Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-08 / 45. szám
IV. évfolyam. 1900. novemfoor Iló 8. •48-lls. sssAm. TÁHSA.DA.I.MI X3S ©ZÉr'IH.ODA.LMI HETILAP. B16fizetési árak: Egész évre $ korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hóra a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula kinyvnyomdájában Is: Pítér 14. Sajnálatos jelenségek. November 7. Azok, kik az emberiség jólétét szivükön hordják, mindig különös módon hangsúlyozták és hangsúlyozzák a felekezeti béke és egyetértés szükségességét és mindenkor nagy súlyt fektettek annak föntartására. Es ez természetes is; mert a hit, a vallás legféltettebb kincse minden embernek és aki ezt bántani meri, az — a vallási villongások szomorú korszaka mutatja - nagyfokú elkeseredésnek és ádáz küzdelmeknek veti meg alapját. Városunkban a felekezeti béke és türelem, legalább abban a formában, hogy egymás meggyőződését tiszteletben tartsuk, leszámítva egyes, ritkán előforduló eseteket, a polgárságnak mindig dicséretes tulajdonaihoz tartozott. Nálunk abból a helyes alapelvből indultak ki a város lakói, hogy az összes erőket a társadalmi jólét előmozdítására kell lekötni; hisz annyi a bajunk, annyi a tennivalónk, hogy csak akkor boldogulhatunk, ha egymást megértve, egymást kölcsönösen támogatva valláskülömbség nélkül igyekszünk a város anyagi és erkölcsi érdekeit előmozdítani. Sajnos azonban az újabb időben napról-napra merülnek föl olyan jelenségek, melyek alkalmasak arra, hogy a felekezetek között fennállott és a jövőre is óhajtandó békét és egyetértést megzavarják és még sajnálatosabb, hogy e jelenségek előidézésében épen azoknak van legnagyobb részük, kiknek a felekezeti béke ápolása elsőrendű kötelességük, nemcsak, hanem legfőbb érdekük is volna. Az én igen tisztelt kollégáimról, a két protestáns egyház érdemes lelkészeiről beszélek. Higyjék meg az én kedves kollégáim, hogy rosszul esik nekem velük e czikk keretében foglalkoznom, különösen, ha arra gondolok, hogy e czikk tenden- cziáját félre is magyarázhatják, de az utóbbi idők tapasztalatai szinte kénysze- ritőleg hatnak reám, hogy fölemeljem szavamat s nem személyeskedés okáért, nem is izetlenkedésből, hanem tisztán a jó ügy érdekében figyelmeztessem őket, hogy az az ut, amelyen haladnak, nem a szeretetnek, nem az egyetértésnek, de még csak nem is a türelemnek, hanem ellenkezőleg a visszavonásnak, az egyenetlenkedésnek és a türelmetlenségnek az útja. Tényekre hivatkozom, amelyek minden elfogulatlan olvasó előtt igazolják állításomat. Városunkban a nemzeti ünnepeket mindig kiváló lelkesedéssel szoktuk megülni. Mintha éreznők, hogy itt a magyarság végvidékén a hazafias érzelmek ápolásában különös kötelességeink vannak; azokon a napokon, melyekhez nemzetünk dicső történelméből valami kimagas- lóbb esemény emléke fűződik, mindig hatalmas tüzet gyújtunk a hazafiság oltárán. Ez helyes dolog. Az ünneplés programmja, régi szokás szerint a különböző egyházak istentiszteletével kezdődik. Ez is helyén való dolog, mert tudva, hogy minden áldás felülről származik s hogy Isten különös kegyelme nélkül az idők viharában még oly hőslelkü nemzet sem tarthatja főn magát sokáig — méltó és igazságos, hogy nemzeti múltúnk minden öröméért, minden dicsőségéért Istennek adjunk hálát és viszont az ő áldását kérjük az előttünk álló bizonytalan jövendőre. De már az azután nem helyes, ha bármelyik egyháznak lelkipásztora ezeket a tisztán hazafias ünnepeket arra használja föl, hogy tőle csak hitben, de nem hazafiui érzelmekben különböző polgártársait szeretetlenül megtámadja. Nos néhány év óta ilyen támadásban van nekünk katholikusoknak részünk csaknem mindannyiszor, valahányszor a protestánsok az ev. ref. templomban nemzeti ünnepet tartani összejönnek. Hogy hogy nem, de az egyházi beszéd rendesen kitér a kath. hitre is és az ünnepi szónok ajkáról nem egy sértő kifejezés hangzik el e hit követői ellen. Az eset annál különösebb, mert a templomban ilyenkor nagy számmal vannak katholikusok is, kik épen a lelkész szives meghívása folytán jelennek meg ott. Azt hiszem, fölösleges bizonyítanom, mert az udvariasság legelemibb szabálya megköveteli, hogy ha én a házamba vendéget fogadok: mindent meg kell ten* nem, hogy az a vendég nálam jól érezze magát. Arczulcsapásokkal fogadni a vendéget: nem egyeztethető össze a magyar A „Nagybánya“ tárczája. Idegen költőkből. i. A három. — Theniers Alfréd. — Ez tefilimet*) fűz kezére És homlokára jámborul. A feszület előtt a másik A föld porába leborul. A harmadik szól: nincsen Isten, Csupán vak sors uralma van . . . És mégis, mégis mind a három Oly egyformán boldogtalan . . . II. Dalaim. — Reisen Ábrahám. - Fekete tintával Írtam Dalaim s úgy veszem észre, Ahogy őket olvasgatom, Hull a szivem piros vére. Minél több dalt olvasgatok, Pirosabb lesz egyre vérem . . . *) Imaszijak a zsidóknál. Minél több dalt írogatok, Halaványabb leszek, érzem. III. Te nem tudod . . . — Christen Ada. Te nem tudod, hogy mit szenvedtem, Vagy sejted-e ? Nem hiszem én, Ha feltárnék mindent előtted — Több lenne az, mint költemény. Sok szenvedés, mely búsan int át Zord téli éjből én felém . . . S öröm,télén gyermekkoromból . . . Több lenne az, mint költemény. Haboznál akkor, hogy megbántsad Szivem, mely annyit szenvedett, Nem mernéd soha megalázni, E töviskoszorus fejet. Sárosy Árpád. A Vörös Sas fia. — Irta: Vasa Qyula. — A délamerikai Chile északi részében van egy kies fekvésű, nagy kiterjedésű völgy, melyet a tizenhetedik század spanyol hóditói „Balvezár“-nak, az akkori indián törzsek pedig a „Vörös szellem völgyének“ neveztek. Buja növényzet, helyenként évszázados fák csoportja, a megérett és az újra emelkedő fűszálak milliárdjai képezték a völgy ékességét, mindkét torkolatánál pedig a déli „Endik“ hegylánczolat egy-egy óriás tömege zárta el a kiváncsiak kilátását, mintegy emlékeztetőül a kor zsarnokainak a természet legnagyobb börtönére, a halál rémes birodalmára. És ezek a zsarnokok, a spanyol hódítók gondosan kerülték is e helyet, pedig a monda úgy regélte, hogy az Inkák legértékesebb kincsei a Vörös Szellem völgyében vannak elrejtve, de arra a Vörös Sas és fia ügyelnek. 1663. év közepén a völgy déli bejárójánál 5 — 6 faóriás köralaku tisztásában vagy negyven főnyi indián csoport, a Vörös Szellem gyermekei szitták békepipáikat s bár viselkedésük a nyugodtságot színlelte, arczuk komolysága, különösen pedig a főhelyen ülő fiatal indián szemeinek vad tüze nyugtalanságot, komoly perczek közeledtét sejtető. A Vörös Szellem fiai égtek a vágytól, hogy a Vörös Sas fiának szavait hallják, mert mintáz olvasó kitalálhatta, a haragos tekintetű ifjú tőrzsíőnökük volt s beszédéből a spanyolok újabb támadásának részleteit kívánták tudni. — Testvérek, szólalt meg végre az ifjú s hangjára még a pipázást is abban hagyták a Vörös szellem gyermekei, nehogy a szót elszalasszák, — a fehér rablók s vezérük Don Caserio, a Vörös Szellem gyermekeinek távollétében orvul támadták meg magánosán pihenő
