Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-08 / 45. szám
2 1906. novembei embernek sem természetével, sem ízlésével. Legutóbb a Rákóczi-ünnep alkalmából esett rajtunk ilyen sérelem. Az ország örömárban úszik, hogy a király végre megértette nemzete óhajtását s a bujdosók hamvait csaknem kétszáz évi számkivetés után királyi rendelettel hazaszállíthatjuk. A honfiúi szívben magasra csapnak fel a hazaszeretet lángjai, mikor a magyar történelem nagy alakjainak dicső emléke megújul lelki szemeink előtt. A magasztos, a fölemelő gondolatoknak egész serege kínálkozik reflexiókra a hivatott szónoknak. Hogy miért kell mégis, még ezen a szép ünnepen is a katholikusok és protestánsok közötti ellentétről beszélni? — annak csak az a megmondhatója, a ki czélul tűzi ki magának, hogy valami tapintatos cselekedettel minden áron megrontja az ünnepet és megzavarja az ünnepi hangulatot. A másik eset is a héten történt. Az evangélikusok a templomuk megújított tornyába egy harangot szereztek be. Senki sem ütközik meg azon, sőt egészen természetesnek találja, ha ők e fölött nagy örömet éreznek. Hisz a torony harang nélkül hiányos, meg aztán a harang az egyház nyelve, melylyel híveihez beszél. Azon sem ütközhetik meg senki, ha a buzgó lelkész ilyenkor örömében tollat ragad s abba a társadalmi heti-lapba, melynek véletlenül ő a szerkesztője és kiadója is, egy történeti izü czikket ír azokról az időkről, mikor az evangélikusok Nagybányán sokkal nagyobb számmal I voltak, mint most s amikor nagy tern- ! plomuk és sok harangjuk is volt. De már a czikk hangja méltó megütközést kelt és erősen kihívja a kritikát. Ugyanis a hitújításról akarván szólni a czikkiró lelkész ur: hitjavitásról beszél. Hát kérdem szeretettel: mit szólna ahhoz ugyanő, ha én ezzel szemben a hitújítást hitrontásnak nevezném ? Mert azt el kell ismernie, hogy amilyen jogos kifejezés az egyik, épen olyan jogos a másik, j atyámat, a Vörös Sast s egy pillanatra felkől- tötték édes álmaiból csak azért, hogy testét és lelkét nyomban visszaküldjék a nagy Vörös Szellem égi birodalmába. A Vörös Sas tehát nem harczosai között és nem lándzsájával kezében, hanem a fehér ördög legrútabb cselvetésében lelte halálát. Szólt s pipáját ismét szájához emelte a fiatal főnök. A körülötte ülők némán, de látható megdöbbenéssel vették tudomásul a valót. Pár percznyi csend következett. A Vörös Szellem gyermekeinek tekintete önkéntelenül is a törzs legeszesebb harczosára, a Csendes Rókára esett, aki, bár pillanatra sem veté oldalt fejét, érezte társai tekintetét, tudta, hogy e tekintetek tanácsadásra hívják fel. Lelke, miként testvéreié égett a spanyolok iránti gyűlölettől, nyugaloma azonban egy perezre sem hagyta el. — Hol fogták el a Vörös Sast, kérdé kis idő múlva. A kérdésre a Vadmacska, a törzs kémje adott feleletet, hogy a Vörös Sas a völgy felső bejárójánál, a barlang előtti tisztáson szokott pihenni vadászatai után s a perjefiiből készített puha nyoszolyán találták véresre kinzott s arany és drága kő ékességétől megfosztott holt tetemét. A közeli tamariska bokorban egy spanyol sisakrostély, a hulla mellett pedig egy bóris, (spanyol tiszti pisztoly az indián törzs elnevezése szerint) és Don Caserio aranynyal kibetüzött fél keztyüje jelezte a fehérek működését. A leírást halk moraj követte, jeléül az indiánok boszuérzetének s a feletti elkeseredettségüknek, hogy a fehér ördögök immár a Vörös Szellem völgyét is megközelítették. — Figyeljetek, szólalt meg ismét a Csendes Róka, ezúttal körülhordozva tekintetét, — a NAGYBÁNYA Mi ugyanis mindaketten meg vagyunk győződve annak a hitnek igazságáról, a melyet követünk. Ha nem élne bennünk ez a meggyőződés . . . akkor nem hívők, hanem képmutatók volnánk. Már most ezen az alapon bátran nevezhetném én hitrontásnak azt, amit a czikkiró lelkész ur hitjavitásnak nevez. De nem teszem, mert a hitbeli meggyőződésem mellett meg van bennem a mások meggyőződésének a tisztelete is. Hát arra mi szükség volt a felekezeti béke szempontjából, hogy a czikkiró felidézi a vallási villongások szomorú korszakának keserű emlékeit s miközben az evangélikusok szenvedéseiről szól — gúnyos hangon emlékezik meg a jezsuitákról, kiknek a czikkiró lelkész állítása szerint az ő szenvedéseik előidézésében a legnagyobb részük volt? Higyje meg a czikkiró lelkész ur: hogy azokból a szomorú időkből nekünk is vannak fájó emlékeink ép úgy, mint nekik, de nem feszegetjük azokat, mert nem használnánk, hanem inkább ártanánk vele az egyetértésnek. Ma az idők egészen megváltoztak, a vészterhes felhők elültek s az egyházak fölött kisütött a béke napja. Országos törvényeink a felekezeteket magas kőfallal vették körül, melyen belül mindegyik egyház tagjai magukat biztonságban érezhetik. Ezeket a kőfalakat ágyukkal talán megrongálhatnék, de ilyenek nincsenek többé használatban; — czéltalan kődobálá- sokkal pedig miért kellemetlenkedjünk egymásnak? . . . Miért? . . . Lakatos Ottó. Quo vadis?- Stoll Béla második czikkére. A második czikkben nem kevésbbé ,össze vannak kuszáivá az erdészeti dolgok. Éppen úgy, vagy talán még jobban, mintha én tartanék előadást a perrendtartásból. De nem is lehet ez másként. Különben, fehér ördög nem hagyja fiainak kapzsiságát pihenni s ha a Vörös Sas kincseit bírják, a Nagy Szellem tűzgolyója (a nap) nem fordul meg kétszer, a spanyol Caballérok ismét fölkeresik testvéreim rejtekét. Legyen ügyes a főnök s a Nagy Szellem segíteni fogja. Bujtassa el harezosait eszesen a hold első nyikkantásakor (alkonyatkor) s ha a Vadmacska éber lesz, hosszú füttyére támadásra készen álljanak a Vörös szellem gyermekei és akkor Caserio koponyájából készítheti el a Vörös Sas fia legszebb tomahawkját. Atyja meghalt, de száz fehér szolgát is küldhet számára a Nagy Szellem birodalmába. A Vörös Szellem gyermekei megérték a Csendes Róka szavainak bölcseségét. Az ifjú főnök saját pipáját nyujtá neki elismerése jeléül s a szürke alkonyat még nem homályo- sitá el egészen az Inkák kincseit rejtegető völgyet, mikor a testvérek testükön tolldiszeik- kel, kezükben pedig indaszár ijjaikkal s lándzsáikkal a nekik kimutatott buvhelyeket már elfoglalták. Leáldozott! — A hold ezüst sugarai millió és millió fényt vertek a völgy patakjának vizében s amint a patak vize a csillagok és a hold törékeny fényével játszadozni kezdett és amint a völgy ezernyi virágait a gyönge szellő meg-meg ringatta, belesugva apró kelyhecs- kéikbe szerelmes sóhajait, úgy tetszett, hogy a hegyóriások fekete árnyékai mindmegannyi hű képmásai a Nagy Szellemnek és égi tanácsosainak, akik gyönyörködnek a Vörös Szellem gyermekeinek földi paradicsomában s törvényt ülnek a vörös becsület elrablói s a Vörös Sas gyilkosai felett . . . A Csendes Róka csakugyan bölcsen jósolt ha a struez bedugja fejét a homokba, sem nem lát, sem nem hall. így nem világosságot, hanem homályt terjeszt a czikk. Különben ez is jó valamire. A homályban a tárgyak nem látszanak egészen s igy, különösen ismeretlen tárgynál, a szemlélő a tárgyak kiegészítésénél a képzeletre van utalva s igy keletkezhetnek azután a valóságnak meg nem felelő ábrázolatok. A közügynek csak a világosság van javára; a homály titkolt üzletek eszköze. A Laposerdő 61 éves (?) vágásáról csak a czikkiró felszólalásaiból lehet olykor-olykor hallani és pedig, hogy annak levágását ő indítványozta, az árát pedig elköltötték. Ez azelőtt volt, semhogy a városi erdőtanácsosi állást szervezték s igy előadva azt igazolja, hogy szakértő híján nem a legrendszeresebben gazdálkodtak. De ez sem történhetett anélkül, hogy a vagyonfelügyeletre hivatott felsőbb hatóság ellenőrzését ne gyakorolta volna s mint a régi időkből megtakarított fatömegnek kihasználását ne engedélyezte volna, mely vételárnak elköltésére is joguk volt elődeinknek. Ez az eladás azonban nem keverhető össze az 1897-1914. évi vágásoknak betegség miatt előleges, együttes eladásával. Hogy az ebből előállott évi 30000 K nem törzsvagyon, az többé nem vita tárgya ugyan, de hogy miért kell ezt és az erdei legelő, vadászati jog dijait az erdőgazdaság évi jövedelméből levonni, meg van a felelet: ezek előterem- léséhez nem kell erdészeti oklevél. Mintha hallanám a pénzintézetekben: »z értékpapírok jövedelmét a mérlegbe beleilleszteni nem kell, mert a szelvények levágásához nem kell szakértelem. Az ilyen és ehhez hasonló gondolkodás teremtette azt, hogy a Kákásmezőnk, miként az ország legtöbb községi legelője, használhatlan, kopár és vízmosásos. Ha szakértelemmel kezelték volna, nem volna igy! Ha egy előkelő képviselőtestületi tag úgy gondolkozik, hogy, ha az erdőket egy dilettáns kezeli jói-rosszul, akkor nagyobb az erdő jövedelme, mert akkor minden bevétel számbave- hető, mig ellenben a szakértőnél egyes jövedelmi ágak kihagyandók, - szép, igazán szép! — de akkor hova jutunk? A fürészgyár nem törzsvagyonból épült, hanem a Laposerdő 17 évi vágásának vételárából fektettünk bele 25000 koronát s teremtetett általa a vizerőértékkel együtt 55000 koronás törzsvagyon s úgy szerepel a vagyonleltárban, tehát ahhoz az erdészeti jövedelemnek igenis köze van. A Laposerdő vágásai pedig nem 31, haés az indián kém éber volt. Amint a Nagy Szellem tűzgolyója a völgy nyílt végénél emelkedni kezdett, a Vadmacska észrevette, hogy a zöld határ végében az ől magasságú perjefü erősen mozog, majd ismét nyugton marad; ismét meg-meg ring s a magas fű hullámaiból a réti madár gyors szárnyalással menekül az oldalt terpeszkedő hegyóriások rengetegeibe. A vadmacska figyel tovább, fürkésző tekintetét nem kerüli ki az a tény sem, hogy az egyre közeledő hullámtömeg csak igen kis csoportot taka gathat. Mikor pedig a nap már a Balvezár legtávolibb s legsötétebb pontjaira is bevilágított, a kis csoport már átlépte a völgy torkolatát s ekkor a kém már tisztán látta rejte- kéből Don Caseriot, összesen négy társával s ebből a körülményből, valamint ruházatuk s fegyverzetük hiányosságaiból gyorsan megállapította azt is, hogy a spanyolok vagy csupán vadászni, vagy — ami valószínűbb — a későbbi támadás színhelyét óvatosan kikémlelni jöttek. A kém tüstént főnökénél termett, elmondva annak a tapasztaltakat és azt, hogy más fehérbőrű belátható és megfigyelhető határon belül nem volt felfedezhető s a Vadmacska jól tudja, hogy nincs is. A Vadmacska hosszú füttyére pokoli lárma támadt. Nincs az a gyors paripa, mely gyorsabban száguldott volna, mint a Vörös Szellem gyermekei a harasztfüvek között s Don Caserio és négy társa még meg sem állapíthatták a hallott lárma irányát, mikor körülöttük a magas perjefü nagy köröndben földig hajolt és az indián törzs teljes csapatával szemtől-szemben állottak. A vörösbőrüek szemei harczi tűzben égnek, a bosszúvágy ott ül mindeniknek arczán,
