Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-04 / 40. szám
TÁPLSAIDAXiMI ÉS SÜZÉPIHlODALMI HETILAP. Elíflxetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések 'elvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Pótér 14, készített terveket a képviselőtestület tárgyalta, a pontos mérések után kimutatott vízmennyiséget a vízvezeték czéljaira elégtelennek találta. A képviselőtestület ad hoc bizottságot küldött ki tehát a szükséges vízmennyiség felderítésére s az ad hoc bizottság talált is egy expe- dienst, mely szerint a vízvezeték czéljaira sokkal nagyobb vízmennyiség állana rendelkezésre, mint amennyit a vizépi- tészeti osztály által kontemplált tervezet nyújtott volna. De most már a vizépité- szeti osztály találta kevésnek a vízmennyiséget s elrendeltetett az osztály kiküldöttjének közbejöttével az újabb feltárások megkísérlése. E kiküldött megérkezését már két év óta várjuk s bár ez évben is Ígéretet nyertünk Gellert polgármester közbenjárására, az osztály szakértője mai napig sem érkezett meg. Pedig ha a nyakunkba szakad az esős őszi idő, a feltárásból ez évben sem lehet semmi. Hozzátartozóink, gyermekeink pedig ijesztő számarányokban pusztulnak a különféle járványos betegségekben vagy pedig hosszú szenvedéssel 'adóznak közegészségügyünk e nagy fogyatékosságának. Ismételjük, hogy egy-két év alatt aligha lehet a vízvezetékből valami, hiszen újból elől kell kezdeni a vízmérési munkálatokat, a vízvezetéki előmunkálatok miatt pedig nem kezdhetjük meg a csatornázás kiépítését sem. Pedig most már várnunk tovább nem lehet. Követeljük a kérdésnek ideiglenes, de azonnali megoldását, hiszen megdöbbentő dolog, hogy tiz-tizenkétezer koronáért annyi emberéletet hagyunk elpusztulni vagy hosszas betegségben sínylődni. A csatornázás hiányánál is nagyobb baj, hogy nincs ivóvizünk s a város legnagyobb része a szennyezett főtéri kút vagy más kutak vizét issza. Ennek nemcsak az az oka, hogy nem mindenki engedheti meg magának az ásványvizek élvezetét, de az is, hogy még a műveltebb osztálynak egy tekintélyes kontingensét sem sikerült meggyőzni a főtéri kút vizének veszélyességéről. Azért azután sohasem fogyunk ki a járványból, amint a hosszú ideig tartó skarlát, vörheny, torokgyík után a most grasszáló tífusz is igazolnak s melyek ragadós voltuknál fogva még azokat is sújtják, kik a legmesszebbmenő óvintézkedéseket teszik meg a maguk és családjuk védelmére. Mikor a vízvezeték kérdésének gyors megoldása nem látszott kivihetőnek, Gellert polgármesternek támadt az az ideája, hogy a vascsatorna pompás vizét be kell vezetni a városba. Felkérésére Szellemy főmérnök meg is csinálta a tervezetet s költségvetést s ha jól emlékszünk, potom tiz-tizenkétezer koronába kerül a hálózat elkészítése. Akkor igen sokan a nagy vízvezetéki mű elejtését látták e szándék keresztülvitelében s az ellen igen heves ellenállást A vízvezeték. Október 3. Valóban megdöbbentő az a pusztítás, melyet városunkban az úgyszólván már állandóvá lett járványos betegségek okoznak. Nagybányát természeti szépségei, gyönyörű panorámája, pompás levegője szinte predesztinálják arra, hogy nyaralóhely legyen. A közöttünk nyaraló idegenek mégis búcsút fognak mondani nekünk, ha nem segítünk közegészségügyi mizériáinkon. Tagadhatatlan, hogy városunkban minden járványos betegség legfőbb okozója a vízvezeték és csatornázás hiánya. E két nagy alkotás megvalósítása immár elodázhatatlan. A képviselőtestület karöltve a város tanácsával a kezdeményező lépéseket e két nagy kérdés megoldására már régebben megtette s a maga részéről véghatározatban mondta ki, hogy a vízvezetéket s a csatornázást a hosszabb és igen körültekintő tanulmányozások után készült tervezetek szerint megvalósítja. A mulasztás tehát a várost semmiben sem terheli! Mégis alig van remény arra, hogy egy-két év alatt e nagy alkotások már a technikai nehézségek miatt is létrejöhessenek. A dolog megakadása minden szomorúsága mellett is nagyon mulatságos. Midőn az országos vizépitészeti osztály által A „Nagybánya“ tárczája. éjjel — Eminescu M. költeménye. — Az éj beállt, a kályha kékes lángját Kis panilagomról mélán figyelem; S mig gondom alszik s szempillám lezárul, Egy édes álom száll rám szelíden. Te hófehéren s édesen mint napfény, Mosolygva jősz a sötétben felém; Ölembe dűlsz és átölelsz karoddal, S tekintetednek lángját érzem én. A puha keblek illatot lehelnek, Ölelgetés közt rám hajtod fejed; És félálomban liliom kezeddel Elsimogatod kusza fürtimet. Megezirogatod homlokom védőit, Lehunyt szememet csókkal illeted; S mig csókra-csókot hintesz homlokomra, Bűvös mosoly ül ajkaid felett. ó, kényeztess, mig arczomon derű van! S mig ifjú vagy Te, mint a napsugár; Mig tiszta s édes lelked, mint a rózsa, S mig el nem hervad szivemben a nyár! .. . Révai Károly. Az inasom. — Egy orvostanár emlékirataiból. — Mintegy tiz évvel ezelőtt — ha könyveimben utána néznék, a napot is pontosan meg tudnám mondani — történt életemnek egyik legizgalmasabb esete. Nevem akkor már meglehetősen ismert volt, sőt — szerénytelenség nélkül mondhatom — harminczöt éves korom daczára egyike voltam a legkeresettebb műtőorvosoknak. Az operáló kést a legnagyobb biztonsággal kezeltem s higgadtságom, hidegvérem a legkritikusabb pillanatokban sem hagyott el. Egy ködös, őszi napon táviratilag hívtak az öreg Csorbay báróhoz. A sürgönyben ez állott: haladéktalanul. Tüstént összecsomagoltam a műszereimet. Ha engem hívnak, - gondoltam — szükségem lesz rájuk. Azután kihajtottam a vasúthoz. Tudnivaló ugyanis, hogy az öreg báró körülbelül három órányira lakott a várostól, egy elhagyott, mohos, vén kastélyban, ahonnét egész éven át alig mozdult ki. Beszélték, hogy fiatalabb korában vidám életet élt, de amióta a feleségét és egyetlen fiát eltemette, teljesen elvonult a világtól s bár dúsgazdagnak tudta mindenki, valósággal remete életet élt. Alighogy elhelyezkedtem a vonat egyik fülkéjében, megeredt az eső. Hosszú vonalakban hullott alá az ólomszürke felhőgomolyból és csöppekre válva folydogált végig a kupé ablakain. Kelletlenül gondoltam arra, hogy ebben a komor, zord időben a kastélyig még mintegy háromnegyedórai utat kocsin kell megtennem. Mire azonban a vonat berobogott az állomásra, elállt az eső. Nyomát hatalmas pocsolyák jelezték. A falevelekről koppanva hullottak alá az esőcseppek. Az állomásnál már várt reám a báró fogata. — No, mi a baj, János? — kérdeztem a kocsist. — Rosszul vagyunk, nagyságos ur! mondá, miközben leszedte a lovakról a pokróczot s az ülésre rakta. — Hát mi a baj? — Délben ott volt a falusi doktor. Azt hívtam el hirtelenében, mert a méltóságos ur nagyon jajgatott. Rázta a fejét a doktor ur. Azt, mondta, hogy valami inczifinczális történt. — Hol, János? — A lábán, szólt hátra a kocsis, miközben a lovak közé csörditett az ostorával. A ruganyos kocsi nyilsebesen száguldott végig az utón. Olykor megzökkent egy-egy vizmosta árokban. A fekete sár magasra fecs- csent, a lovak csatakosak voltak, de azért repültek, mintha érezték volna, hogy a gazdájuk életéről van szó. A szürke párázatból már kirajzolódtak a kastély apró tornyai, amikor befordultunk az erdőbe. Hátradőltem a kocsi fekete bársonnyal bevont támlájára és merengve néztem szét. Az utón tört gallyak hevertek szanaszét, a sárga levelek egész kis dombokat alkottak. Beljebb a vihar derékon tört el egy karcsú tölgyet; lombkoronája a földet érte. Itt-ott panaszosan csipogott egy veréb. Talán a fiókáit kereste . . . T
