Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-10-04 / 40. szám
2 NAGYBÁNYA 1906. október 4. fejtettek ki, úgy, hogy a vascsatorna vizének bevezetése lekerült a napirendről. Pedig a nagy vízvezetéki s csatornázási mű felépítésének megakadályozása senkinek sem volt czéljában, de hogy a meggyaniisitást elkerüljék, a vízvezeték kiépítésének közeli reményében még azok is elállottak a vascsatorna vizének bevezetésétől, kik ez ideát a legjobban pártolták. Most azonban, hogy állandóan pusztít az epidémia s azt látjuk, hogy a nagy vízvezetéki mű kiépítése csak egy-két év, vagy még több idő után várható, a vascsatorna vizének bevezetési ideája ismét elementáris erővel nyomul előtérbe s a közhangulatból ítélve, most már legyőzhetetlenül. Úgy tudjuk, hogy a képviselőtestület többségének támogatása ez idea mellett biztosítva van s az erre vonatkozó indítvány beadása csak napok kérdése. Alig hihetjük azonban, hogy bárki is az indítvány ellen foglalna állást, akár pénzügyi, akár más szempontokból. A vascsatorna vize némi feltárás után szakértők véleménye szerint elég bő arra, hogy rezervoarokba felfogva a város ivóvíz szükségletét kielégítse s a pompás víztől a szőlősgazdák s a veres- vizi lakosok sem üttetnének el a bevezetéssel, mert hiszen nekik is hagyatnának fel csapok. Sőt a veresviz jól is járna, mert a messziről való vizhordástól meg- kiméltetnék. A kiépítés költségének potom összege, mikor ily fontos, vitális érdekeinkről s a saját magunk egészségéről van szó, számba sem jöhet. A viz kitűnősége mellett pedig mi sem érvelhet jobban, mint az, hogy már is igen számosán hozatják be e vizet naponkénti elég magas költséggel s a nagy vízvezetéki mű kiépítése után is számos hive marad a vascsatorna vizének. 6. m. Az egyik fordulónál hirtelen nagyot zökkent a kocsi s nyomban utána recsegés hallatszott. — Tyüh, az áldóját! káromkodta el magát János és visszarántotta a lovakat. Aztán egy ugrással a földön termett, hogy a recsegés okát kikutassa. Nem kellett soká keresgélnie. Az elülső kerekek egyike kettétört. A friss törés fehéren, reménytelenül villogott ki a kocsi alól. János néhány pillanatig bambán nézte a gúnyosan vigyorgó küllőket. — Hát nem mehetünk tovább? kérdeztem, miközben bosszúsan szálltam le a kocsiról. János szomorúan bökte ki: — Ezzel má’ nem! — Hát csak hozd valahogy rendbe, mondottam gyors elhatározással, én addig gyalog besietek a kastélyba. Hiszen alig félórányira van már innét. — Az ám, jegyezte meg a kocsis, csakhogy nem nagyon biztonságos az erdő ilyenkor, alkonytájba. — Ne félts engem, szóltam mosolyogva, el vagyok látva minden eshetőségre. Es a köpenyem zsebéből kivettem a revolveremet. Azzal útnak indultam. Az esővíz már kezdett beszikkadni a földbe, nyirkos levegő suhant keresztül a fákon; egyébként mélységes csönd volt. A köpenyemet összébb fogtam s rátértem a gyalogösvényre, amely a kocsiuttal párhuzamost kígyózott végig az erdőn. Az átázott sárga levelek lépteim nyomán valami különös, siró hangot hallattak. Már vagy egy negyedórája haladtam az utón, amikor oldalt a sűrűben gyanús nesz támadt. Mintha emberi léptek lettek volna. Megálltam és hallgatóztam. Semmi! Eh, gondoltam — bizonyára egy gyik Két érdekes emlékirat. Az ág. h. ev. egyház torony a renoválás alatt lévén, le kellett venni a gombot és keresztet. A gombban egy kis bádogszelenczét találtak, melyben több pénzdarab volt, továbbá egy pergamen papírra írott emlékirat, melyet száz évvel ezelőtt, Ferencz császár idejében németül Írtak. A szerfölött érdekes emlékirat magyar fordításban igy hangzik: Megbízható értesítés (ha a minden emberi dolgokat bölcsen kormányzó Isteni Gondviselésnek tetszeni fog) a mi késő utódainknak, az általunk 1806. évben megkezdett és Isten segedelmével szerencsésen befejezett munkálatokról. Erős torony (erős vár) az Urnák neve, ki ahhoz folyamodik az igaz és bátorságos lészen! Példabeszédek könyve XVIII. 10. Valamint előttünk a meg nem változtatott ágostai hitvallás által egybekötött nagybányai keresztyének előtt tudva van, úgy a mi igazi utódainknak is tudtul adjuk, hogy a Világ Megváltójának születése után az 1806-ik esztendő nagyon nevezetes és feljegyzésre méltó esztendő volt; mert qbben tudtuk először valójában használni a nekünk császári és királyi apostoli felsége, boldog emlékezetű II. József által kegyelmesen adott édes szabadságot, II. Ferencz császári és királyi felségének kegyelmes uralkodása alatt. Ebben az évben, nevezetesen junius hónap 6-án voltunk olyan szerencsések, hogy a templomépitést az ezen gyülekezetnél áldásosán működő Birngruber András ur, hetybeli pékmester és esküdt polgár terve ! szerint nemcsak elkezdtük, hanem később az igen kedvező ősszel be is fejeztük. Mindez történt főtisztelendő Mateják György ur lelkészkedése alatt. Ebben az időben volt Bringruber András ur kiváló kurátora a templom pénztárnak és az egész építkezésnek igazgatója és pártfogója; Nőszner János Ferencz ur pedig a gyülekezetnél rendes kurátor, kivülöttük volt még két egyházfi, névszerint Schuller József és István urak. Az utóbbi az épit- j kezésnél sok hasznos szolgálatot tett a ne- ; mes egyháznak. Ebben az évben azok a saját nyomású pénzek voltak forgalomban a melyek ebbe a czédulába, vagyis ebbe az Írásba, ebbe a a toronygombba elhelyeztettek. A nemes evangélikus egyház Consis- toriumának tiszteletreméltó tagjai voltak ebben az időben következő személyek: Birngruber Andráson és Nöszner János Ferencz urakon kivül: a) „Träger Krisztián ur. b) „Juratschkó János ur idősebb. c) „Szklenár Péter ur d) „Ziman János ur, a ki az ácsmunkálatokat a templomépitésnél fizetés nélkül igazgatta. e) Rudics Mátyás ur. Mindeddig segítségül volt nekünk az Ur! I. Sámuel VII. 12. v. Á nemes nagybányi magistratusban, a mely minden részben segítségünkre volt, a következő érdemes személyek voltak: Nemes, nagyságos Maholányi Ferencz ur volt a városi biró, Szödényi Márton ur a városi főjegyző, Maholányi István ur városi aljegyző; ,tanácsurak voltak Szixt János ur, Détsei Ádám, Grünschnek János, Bartos N. kiérdemült város biró, Kerekes N., Vankay N. etc. etc. Az egyház presbyteriuma a régi gombot újból bearanyoztatván, azt a benne talált régi emlékekkel újból vissza helyeztette s abba még a következő emlékiratot tette: Üdv az olvasónak! Száz év múlva, az Urnák 1906-dik esztendejében, szeptember hó 25-én tatarozás végett levettük e gombot és keresztet s visszatettük lelkiismeretes pontossággal úgy amint volt, az írással és pénzekkel együtt, abban a reményben, hogy nem sokáig fog fent maradni, hogy a kegyelemnek Istene megsegít minket s nehány év múlva uj templomot emelhetünk az ő dicsőségére. Igaz ugyan, hogy ma még csak egy harmada van meg az építésre szükséges összegnek, t. i. 13855 K és 45 fillér, de a jó Isten bizonyára megihleti a nemes emberek szivét s támaszt Tabithákat és Niko- demusokat, akik nagy áldozatokkal viszik előbbre ezt az ügyet, mert száz éves templomunk bizony rozzant és elavult s csupán azért tataroztuk meg e tornyot, hogy harangot tehessünk bele, melyet a ref. testvérektől vettünk, mint régiséget s Isten segesiklott keresztül a Cserjéken vagy talán egy nyulat ugrasztottam ki a búvóhelyéből. Ily módon megnyugtatván önmagamat, tovább mentem. Alig haladtam tiz tizenöt lépést, a zörej a bokrok közt megismétlődött. Senki sem foghatja rám, hogy ijedős természetű lettem volna, de amikor ott álltam egyedül, egy ismeretlen erdő kellős közepén, a mind sűrűbbre váló esti szürkületben, önkéntelenül megremegtem. Kezemet zsebembe mé- lyesztve, ujjaim görcsösen tapadtak oda a revolveremhez. Néhány lépést tehettem még, amikor a bokrok közül felém ugrott valaki. Kiáltani akartam, de a hang megakadt a torkomon. — A pénzedet! kiáltotta támadóm s megragadta mellemet. Csak a villogó szemeit láttam. — Odaadom, szóltam rekedten s a zsebemből kirántva a revolveremet, keresztüllőttem a ficzkót. Megtántorodott. Szemeivel csodálkozó, fájdalmas, szinte megrázó pillantást vetett felém, aztán ^összeesett. Én pedig folytattam az utamat. De az a tekintet, amelyet a halálra sebesült ember reám i vetett, nem hagyott nyugodni. A legkülönfélébb gondolatok czikkáztak át agyamon. Ki tudja, minő szánalmas sors, minő szomorú balvégzet j késztette ezt az embert, hogy vad módjára az erdőn barangoljon? Talán a végső kétségbeesés bírta őt arra, hogy rabolni menjen ? Istenem, hiszen annyiféle nyomorúság van ezen a földgolyón ! Ki ismerné, ki értené meg valamennyit ? Azután meg arra gondoltam, hogy | elvégre is orvos vagyok s bárki legyen is az, aki véres sebével a közelemben fekszik, kötelességem, hogy segítsek rajta, ha tudok. Vissza fordultam. A sebesült ott feküdt a gyalogösvény mentén, mozdulatlanul. Gyors elhatározással > feltéptem a ruháját; sebére, melyből lassan | szivárgott a vér, szükségkötést alkalmaztam, homlokát esővízbe mártott zsebkendőmmel megdörzsöltem s a fejét gallyakból, levelekből rótt párnára fektettem. Alig készültem el a mentéshez szükséges legsürgősebb teendőkkel, úgy rémlett, mintha a távolban valami fény csillant volna meg a fák között. Kirohantam a kocsiutra. A fény egyre közeledett. Most már a lovak dobogását is hallottam. Majd a kocsikerekek zörgését és ostorpattogást. — János! kiáltottam teljes erőmből. Meghallotta. És a lovak közé suhintott. Néhány perez múlva mellettem volt. — János, szóltam az izgalomtól remegő hangon, itt az ösvény mellett egy sebesült ember fekszik. Ezt a kocsiba kell emelnünk . .. Majd hazavisszük a kastélyba hozzád . . . A sebesültet ketten föltettük a kocsiba. Húsz perez múlva a kastélyban voltunk. Egy öreg szolga került elénk és szomorú hangon jelentette : — Az öreg méltóságos ur az imént lehelte ki a lelkét! . . . Megnéztem a halottat. Egy negyedórával ezelőtt talán még segíthettem volna rajta. Egy negyedóra! Ugyanaz az idő, amit a „másik“-nál töltöttem. Elszorult a szivem, kétség mardosta a lelkemet, vájjon helyesen cselekedtem-e ? Föláldoztam az öreg báró életét, mialatt egy semmirekellőét megmentettem. Mert a ficzkó megmenekült. Két hét múlva talpra állott. Hogy hol van most ? Itt — nálam. Az inasom. Tizenöt év óta hüségesen^szolgál. Szorgalmas, becsületes, ragaszkodó. 0 a jobb kezem: a Péter. Fehér Jenő.
