Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-02-09 / 6. szám

‘)

Gőzkerékre ült a világ és a gőzkerék végig gázol az egyszerű embereken, ezt megállítani nem is lehet s a legjobb, amit tehetünk, ha védett helyre telepitjük le azokat, akiknek gépe örökre a két kezük marad, ott feltámasztjuk a régi patriarchális szervezet sok-sok olyan reminiszczencziá- ját, ami ma is helyt áll a világban, a többieket pedig fogjuk szakiskolákra s vezessük be szintén a gépkezelés titkaiba.

Addig, amig ez az átmenet megritkult soraikat valahogyan megint helyreállítja, ne kísérletezzen a bőrükre, ha csak lehet senki, hagyjuk meg őket bevett szokásaik közt, ne szabályozzuk el gyékényeik alól az árusító teret, ne akarjunk gazdagodni épen az ő helypénzfilléreiken és ne suhogtassuk a fejük felett mindig a paragrafusokat. Elég sok baj suhog el az ő fejük felett. Hanem igenis, hallgassuk meg panaszaikat, melyeket kongresszusai- ! kon már annyiszor czikkelyekbe szedtek s azt a háromszázezer családfentartó i magyart, aki még ma is kalapácscsal, j árral s más egyéb szerszámmal keresi kenyerét, igyekezzünk megmenteni.

Ha az állam élni akar s vannak gazdag s szegény fiai, világos, hogy a gazdagokra kell támaszkodnia, progessziv adók, adózatlan létminimum, az árverési kótyavetyélés alól kimentett szobabutor- zat, a homestead és a szocziális gondolkodásnak egyéb mentőhorgonyai mind olyanok, hogy én azokba őszinte örömmel kapaszkodom bele, mert a szegénység tiszteletének én szinte fanatikus szószólója vagyok s igazán mondom, hogy bensőleg nincs igazabb vágyam, nincs édesebb nagyravágyásom, minthogy vajha én a kis emberek birodalmának megismert nagy embere lehetnék valaha.

A gyakorlati, a nemzetnek hasznot- hajtó munkák egész sokasága kínálkozik e téren. Itt már nem általános elvi óhajokkal, hanem a gyakorlati valóság fényeivel és körülményeivel kell számolni. Éhes embernek ne tartson senki disszer- tácziót a táplálékok chemiai összetételéről

dig egyéb dolga akadt. Még a kaszinó szolgája is csak immel-ámmal hozott neki egy pohár vizet, ha kért vagy néha nem is hozott.

Mint afféle fiatal ember, szeretett tánczolni, de nem igen akad leány, a ki vele tánczolni ment volna, csak a legvénebbek és legcsunyáb- bak, akik már senkinek sem kellettek.

Sokáig nem vette észre a vámosi társadalomnak ezt az ellenséges viselkedését, vagy ha észre is vette, annak az idegenkedésnek tulajdonította, a mivel a kisvárosi társaság minden uj jövevény iránt viseltetni szokott.

A férfiak ellenséges indulatával nem sokat törődött, de a nők hidegsége bántotta. Nagyon kellemes meglepetés volt tehát reá nézve, midőn egy tánczmulatságon, hol már féltuczat kosarat kapott s már bosszúsan ott akarta hagyni az egész mulatságot, egy szép fiatal leány nyájasan bólintott feléje, mintha azt akarta volna mondani:

— Hát engem meg sem ismer? Hát engem tánczolni sem hi ?

Megismerte. Hogyne ismerte volna meg ? Már többször volt vele együtt. Csakhogy a kisasszony soha sem mutatta magát még ily szeretetreméltónak. Máskor olyan finnyásnak, lenézőnek látszott.

Bizony annak. De tegnap az öcscse, a ki ki a gymnázium második osztályába járt, szörnyű leverten jött haza az iskolából s szepegve bevallotta neki, hogy megint elégtelenre felelt s a tanár ur, ez a kegyetlen uj tanár kijelentette, hogy:

— No fiam, hat ökör sem húz ki a sze- kundából.

— Ne félj, Gyurikám, — mondta akkor a bátor leány, - majd kisegitlek én.

NAGYBÁNYA

és tápláló erejéről, hanem adjon gyorsan kenyeret és húst.

Olyan idő előtt állunk, hogy ezekről immár nem beszélni kell, hanem foganatosítására komoly munkát szentelni.

Fogjunk hozzá ez áldásthozó munkához.

Szávay Gyula.

Álom és valóság.

Dr. Apátky István tollából nemrégiben egy hatalmas, prózában Írott tanköltemény jelent meg a kolossvári egyetemi ifjúsághoz intézve, melyben a kiváló tudós a hit, tudás és boldogság hármas kérdéseiről mondja el azokat a nagy eszméket, melyeket a maga küzdelmeinek tapasztalataiból megtanult.

E tankölteménynek, mely valóságos apotheo- zisa a hitnek, befejező gyönyörű részlete igy hangzik:

Mi lehet az egyes ember czélja, ha nincs czélja az emberiségnek? Sok bölcs lett bolonddá, őrültté sok lángész, mialatt e kérdés fölött töp- renkedett. Pedig a felelet világos és rövid. Áz ember czélja az, a mit önmaga, a saját lelki szüksége tűz czélul elébe, a miért küzdeni érdemesnek találja, a mi őt boldogítja. Egyiknek embertársai üdve, a köznyomornak enyhítése, a sötétségnek elűzése. A másiknak czélja bírni és boldogítani egy szeretett lényt; a harmadiknak czélja a jó ebéd s a jó aluvás, mindaz, a mi elégedetté teszi az állatot. Mindenik czél egyaránt jogosult és csak számon kérni jogtalanság.

De hol van igy az erkölcsi alap, a melyen emberi társadalmunk fölépül? Honnét merítjük a jogot, hogy az önfeláldozást, a haza szeretetét és a sok más erényt, a melylyel nagyjaink tündököltek, másoktól is követeljük és követendő például állítsuk föl ? Ha követelni nincs is jogunk, van okunk önmagunkat és embertársainkat az erényekre nevelni.

Mert igen is létezik az az erkölcsi alap. Nem elvont okoskodás szülte, nem költői képzelet alkotá, hanem a gyakorlati élet, a tapasztalás adja, a melyet önmagunkon tehetünk és ' a mások életének példaadásából merítünk. Az ember lelki élete, külön törvényekkel, külön világ. Ebben a külön világban ott vannak az erkölcsi törvények, a melyeket éppen úgy tapasztalati tényekkel, úgyszólván kísérletileg, bizonyít- j hatunk, mint valamely physikai törvényt. Az erkölcsi törvények között az a leghatalmasabb

Maga sem tudta ugyan, hogy mikép, de j valamikép segitni kell azon a szegény gyereken, ! mert apa a milyen haragos természetű, hát I agyonütéssel fogja fenyegetni szegényt, ha iga- j zán szekundát hoz haza. De hogyan lágyítsa j meg a tanár kemény szivét, azt még nem j tudta a fiatal leány.

Gondolta, hogy talán mulatság közben, 1 táncz közben előhozhatja a dolgot. Olyankor a legkérgesebb szív is fölolvad egykissé. De amikor most itt tánczolt a fiatal tanárral, mikor már szólni kellett volna, megcsappant a bátorsága s azt gondolta magában, talán mégsem lesz jó j mindjárt azzal állni elő, majd inkább később a | szünóra alatt, a vacsora alatt.

S úgy manövriroz, hogy a tanár ur velők ; együtt üljön a vacsorához. A mama bámulva ! mereszti ki szemeit, de azért lehetőleg nyájas volt a tanár úrhoz. Apa szintén. Mert mikor az embernek a fia valamelyik tanárnak a keze alatt van, hát azzal bizony kénytelen az ember nyájasan bánni, bármennyire mérgelődik is magában, hogy az a mindenünnen kiszorított ide ült az embernek az asztalához.

Már a czigány visszatért a terembe s újra hozzá kezdtek a tánczhoz, a tanár ur még akkor is magyarázott az asztalnál a szép leánynak s az oly figyelmesen hallgatta. Soha még ily buzgó hallgatója nem volt s a tanár ur úgy vélte, hogy még soha életében ilyen kedves leánynyal nem találkozott. A mama már mozgolódott, hogy keljenek föl s menjenek ők is a tánczterembe. A leány vonakodva kelt föl. Hiszen még nem mondhatta el, a mi a szivét nyomta.

A tanár ur boldog mosolylyal szemlélte a leány vonakodását, zavarát, pirulását.

és a legigazibb, a mely az önfentartásra és a faj föntartására való kényszerű törekvésnek általános élettudományi törvényével a legnagyobb ellentétben állónak látszik. E nagy erkölcsi törvény az, hogy embert tartósan csak mások bol- dogitása boldogíthat, hogy önfeláldozás a meg- ! elégedésnek, az egyéni boldogságnak alapja.

; Más kérdés, hogy elegendő alap-e mindenikőnk ! számára. Kóros lelki tünet az önzés, a haszonlesés, a káröröm s a bosszú vágya. Még akkor ; is röpke öröm a megtorlás, ha igazságot szolgáltat, és lelki betegség a gyönyörködés a mások könnyeiben és leigázásában. Az elért vágyaktól való lelki jóllakottságnak éppen úgy undor és nyugtalanság lép a nyomába, mint a testi jól- lakásnak. De sokszorosan tükröződik saját lelkűnkben annak a boldogságnak a derűje, amelyet mi támasztottunk. A hálátlanság sem homá- lyosithatja el, és csak múló keserűséget okozhat, ha legjobb szándékainkat félre ismerék.

Kétségeinkben ezt a törvényt néha megtagadjuk, de lehetetlen vitatnunk, mikor lelki egészségünk helyreáll. Az öngyilkos milliomosok és az alattvalóiktól reszkető, félőrült zsarnokok mind azért lettek boldogtalanokká, mert lelki fogyatkozásból, képtelenek voltak a boldogító önfeláldozás törvényének felismerésére.

így van, törvény, nem érdemünk. Ha valaki, a saját lelki üdvéhez, vágyik még egyébre, szererezze meg magának. Sorsunktól mit se várhatunk, mit se követelhetünk. Pedig, mikor érezzük gyengeségünket, mikor önfeláldozásunk oly keveset enyhít a köznyomorból, mikor még szeretteink arczán se tudjuk állandóvá tenni a mosolyt: de sokra vágynánk, de nem ilyennek ! óhajtanok a világot! És mindenki másra vágyik: közös ajándék a sorstól nem is érne semmit.

Ki, vagy mi, táplálja az erdők madarát ? A gondviselés? Nem; az erdők madara. Az is megküzd minden magért, minden pondróért, minden kéjes pillanatért. Ha nem elég erős a szárnya, nem elég éles a csőre és hegyes a karma, nincs, a mi az elpusztulástól megóvja. Ki és mi teszi boldoggá az embert ? A gondviselés? Nem; az ember. Ugyan sok kínba kerül egy-egy kis gyönyör! - mondotta egy franczia. De élni kell, ez is törvény; és ha már élünk, miért ne lehessünk boldogok ?!

A való zordon és kegyetlen; teljes boldogság csak az álomban lehet: üdülés a testnek az alvásban, üdülés a léleknek az álmodozásban. Tanuljuk meg újra azt, a miről leszokni nem rég, elég balgatagul, dicsőségnek tartottuk: álmodra és hinni: mert a kettő együtt jár.

Csakhogy nincs kedvünk álmodni — panaszkodnak a boldogtalanok — mikor álomvilágunk a valóval annyira nem egyezik, mikor álmaink valóra sohse válnak. Oh, ti nagyravágyók! Hát

1905. február 9.

— Ej, ej ! — gondolta magában.

S minthogy a tanférfiak szive is csak olyan anyagból van gyúrva, mint a többi halandóké, legalább addig, mig fiatalok, nem csoda, ha hajnalig, mire vége lett a bálnak, a tanár ur is fülig szerelmes lett.

Mikor elváltak, kétszer, háromszor is kezet szorítottak. A leány úgy látszott, még mondani akart volna valamit, de a fiatal tanár égető pillantására zavartan lesütötte szemeit és hallgatott.

— No, szépen vagyunk, — gondolta magában, — addig kaczérkodtam azzal a fiatal emberrel, hogy szerelmes lett belém.

És szegény Gyuriról egy szót sem szóltak. A leányt bántotta a lelkiismeret.

De hát itthonn majd jobban lehet. Mert az utolsó perczben valami afféle kicsúszott a száján, hogy reméli, lesz még szerencséjök, a mire apa és mama sem mondhattak egyebet, mint azt, hogy remélik.

A tanár ur nem is késett, harmadnap már megjelent tiszteletét tenni. Az udvarban talált» Gyurit, az osztály leghanyagabb tanulóját.

— Hm, hm, - mormogta magában, fejét csóválva.

De mikor olyan pártfogója akad egy sze- kundás diáknak, mint ez a szép kedves leány, mit tehet akkor egy szerelmes professzor?

Bezzeg annak nem mondhatja, mint az öreg igazgatónak, hogy fiat justitia; hanem csak azt mondja:

— No, majd meglátjuk. Majd meglátjuk.

S mennél sűrűbben ismétlődnek a látogatások annál a háznál s ménéi bizonyosabbá