Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-05-25 / 21. szám

tett eszméket megvalósítani s a minden- napi gyakorlati életbe bevinni. Azt czé- lozza ugyanis a törvény, a melyet nem minden előzetes czél nélkül teremtettek meg, hogy e czim elnyerése mintegy magasabb kvalifikácziót, kitüntetést jelent­sen. Különösen a fiatalabb generáczió előtt, a mely nemzedéket azután egysé­gesen, bizonyos magasabb ipari és tech­nikai szempontokból nevelhetnék, bizo­nyára azzal a hatással, hogy az iparos ifjúság úgy tanonczéveit, mint segédi idejét alaposabban, szorgalmasabban hasz­nálná ki, mint eddig, tekintettel arra, hogy a mesteri czimet csak az nyerheti el, a kit a kamara jó konduitlistájával bocsát a mesteri vizsgára. De szükséges e kérdések morális oldalán kívül azokat anyagi szempontok­ból is mérlegelni. Kell tehát, hogy kellő figyelemben részesítsük mi is e törvényt és már is észlelt hatását. A hatóságok példáján felbuzdulva később az a tudat, hogy a mesteri czim viselője bizonyára magasabb ipari fejlettséggel bir, a nagy- közönség széles rétegeiben tért fog hódí­tani és nagyobb bizalmat is fog kelteni irántuk és igy idővel a fogyasztó is majd inkább oly iparosokhoz fordul, a ki a mesteri czimet Írhatja ki czégtáblájára, ekként jelezvén, hogy a vállalandó mun­kák effektuálásához tényleges szakkép­zettséggel is bir. Nem megvetendő végül az a körülmény sem, hogy a német tör­vényszékek és hatóságok előtt csakis mesterek lehetnek szakértők és szakbi­zottságokba beválasztott tagok, stb. Mind­ezek oly erkölcsi szempontok, a melyek szoros összefüggésben állanak társa­dalmi, közgazdasági és szocziális viszo­nyainkkal, a melyeknek mélyébe kell hatolnunk és felettük könnyelműen tova­surrannunk nem szabad és nem lehet. Nem kívánok külön véleményt nyil­vánítani afelett, hogy e kérdéssel mily mértékben, mily formában és mily módon _2_______________:________________________ ők et. Micsoda rémes süvöltés, mikor belenyúl a levegő-czaíatok közé és hosszú hegyes kör­meivel tépdesi őket! Micsoda fájdalom, mikor belekap a felhőkbe és a hóteritőbe és esze­veszetten kevergeti őket össze! Mélységes bú- gással kezdődik a jajgatás, de hogy a csontos ujjak erősebben szorítanak s az éles körmök jobban marczangolnak, a búgásból kínos rikol- tozás, gyötrelmes süvitő fütyülés lesz. És szál- longanak hóbortos összevisszaságban, őrületes szökdöséssel, veszekedett tévelygéssel az össze­kevert, széttépett, szertedobált hópelyhek. A vihar belekap a sovány, kopasz bok­rokba. Mindmegannyi Medusaíő a hómezőn. Az arczuk be van temetve a hóba, de kigyóhajuk szisszenve vonaglik, mikor a szél beléjük mar- kolászik. A viperák égnek ágaskodnak és kiöltik feléje kétágú nyelvüket, azután hirtelenül le­suhannak a földre, hogy megmeneküljenek gyötrőjüktől. De nem menekülhetnek; a süvöltő, rikoltó jajongásba bele kell vegyülnie az ő éles szisszenésüknek is. Micsoda rémes fájdalom le­het odalent a hóban az elrejtett arczon s hogy röhög a nagy fájdalmon a megháborodott tél! A süvöltésbe uj hang vegyül. A hóbörtön keleti falán betör egy szürke alak és lihegve ront neki a káosznak. Hol fáradtan czammog, hol ijedten szökik nagyokat. Nyugatnak tart, egyenesen nyugatnak, hogy áttörje a másik börtönfalat is és belemeneküljön az éjszakába. Bukdácsol a hóban, azután hirtelen fölemelkedik és rémülten néz hátrafelé. Nyomában véres a hó; piros fonalat húz maga után a szürke út­vesztőben. Hogy meglátja a piros nyomokat, eszeveszetten rohan tovább. De minden lépése újabb vérhullajtás.k És a vér nyomán száguld utána a falka. A fenevadak, a százíogu és az ezerkörmü, a villogó szemű és a gyilkosüvöltésü fenefadak ő utána ... az ember után. NAGYBÁNYA kellene foglalkoznunk, azt sem tudom, mily módon lehetne azt bele illeszteni tulkoncziliáns ipartörvényünk keretébe, de hiszen tán nem is ez lehet igénytelen felszólalásomnak czélja, csak felvetni kívántam az eszmét, kérdvén: nem-e lehetne a német „Handwerkgesetzbuch“ fent érintett pontjaiból a konzekvencziákat levonni és azokból egyet-mást, az ipar­törvény folyamatban lévő revíziója alkal­mából, a magunk viszonyaira applikálva, ipari életünk fejlesztésére és megerősíté­sére felhasználni? Dán Leó. Á magyar képzőművészet története. ív. A gyulafehérvári „fejedelmi kapunak“ el­nevezett portálé ivmezőjét az apostolok és próféták között trónoló Krisztus szobrai díszítik, melyekhez hasonló tárgyuak a vértes- szentkereszti, az apátfalvi, a pozsonyi egykori koronázási templom, a zágrábi dóm és a soproni temetői kápolna kapuzatának tympanonját díszítő szobormüvek és a mindezeket jóval felülmúló jáki templom díszkapuzata felett emelkedő orom­zatnak oszloposfülkékben álló, Krisztus és az apostolok szobrai, valamint a kapu bélletében lévő bámulatosan változatos és gazdagon díszített osz­lopok, fantasztikus emberi és állati torzalakok, úgymint szárnyas lovak, szfinxek, fönixmadarak, sárkányok, kentaurok, titánok és csábitó szirének mesterien faragott domborművei, a melyek mind- megannyian képletes módon beszélnek a vallásos lélek rejtelmeiről és élénk fényt vetnek a ro- mánkorbeli szobrászat aránylag elég magas fejlettségére. A román korbeli építmények falaiknak nagy terjedelménél fogva, azoknak diszitését vonták maguk után. Valamint a szent István korbeli templomok falait az ó-keresztény bazilika ízlésének megfelelően mozaik díszítette, úgy a tatárpusztitás után újra felépült román ízlésű építményeket ezen korszak igényeihez mérten falképek borították. Sajnos azonban, hogy ezen műemlékek elpusztulásával a íalfestészet alko­tásai is elenyésztek, vagy pedig bemeszelték azokat, a mit hazánkban igen gyakori eset bizonyít. A festészet csak lassan haladt a fejlő­A Medusakigyók lesurrannak a hóba s zöld villogó szemükkel rámerednek a menekvőre, azután hirtelen felszöknek a magasba és könyö­rületesen utat nyitnak neki. Egy pillanatig meg­pihent volt, de megszólal megint a falka hosszú üvöltése és beledörög a süvitő viharzásba a vadász kaczagása. A fáradt ember megborzad, föltápászkodik és tovább rohan. De előbb belemarkol fölha- sitott mellébe, kiszakít egy darabot a szivéből és odadobja a falka elé. — Nesze, rágjátok. Már csak keveset hagytatok belőle. A falka marakodva rohan rá a véres hus- darabra. A fene vadak valamennyien beléje kap­nak. Mindegyik egy-egy csillagsugár. Középütt a hóban a véres párolgó embersziv s körülötte körben, csillagsugársorban az éhségtől nyö­szörgő állatok. Valamennyi belekapott fogával a husdarabba. Zöldesbarna testük egy-egy csillagág, bolyhos mozgó farkuk egy-egy sugárág. Talán ilyenek azok a csillagok fent az égbolton is, amelyekre az elkárhozott lelkek jutnak, mint ez a tántorgó, üvöltő csillagzat lent a fehér hótakarón. Az ember pedig rohan, egyre rohan a hóbortos hóviharban. És ömlik melléből a vér és országuttá lészen a piros nyom. Lihegése erősebb a süvültő szélnél, átíürészeli a vihar- zugást. A törődött test megint összeroppan, a tányérszemek kidüllednek, az ember ledül az egyik Medusafő mellé. A kígyók abban hagyják a sziszegést, a viperák összefogóznak és be­takarják. Egy pillanatra megpihenhet az ül­dözött. A ködbe menekült haldokló napsugarak közül az egyik ráhanyatlik a szemére s ott adja ki sorvadó életét. Egy pillanatnyi meleg az örök téli viharban. A szemtányérok hirtelen dés utján s nem jutott a fejlettség ama arány­lag magas fokára, melyet a románkori szobrá­szat elért. Ennek oka abban a körülményben keresendő, hogy mivel a székesegyházak a ta­tárjárás után újjáépültek s igy az azokat díszítő falképek is, melyek a templomnak lényeges kel­lékeit képezték, elpusztultak. Ezen átépítést csak a szerény, kis falusi templomok kerülték ki s igy a románkori fesztészet emlékeit nagyrészt ez utóbbiakban találjuk; ilyenek: a deákii, pé- celi, turmicsei, dömöcki, veleméri, zsegrai, ge- celfalvi és martyánci templomok falképei. Ez utóbbinak művészettörténeti emlékét emeli az, hogy rajta a festő, az idegen származású Aquila János nevével találkozunk. Románkori festészeti emlékeink közül leg­régibb a veszprémi Gizella kápolnában a tizen­két apostol életnagyságu alakjait feltüntető fresco; ezt azonban művészi értékben felülmúlja a szepesváraljai székesegyháznak az 1317-ik évből származó falképe, mely úgy történeti szimbolikus ábrázolásánál, mint tárgyának jelen­tős voltánál fogva is hazánk emlékszerü festé­szeti műveinek sorában páratlan. A templom bejárata fölött lévő falkép az Anjou ház magyar trónrajutásának emlékére készült. A fresco Ró­bert Károlyt ábrázolja, az őt megkoronázó Szűz Mária trónja előtt térdelve, mig két oldalt Frank szepesi várnagy, Tamás érsek és Henrik szepesi prépost térdelnek. A két egyházi férfiú közt a következő rímekbe foglalt fohász van: Ad te pia suspiramus, Si non ducis deviamus, Ergo doce quid agamus, Virgo mei et meis miserearis, Anno domini MCCC decimo septimo.« Azaz: Hozzád kegyes Szűz fohászkodunk, Ha nem vezetsz, eltévedünk, Oktass teh át mit tegyünk, Oh Szűz, rajtam és enyéimen könyörülj. Az Urnák. 1317-ik esztendejében.« A kép, melynek részleteiből, annak olasz hatására következtetünk, szimbolikus értelmé­nek magyarázata az, hogy Mária, az ország védasszonya a mennyei pártfogást, a hármas történeti alak pedig a földi támogatást jelzi, melynek segítségével Róbert Károly czélját elérte. Az alakok arányai helyesek, azonban tartásuk merev, a színezés elmosódott, a mi azonban, tekintve, hogy a képet évszáza­dokon keresztül vastag mészréteg takarta, ér­tékéből mitsem von le, annál kevésbé, mivel a 1905. május 25. megtelnek nedűvel, a lihegés csuklássá lesz, az ember fuldokol a zogokástól. Hosszú, hol sivitó, hol zörgő jaj vonaglik ki a torkán és kettős élével nagyot hasit a levegőben. A vékony penge után csupa hegyes tőr zokog ki ajkai közül. Hogy szúrják, hasítják, szelik körülötte a világot! Ráborul a fatörzsre, szenvedélyesen átfogja és hosszan, őrületesen csókolja : — Nesze, itt van utolsó szeretetem. Azután belemarkol mellébe, kikapja a szi­vét és oda dobja az egészet a feléje rohanó falkának. — Itt van az utolsó maradék. Nem ma­radt belőle semmim. Most már rám is jö­hettek. Nem fut tovább; bambán rábámul a barna csillagra, amely a hómezőn támadt s észre se veszi, hogy a csillag magja fogy, egyre fogy. A ködfalon szürke árnyék mozog. Egyre na­gyobb, egyre feketébb lesz. Végre megáll. A vadász is rábámul az ide-oda vánszorgó csil­lagra. Hosszasan, önfeledten. Aztán füttyent egyet és haza hívja a falkát. Elvész a hótakaró csillaga. A hófalakat döngető öklök, a hólepelt rázó kezek, a mar- kolászó, hegyes körmü, kegyetlen ujjak tovább forgatják a fehér káoszt. Az ember eléri a sö­tétséget, nem kell előbb áttörnie a nyugati ég­falon. Leül a fatörzs aljába s közönyösen hall­gatja a süvitő jajongást. Ül és bámul a végte­len hóesésbe, a kígyók szökésébe, a vihar járásába. A fehér ketreczfalak egyre közelebb szorulnak egymáshoz, az ember lehever a hóba akárcsak a lomha köd. A vakon, lustán heverő, talpait nyalogató szürke komondor pedig reája hajtja nedves fejét. Együtt alszanak el ketten. GerS ödSs.

Next

/
Oldalképek
Tartalom