Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-09-29 / 39. szám
CX. évfolyam. 1904. szeptomfoer laó £5©. 39-ilt szs&m. TÁRSADALMI ÉIS S25ÉPmODALMI HETILAP. fj juuuanttmt I: loíizetési árak: Egész évre 8 korona, ' félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12' oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztáség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14, Xs Erős középosztály. Szeptember 28. Korunk jelszavai a nemzet-egység és erős középosztály. Nemcsak jelszavak, hanem czélok, melyek megvalósításáért küzdeni Magyar- országra nézve létkérdés is. Mikor minden eszme, a mi egy nemzetnek tetszetős lehetett, hitelét veszti, mikor jogosról, helyesről, tisztességesről, szóval mindenről, a mi erény: a fogalmak összezavarodnak; mikor a nemzet lelkét aggodalom, csüggedés szállja meg saját jövőjéről, teremnek az eszmék, melyek a nemzet erőit újabb küzdelmekre egyesíteni szokták. A szabadság, egyenlőség és testvériség is egy korszaknak oly eszméi voltak, melyekért nemzetünk is vérével áldozott. Nem voltak azonban ez eszmék a magyar nemzetnek sajátos eszméi, hanem általános emberi eszmék. Mikor aztán reá jöttünk, hogy szabadság csak addig van, mig saját szabadságunk gyakorlatával a másét nem sértjük; egyenlőség csak törvény előtt van, azon kívül nincs; a testvériség érvényesülésének pedig maguk az emberek emelnek korlátokat, akkor ezek az eszmék, bármily szépek, vesztettek varázserejükből. A magyar nemzet sem azt kapta az ezen eszmékért lefolyt küzdelem után, a mit várt. Nem kapta meg azt, hogy mindenkinek azt legyen szabad tenni, a mit akar; nem kapta meg, hogy mindenki egyenlő legyen s legkevésbbé azt, hogy mindenki testvér legyen. De megtanulta általuk azt, hogy a szabadságnak helyes értelme a más szabadsága általi korlátoknak elismerése által nyerhető meg csupán; megtanulta, hogy az emberek soha nem voltak és soha nem lesznek egyenlők, mert nem egyenlő képességekkel jöttek a világra. A testvériség eszméje pedig teljesen hidegen hagyta. Ezen eszmék megvalósításáért azonban, még ha újak is keletkeznek, küzdeni örökké fogunk, mert az emberi tökéletesedés felé vezetnek. Mig ember lesz a föld hátán, ez eszmékért mindig fog a küzdelem folyni, mert nemcsak egy nemzetnek, hanem az egész emberiségnek közös eszméi. Ma ezen általános emberi eszmék mellé a magyar nemzetnek két saját eszméje lépett. Mind a kettőt a szükség teremtette. A nemzet-egység és erős közép- osztály megteremtésének eszméje. A nemzet-egység és erős középosztály azért kell, mert azok nélkül Magyar- ország nem Magyarország. Az általános emberi nemes gondolat: a testvériség megvalósításához azért nem tudunk közeledni, mert távol vagyunk a nemzet-egységtől. Nemzet-egység pedig nem azért nem létesíthető Magyarországon, mert itt különböző fajok laknak, hanem azért, mert a volt középosztály e feladatát nem teljesitette, az uj középosztály pedigf rpely a nemzet-egység megteremtésére mvatottabb lenne a hatalmi eszközöknél, még nincs szervezve. Mindenki úgy tudja, úgy hirdeti, hogy mióta a gentri leromlott s most már, mint olyan, a nemzet-egység eszméjét szolgálni valóban képtelenné vált, azóta nincs Magyarországnak középosztálya. Hát ez nem áll, Magyarországon igen is van igen erős középosztály. Nemzeti szerencsétlenség, hogy Magyarországon egy teljesen széttagolt, egymást felfalni kész érdekellentétbe helyezett olyan középosztály van, melyet a divide et impera elve széttagolva tart, mely még tudatára sem jutott máig annak, hogy ő döntő tényező lehet Magyarország gazdasági függetlensége kérdésében azon pillanatban, a melyben helyzetét fölismeri s a nemzet iránti kötelességét megteszi. Annak a mai középosztálynak, mely a divide et impera elvénél fogva politikai czélokra igen jól kihasználható, de a mely a nemzet-egység megteremtésének szolgálatába állani csupán azért képtelen, mert I semmi nemesebb czélra, eszmére egy ösz- szekötő kapcsa nincs: meg kell változni. Azt várni, hogy ez állapoton valami kívülről jövő áramlat, avagy épen az államhatalom jön segitni: hiú ábránd, csendes öngyilkosság. A kérdés az, hogy van-é már annyi belátásunk, hogy a magyar középosztály, nemcsak a nemes és nem nemes birtokos A „Nagybánya“ tárczája. Karácsonyi történet. Valamely álmos deczemberi reggel, emberevő kedvvel ébredt föl Egervár hatalmas ura: Ali basa. Az éjszaka tomboló orkán zúgása elűzte szemeiről az álmot s mintha valamennyi rossz szellem ablaka alatt dáridózott volna az ítéletidő szörnyű éjszakáján, még egyre zug fejében az őrült zűrzavar visszhangja és a nagy ur, a ki félországnak parancsol, mint egy éhes koldus, sápadtan, összetörve ödöngött langyos, illatos termeiben. A néma bizebán, a ki reggelenként szolgálatra készen leste ébredését, legelőször vette i-szre gyilkos hangulatát. A füstölgő narghylét úgy vágták a fejéhez, hogy menten odabukott az ékes szőnyegre, a basa lábai elé; estében azonban olyat koppant szegény feje, hogy azt az előszobában lebzselő albán is meghallotta. El is kotródott sietve onnan . . . Erre a koppanásra azonban kettévált a szőnyeg ajtó s egy apró, szörnyeteg emberke kukkant a haragos oroszlán elé. Fejcsóválva segité talpra a szédelgő bizebánt s eközben igézetes mormogással nézett farkasszemet a (íühöngő basával. Olyan volt igy, mint az állat- szeliditő, miként békétlenkedő tigriseit hypnoti- zálja titkos hatalmával. Ez a titokzatos embervakarcs Sadullah Ibrahim, az egri főmollah, a kinek, a mit testében elrontott Allah, tetézve pótolta ki eszében. A szive azonban testével együtt lön megrontva. Sőt ha jól veszem, Allah tán el is felejtő szivét a teremtés perezében, mert annyi gonoszság nem férhet meg egy emberi szívben, mint a mennyi benne megtermett; hanem ami a fejében vagyon, az megint sok egy embernek. Tünemény vala! Az állatszeliditő szemek büvössége hatni kezdett, a basa arczán elsimultak a haragos felhők s a benső forrongás utolsó fellobbanásával dörmögé: — Mit akarsz ? Ibrahim szemébe vigyorgott. Satyr arczá- nak ránczai közül mintha egy légió tüzes ördög öltögette volna nyelvét. Homlokig pirult valami különös érzelem hevétől. — A rozsnyói követség van itt, mondá halkan. A basa fölpattant. Ah! a rozsnyói követség ! Allah nagy! Imhol elibéje hozza azt, a kin rúghat egy jót. Az indulat fojtogatta; megölné — érzi — ha igy magába zárva rejtegetné. Egy tenger harsog a fejében, szinte érzi súlyos hullámainak csapkodását ... A rozsnyóiak! Az egri szandzsák legharapósabb kutyái! — Soha jobbkor . . . ma kitörjük mindnek a fogát! — Bocsásd be őket — rendelő s úgy vibrált minden szava, mint mikor a töredező vas hangot ad. Négy férfi állt előtte. Az első egy sudár, herkules alak, papi talárja megfeszült széles mellén, izmos bikanyakának sehogy se tetszik az alázatos hajlongás, untalan hátraszegződik - öntudatlanul. Öklelő két szemében ragyog a veleszületett dacz csilláma. Prófétai nyugalma egy perezre meglepi a basát s a mint zugó, mély hangja fölharsan, mint az orgona ünnepélyes nyitányának zengését — megkétszerezve verik vissza a terem falai. — Kegyelmes ur — kezdé a szavát - . . . — Csitt! hallgass ! én beszélek — riadt rá a basa. — Te vagy Rozsnyón a katholikus pap? — Igen én vagyok. — A rozsnyói luteránus pap a mi hatalmunktól kapott szabadlevelet — teljék _ kedve: máskép imádkozni, mint neked ... Én nem bánom, marakodjatok egymás közt az igazságon, egyforma hitetlen kutya mind a kettőtök! — Láttad azt a levelet? — Láttam. — Vakulj meg, ha láttad. Ez a másik mégis arról panaszkodik, hogy tőled békén nem maradhat templomában, üldözöd a népét, te öltözői az ő vagyonából. Megenged ilyet a te istened, kutya! A pap némán hallgatta a dühöngőt. Alakja nőtt, nőtt, mint valami mesebeli szellem, daliás szép alakján végig ömlött a nyugalom, szem- hunyoritás nélkül állta a vihart. Az arczába vágott sérelemtől nem lett pirosabb, sem halványabb. Mintha nem is hallaná a szitkokat — tűnődött magába szállva — talán a római czir- kuszok porondjáról, a hol — a Caesárok kedvtelései máglyára hurczolt százat meg százat, kik az élő Isten eszméjével egy sóhaj nélkül meghaltak vala. Az ablakon át, a távolban látni lehetett a Mátra kopár nyúlványait. A hegyháton, a szüz- fehér hóról egész idáig csillant a megtört nap-
