Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-22 / 51. szám

190-át. deczsember lió as

Ol-ils. szám.

II. évfolyam.

rv> °S> \

ÍNKXÜ2*

a* '• -i

, aV;

TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési Arak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8-12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14.

Karácsony.

Közeíget a szent nap, melyet az emberiség Krisztusban hívő része a Megváltó születésnapjaként ünnepel. Helyesebben: a Krisztusban hívők egy része. Mert a másik rész — velünk egy haza gyermekei, egy Istent imádók, egy Krisztus megvál- tottai — nem élhet ugyanazzal a kalendáriummal, mely 300 egynéhány esztendő óta a művelt világon érvényben van. E résznek két héttel későbben szól ez a pár sor. ^

Deczember 25-ike ünnepnap volt már a pogány rómaiaknál is, kik (a Julius Caesar naptára szerint) ezen a napon a leghosz- szabb téli éjszakából kibontakozott Nap uj pályafutásának kezdetét — tehát mondjuk, a Nap születésnapját ünnepelték.

Jézus születése ünnepeként a Váltság IV-ik századában kezdték ülni deczember 25-ikét. Chrysostomus (Kr. u. 386.) úgy említi az Ur születése napját, mint újonnan felállított ünnepet.

Találóbban meg nem választhatta volna az Egyház a Karácsony időpontját. íme, a pogány ünnep, mint a keresztyénség felséges ünnepének előképe. Amott a Nap, a természeti világ éltető ereje, forrása minden anyagi tenyészetnek, mely tartamának fokozatos növekedésével hovatovább erőt vesz az éj sötétségén. Emitt az Ur, a lelkek Napja, az erkölcsi élet kútfeje, ki diadalmaskodik a bűn sötét démona felett.

Amott a természeti, itt a megváltott, lelki ember ünnepel.

*

Ünnepel évről-évre, századok hosszú sora óta. Az esztendő e zord, kietlen szakában csudálatos melegség tölti be a hívő kebelét; a tél rideg ábrázata mintha eltűnnék lehelletére a.oaz örök tavasznak, mely az örökélet hervadhatatlan virágait fakasztja szivünkben. Lelkünk tekintete előtt megelevenülnek a szent hajdankor csodás képei, a nagy születésnap bájos jelenetei. A csillagvilágos, enyhe keleti éjjelen nyájaikat őriző pásztorok. A karácsonyi evangéliom égi hírnöke. A mennyei seregek sokasága. A jászolbölcső, benne az isteni gyermek. A tisztességet tevő napkeleti bölcsek ...

Beh más is volt az a világ!

*

Pedig lám, a világ ma is ugyanaz. S az emberi szív? Majdnem ugyanaz. Akkor a betlehemi mező fölött felzendült himnusz hangjait kevesen hallgatták, kevesen értették. Ma sokan hallgatják, kevesen értik. Legalább is a nagy «öbbség úgy mutatja, mintha nem értené. Akkor csak egy nehány pásztor számára, - ma sok ezer templomban, millió ajakról zendül az ének: Dicsőség a magasságban Istennek! és e földön békesség, az emberekhez jóakarat!“ Ama pásztorok mindegyikének szivébe hatolt az égi dal, mindjárt felkeresik a gyermeket s azután „visszatérőnek, dicsőítvén s dicsérvén az Istent mindazokért a miket hallottak és láttak.“

De manapság? Hány ajkon csendül üresen a hang, hány szívben nem kél visszhangja az örvendetes hírnek s hányán nem keresik az idvesség Fejedelmét s életökkel hányán nem dicsőítik az Istent!

■*

A mi most eszembe jut, azt talán nem kellene ide írnom. Ámbár mindenki tudja. Ha a valóságban nem megy ünneprontás számba, megörökítését ne róvja fel bűnül az olvasó.

Közeíget a szent nap. Majd ünnepi díszt ölt szegény és gazdag; templomba megy a szolga és az ur. És dicsőítik az Istent nagy fennszóval: „Dicsőség a magasságban Istennek !“ De még le sem hanyatlik a Megváltó születésének ünnepnapja: másnemű hangokat hallasz.

Az alkoholtól elgyalázott ember isten- káromlása, duhaj nótája hangzik utcza- szerte. A nap reggelén áhitatoskodó ember a nap alkonyán csak azért nem hasonlítható az állathoz, mert az állat nem iszsza le magát. Isten dicsősége és nyitott korcsmák. Nagyon elől vagyunk már a műveltségben.

E földön békesség — hirdetik a papok az angyali szózatot. S talán mig a templomban ül a népek sokasága, csakugyan béke honol, ha nem is a szivekben, de a külső viselkedésben. Egyébként harcz az élet. A népek harcza rút, de engem nem érdekel. Ami fáj, az az, hogy egy haza polgárai, egy Krisztus megváltottai, egy család tagjai sem tudnak felemelkedni a krisztusi egyetA „Nagybánya“ tárczája.

Karácsonyi strófák.

Tegnap még csillogott a város,

A büszke Babilon,

Ma már rajt’ ül a szomorúság, Nagy, néma vonalon.

A boltok fényárban ragyogtak Es benn a gazdagok Dúskálva nézték, mit nekik majd Jézuska hozni fog.

De a fény közt komor, sötéten Hömpölyg fel a tömeg,

Mely Jézustól csak kenyeret kér És azt se kapja meg.

S előtte végig kialudt a Sok utcza-lámpa kint,

Mikéntha egy lehelletével Elfúlta volna mind.

A vasredők sorra leszálltak,

Repült kő és szitok, —

És lesütött szemekkel álltak A dús kirakatok.

Sz<h ay (Synlu.

A dalárda uj zászlója.

, A dalárda uj zászlójának a fölszentelésére készültek Vámoson. A pompás, uj selyemzászló már készen volt s gondosan begöngyölitve az elnök lakásán pihent az ünnepély napjáig, a mikor majd kibontva, diadalmasan fogják fölemelni.

A dalárda választmánya mindent elkövetett, hogy az ünnepély mennél fényesebb legyen. Zászlóanyául megnyerték a főispánnét, aki ugyan nem fog megjelenni s bizonyosan beteg lesz a í zászlószentelés napján, mert úgy szokta, de j mindegy, legalább kikerülték vele a versengést, ! a neheztelést, a haragot, mely okvetlen bekövetkezett volna, hí. a vámosi úrinök közül bármelyiket választják.

Nagyobb fajt okozott a koszorusleányok kiválasztása, kik fehérbe öltözve fogják a zászló diszkiséretét képezni. Eleinte csak hatról vagy nyolczról volt sió, aztán tizenhatra emelték föl a számukat, mert nem szerettek volna kihagyni valakit, aki talán sértve érezhetné magát.

Nagy gonddal megállapították a névsort. Kitörültek, hozzáírtak, aztán megint kitörültek, megint hozzáirtaí, mig végre azt hitték, no, most már jó lesz, most már benne van mindenki, akinek benne kell lenni.

Dehogy volt benne. Dehogy volt! Minden nap jöttek az ünr.epélyrendező bizottsághoz gondos apák vagy lelkes fiatalemberek, kik figyelmeztettek : Nem tetszett-e kifelejteni ezt vagy azt? Nagy baj enne, kérem, ha kifelejtenék. Tekintélyes család, befolyásos család, a dalárdá- j nak is pártoló tagjai voltak mindig, ki ne tessék i felejteni.

Aztán jöttek a névtelen levelek az elnökhöz, a választmányhoz, „egy jóakaró“ vagy „egy régi hű pártoló-tag“ aláírással. A névtelen levél mind a közóhajtást tolmácsolta s bámulatos, hogy mennyi jelöltje volt a közóhajtásnak. Az elnök majdnem kétségbeesett, a választmányi tagok nem tudták, mit csináljanak.

Egyszer azonban mégis csak végét kellett szakítani minden habozásnak. Elhatározták, hogy huszonnégyre emelik föl a koszorusleányok számát. Ebben aztán benne lesz minden társadalmi réteg, minden osztály, hogy senki se panaszkodhassál

Már most csak az volt hátra, hogy fölkérjék a kiválasztott fiatal hölgyeket. A buzgó elnök maga vállalkozott erre a küldetésre s harmadmagával sorba járta a leányos házakat.

A legelőkelőbb családoknál kezdték: Barthá- éknál, Oroszéknál, Kenderessyéknél. Bartháné nagyon kegyes volt, nemcsak Gizát Ígérte meg, hanem még a kis Margitot is, ámbár ez csak karácsonykor lesz tizennégy éves és ez lesz első nyilvános szereplése.

A szép barna Orosz Mariska mindjárt fölcsapott :

— Hogyne? Szívesen. Ugy-e mama?

Ő nagyságának csak a helybenhagyó szót kellett kimondani.

Kenderessyék sem vonakodtak. Csak azt óhajtotta volna Kenderessyné, hogy báró Wald- burgékat is kérjék föl Konyárról. Elza bárókisasszony épen nagyön jó párja lesz az ő Arankájának.

De miután fölvilágositptták, hogy csak hely