Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-11-24 / 47. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Magjalenik minden héten csütörtökön reggel 8-12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova & lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Fótér 14. Gyümölcsünk. A gazdasági egyesület érdem^s^tkáfa,' a N és V múlt heti számábarf á téli évad elején és a gazdasági év mostoha eredményének hatása alatt lelkes felhívást intéz a gazdálkodással foglalkozó polgártársakhoz a gyümölcstermés értékesítésének érdekében. Valóban nemcsak időszerű e szózat, hanem nagyfontosságú is, mert vidékünk életérdekeit illeti. Nagyon lehangoló érzés az, mikor a gazda egy évi fáradozása és költekezése után, ha az elemi csapásokat szerencsésen kikerülte, tapasztalni kénytelen, hogy a mit féltő gonddal nevelt, óvott, a mi egyik erős reménysége volt, az kínálva sem igen kell, annál kevésbbé kínálás nélkül. A termés kinálgatása és dicsérése nem vall egészséges viszonyokra; vásári lármába való az és sokszor önérzetbe ütköző cselekedet; a tapasztalat arra tanít, hogy a jó árút nem szokás kinálgatni, mert azt fölkeresik és szívesen fogadják. Ehhez pedig csak épen annyi szükséges, hogy a ki keres, könnyen fel is találhassa a mit keres; tehát a termelő tudtul adja, mit termelt, a vevő pedig tudomásul veszi és vesz. Első a kereslet és csak azután jön a kínálat, nem pedig megfordítva; a többi aztán a kereslet és kínálat arányának a dolga, vagyis a mint mondani szokták: az árakat a kereslet és kínálat aránya határozza meg. Ez éven a külföldi vevők nem igen jelentkeztek s a mennyiben jelentkeztek, csak gyéren és válogatással vásároltak. E válogatás kapcsán el lehetünk reá készülve, hogy ez évről-évre emelkedni fog, a mily mértékben szaporodik a jófajú gyümölcs itt is, a külföldön is; bizonyos ugyanis, hogy pl. Németország nagy területeken telepit gyümölcsösöket és a fajok megválasztása dolgában finnyás. E nagymérvű telepítések révén be fog következni, hogy azok az almafajok, melyek nem értékesek, számba sem fognak jönni; azokat a vevő észre sem fogja venni. A kivételes év, a mikor pl. országosan csekély a termés, nem jöhet számba, mert az ördög legyeket is fogdos, ha egyebe nincs. Arra kell tehát törekednünk, hogy a kereslet színvonalán álló gyümölcsfajokat termeljünk; a nem arra valók még a helyet sem érdemlik meg, a melyet elfoglalnak. Pedig hány ezer ilyen fa áll még vidékünkön! A magasabb igényű gyümölcstermelésnek itt még csak az elején vagyunk s ha igy is sikerült hírre vergődnünk, ez csakugyan a mellett tanúskodik, hogy e vidék elsőrangú gyümölcs- termő hely. Ma még csak ott tartunk, hogy megdicsértetjiik kiállított gyümölcseinket s a kapott elismerést tudomásul vesszük; de ha arra kerülne a sor, hogy pl. nagyobb mennyiségű fajkörtét kellene juttatni a bemutatottból, a felelet nem volna kielégítő. Messze vagyunk még attól, hogy gyümölcsünk igazán nem kellene vagy hogy azt már jórészt csak feldolgozva értékesithetnők; ennek is el fog jönni az ideje s valamint a civilizáció a szükség kényszerítő ereje által beállott erősebb fáradozás és leleményesség eredménye, úgy e téren is idővel sok módja fog felvirágzani annak, hogy legbecsesebb terményünket mindig megfelelően értékesíthessük. Nagyon sajnálatos tény, hogy itt még az első lépés sem történt meg arra nézve, hogy a termelő ne legyen kitéve annak a nemcsak kellemetlen, hanem anyagilag gyakran végzetes állapotnak, hogy jó gyümölcsét nem képes eladni. Ez áldatlan egy helyzet, mely a gazdálkodás kedvét is lohasztja, tehát nemcsak az egyénnek árt, hanem közvetve a társadalomnak is. Nézetem szerint a legsürgősebb szükséglet a gyümölcs elhelyezésére és eltartására szolgáló raktár létesítése. Ugyanis két eset lehetséges: vagy el akarja adni a termelő a gyümölcsét azonnal, talán még a fán és nem képes eladni; vagy pedig nem siet az eladással, hanem vár, a mi mostani helyzetünkben érzékeny károsodás nélkül szinte lehetetlen; végeredményben mindkét eset a terményA „Nagybánya“ tárczája. Á fahuszár, meg a lova, meg a ló sípja. Irta: MIKSZÁTH KÁLMÁN. Abban a faluban s a portán, ahol én születtem és gyerekeskedtem, most is él egy kilenczven év felé járó, apró, virgoncz öreg ur, édes anyámnak, Veres Máriának idősebb testvére, Farádi Veres Gáspár. Nagy ellenségem volt születésemtől kezdve mai napig. Sokszor jól elnáspángolt apró csínyeimért, de máskor se lehetett jó véleménynyel felőlem, mert váltig azt beszélte anyámnak: — Meglásd Mari, hogy ezt a gyereket felakasztják valamikor. Még eddig, hála Istennek, szerencsésen kikerültem ezt a jövendölést. De ami árnyat vet a gyermekévek aranyos derűjére a Gáspár bácsi alakjában, azt tökéletesen elenyészteti egy másik ebecki nemesnek, divényi és melitei Divényi Józsefnek az emléke. Csak Szepi bácsinak hittuk közönségesen a jóságos mosolyu, nagy szakálu urat, aki egyedül élt kúriájában öreg gazdasszonyával s nem léven közeli rokonai, jó szivét megosztotta a környék gyerekei közt. A gyereknek élt és gazdálkodott, azaz dehogy gazdálkodott, inkább csak költött csinos vagyonkájából, mindig a gyerekek közt volt, hanczurozott, lapdázott velük, egy kis sárga ponny lovat vett Lengyelországból, szerzett hozzá kis nyerget, czifra kantárt ; valami szép volt, igy felszerszám ózva. örök készenlétben ott kapálódzott és legyezgette magát farkával az istállóban, hogy ha valamelyik gyerek kölcsön kéri, annak odaadhassa. Szepi bácsi pontos jegyzéket vezetett, hogy melyik napon melyik gyerek praenuinerált a lovacskára. Külön istállóban négy anyakutya ellette foly- I tonosan a kis mopszlikat, amelyeket aztán szét j lehetett ajándékozni az apróságoknak. Minden áldott hétfői napon berándult Balassa-Gyarmatra a heti vásárba s ami pénzt I magával vitt, azt ott mind befektette mézes- kalácsos szivekbe, kis trombitákba, apró fahuszárokba, a lovacska farka igazi lószőrből volt, de I nem ritkán csak egy sípban végződött hátul, amibe bele lehet fújni. . . jaj nagy őröm volt az. Még akkor a falusi gyerekek nem voltak úgy elkényeztetve, mint most : még a vasutak közel nem hozták a városokat s azoknak minden csecsebecséjét, bohóságát. A mi játékaink még otthon készültek s igen kicsiből teltek ki. Az eltört kondérok és fazekak fülei voltak a lovak, a bodzafa belét kiszedték, abból lett a puska, a fiatal fűzfa kérgéből a sip, a cserebogár letördelt szárnyaiból csinálták a malmot; még eleven fogatra is telt, az orsó karikáiból kerekeket csinált a faragó-béres a szakasztó aljára s befogták a spárgahámba a macskát, aki aztán a ház tetejére is fel tudott szaladni a fogattal. Hát biz ezek primitiv dolgok voltak, hanem azért mégis megnőt az ember mellettük. Képzelhetni, hogy a Szepi bácsi tárgyai, amiket a városból hozott, valóságos tündér dolgoknak látszottak. Bizony érdemes volt azokat nagy szívdobogással várni. Hétfőn este felé jöttek vissza a vásárosok a kígyózó országúton. Tarka-barka tömegek hömpölyögtek, gyalogosok, szekerek vidáman beszélgető és ágálva disputáié palóczokkal megrakva, imitt-amott egy-egy hintó, melyen gőgös uraság terpeszkedett el a hátsó ülésen nagy tajték pipából szipákolva, szegény ember a tehénkéjét vezette haza kötélen, vagy vette vagy el nem tudta adni, kaczkiás menyecske hegyesen lépegetve egy pár új piros csizmát hozott a nyakába akasztva, csintalan férfiak incselkedő ! szavakkal hitták fel a kocsikra. Szóval rajzott az út véges-végig, mint egy megelevenedett hangya- zsombék. De a gyerekeket mind ez nem érdekelte ['különösen, ők csak egy kocsit vártak (ha az I apjuk nem volt a városba), azt, amelyiken Szepi bácsi ült, aki két almásszürkén járt és bizonyos olygarchikus pompát fejtett ki, (mert úgy kell ám venni, hogy valamikor várakba laktak a Divényeik), már iszen szegényes pompa volt, kengyelfutó nem szaladt a kocsi mellett, se cziíra tarsolyos huszár nem ült a bakon, hanem igen is ott ült minden hétfőn a kocsis mellett a juhász- bojtár s lelke szakadtából fújta útközben a dudát : hadd lássák a falvakon a bámészkodó népek, hogy egy Divényi még útközben is akkora ur, aki dudáltat magának, a szekérzörgés kellemetlen zaját melancholikus dudaszóba fulasztva. Mi gyerekek egész Peszerényig elmentünk eleibe, hogy a nagy pillanatot siettessük, mikor a két izzadt szürke feltűnik az esthomályban. A peszerényi kocsma vagy három kilóméternyire van a falunktól. Innen kezdődött a Szepi bácsi terrénuma. Itt már várta egy csomó gyerek s azontúl aztán egész hazáig szembe találkozott pártfogoltjaival és kedvenczeivel, kik kalaplengetésekkel jelezték, hogy itt vannak. Szepi ur már rendesen a kocsmánál leugrott a kocsiról s baraczkot nyomván az ismerős gyerekek feje búbjára, vagy a fülüket meghuzogatván, kitörő örömmel vette, hogy ilyen messzire eleibe jöttetek.
