Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1904-11-24 / 47. szám
NAGYBÁNYA 1904. november 24. nek jó elhelyezését és gondozását igényli. E tekintetben pedig igen-igen mostohán álíünk, mert még nagyobb termelőink sem rendelkeznek teljesen megfelelő raktárral s igy a gyümölcs a tömeges romlásnak vagy az elfagyásnak van kitéve. Tárházra tehát okvetlen szükség van, még pedig lehetőleg a vasúti állomás közelében és a modern igények szerint berendezve, szakközeg ellenőrzése mellett. Nagy megnyugvás volna a birtokosokra nézve, ha csekély elhelyezési illeték mellett, mely a mennyiséghez és időtartamhoz alkalmazkodik, megvárhatnák az ő terményök értékesítésének alkalmát. Ez intézmény az értékesítést is föllenditené, mert nemcsak föltehető, hanem bizonyos, hogy idővel e raktár mellett a gyümölcs feldolgozására gyár is épülne; ugyanis a dolog természetében van, hogy a mi helyes, az idővel fejlődik, izmosodik is. Hozzájárul, hogy itt a vevő egy-egy fajból a csekély mennyiséget is észreveszi s összegezheti nagy mennyiséggé, tehát a jórészt törpebirtok kis hozamai is érvényesülhetnek. Végre pedig és ez nem csekélység, a vevő nem kénytelen bevándorolni a hegyoldalt vagy a birtokosokhoz eljárogatni, hanem ott találja, együtt és a vasúthoz közel, a mire neki szüksége van, tehát szívesebben jön ide. Ha mindezt összegezzük, úgy szinte különös, hogy nem akadt eddig vállalkozó, a ki e raktárt a saját számlájára, de egyúttal saját előnyére is létesítette volna. Létesüljön ez tehát részvényes alapon, egyelőre szerény keretek közt s a fejlesztésre alkalmas módon úgy, hogy részvényes bárki lehet, nem csupán a termelő, bár kívánatos, hogy a termelők már érdekeik megvédése szempontjából is mentői nagyobb erővel legyenek e vállalkozásban képviselve. A mi magát az építést illeti, erre nézve teljes mértékben lehet számítani a földmivelésügyi minisztérium előzékenységére, mely a terveket készen tartja és kívánatra megküldi. Ha ez létesül, akkor jórészt elérjük : az egységes árakat is és nem beszélhetünk majd az értékesítés óriási külömb- ségeiről, a mi nagyon egészségtelen állapotra mutat, mert rendesen a tanulatlanabb és szegényebb termelők rovására megy. Az intelligens ember jobban számit, jobban ért a gazdasági élet állapotának áttekintéséhez s rendesen vagyonosabb is lévén, könnyebben várhat; az anyagilag zaklatott ember, mihelyt pénzt lát, elvakúl tőle. Ezt a rendszert emberséges szempontból sem való fentartani. Tökéletes, minden hiba nélkül való állapot természetesen ez sem lesz, mert ilyet elérni nem is lehet; igazságtalanságok, kapzsiságok ezután is volnának, de legalább leszorúlnának a térről általában s innen bizonyosan. E tárház intézményével kapcsolatban a gazdasági egyesület megbízottja, a kinek kellő nyelvismerete és érzéke van a közvetítésre, ráterelheti a közfigyelmet ez intézményre, a hozzá forduló termelőknek felvilágosítást nyújt, szóval teljes megbízhatósággal, s e mellett haszonlesés nélkül közvetít. 0 áll a vevő és az eladó közt és ezért a közvetítői százalékot kapja, melynek bizonyos hányada a gazdasági egyesület javára esnék. Az országos gyümöcsészeti biztosság időről-időre nyomtatásban közli a világpiacz keresleteit, tehát egyéb sem kell hozzá, csak ügyes összehozása a vevőnek az eladóval. Hozzátehető, hogy ez éppen nem kötelező; tehát a termelők közül bizonyára többen lesznek, a kik közvetlen összeköttetésbe lépnek a vevővel s igy vevőt a maguk ügyessége révén is hoznak nemcsak maguknak, hanem másoknak is. Már itt az ideje, hogy véget kell vetni annak, hogy itt olyanok közvetítsék a gyümölcsértékesítést, a kiknek a vevőhöz épen oly kevéssé van közük, mint az eladóhoz s mindössze az a törekvésök, hogy az árakat lehetőleg leszorítva, maguknak minél több hasznot sajtoljanak ki i nehány heti munkájokból, a melyből, aztán i akár egész éven át pihenhetnek. Ez bizonyára orvoslandó állapot, mert azon felül, hogy a gazda szinte sarczot fizet kényszer- helyzete folytán, egyszersmind teljesen ki I van téve a közvetítő kényének a tulajdon- ! képeni, távollevő vevővel szemben, a ki a közvetítő eljárásának esetleges hibái miatt elkedvetlenedik és nem jelentkezik többé vételre. Ennyit elégnek tartanék egyelőre, mert a ki még járni sem tud, az ne akarjon egyszerre ugrani; csak igen óvatosan lehet indulnunk, annál inkább, mert mint az igen tisztelt czikkiró ur helyesen jegyezte meg „egymást félreismerve, egymás iránt bizalmatlanok vagyunk.“ Ideje már, hogy a vállalkozás szelleme hassa át városunk lakosságát, hogy jobb napok derüljenek; a szegényedés jelenségei egyre szaporodnak, pedig anyagi képesség nélkül az élet magasabb feladatait megoldani nem lehet. Akár a családi életben az elégültségre, akár az egyéni életben a kultúra emelésére, szóval a család vagy egyén jelentőségére nézve bizony archimedesi pont a jólét. Dergáts Sándor. Páris. ii. A Louvre legszebb terme, mely káprázatos fényű diszitéseivel egész Európában ritkítja párját, a Galerie d’ Apollon; a szemet elkápráztatja az a ragyogás, ami aranyozott és freskókkal díszített menyezetéről és különféle szinü márvány falairól szertesugárzik. A terem közepén felállított üvegszekrények mesés értékű ékszereket, ötvösmunkákat rejtenek magukban; legkiválóbb az I. Napoleon és XV. Lajos gyémántos koronája között piros bársony párnán elhelyezett „régent“ gyémánt, melynek értékét hozzávetőleg 15 millió koronára becsülik. Sorra jártam ezután a többi termet is; igy a második és harmadik emeleten levő rézmetszet-, tengerészeti- és etnográfiái gyűjteményt, a rengeteg mennyiségű, felbecsülhetetlen értékű j műkincseket, melyek századok során itt fölhalmozódtak. Elbeszélés vagy leírás megközelítőleg sem adhat pontos áttekintést tartalmukról, de még az sem, ha gyorsan végig megyünk ter— Hm, hát itt vagytok ? Egész idáig jöttek? Ergum bergum vaskalap. Szepi bácsi megharap. Ugye már szidtatok' hogy elkéstem? De hát nagyon jól elbeszélgettünk a sorházban. Aztán bajom volt a zsidóval, nem akarja a gyapjú árát lefizetni, hogy azt mondja, nedves helyen tartottam a zsákokat, azért nyomott a gyapjú annyit. Megvertem az imposztort, ezért aztán a bíróság elé idéztek, szóval baj volt gyerekek, nem volt pénzem, nem vehettem nektek semmit. Alamuszi módon végig pillantott az elszomorodott kis arczokon s édes puha szive egyszerre megolvadt, nem tudta őket sokáig kínozni, elnevette magát: — Ej no! Csak az volna szép, hogy Szepi bácsi üres kézzel jöjjön haza! inkább elbujdostam volna az operáncziás tengeren túl. No még csak az kéne. Hupsza Mátyás, ugorj Mátyás, nyisd fel a kocsi-ládát ! A kocsis annyit se mondott, hogy „Szezam nyílj meg“, hanem csak felkelt kissé, valami karikát megfogott és az első ülés szétnyílt, mert voltaképen egy pokróczczal letakart láda volt, tele mindenféle kincsesei. A mit az emberi agy kitatálhat és amit az évszak gyönyörűséget nyújthat. Onnan szedte ki Szepi bácsi májusban a vérpiros cseresnyéket s akasztgatta a gyerekek füleire, télen aranyszínű narancsok kerültek ki a mélységből, granátszinü berkenyék, csodálatos j izü szent János-kenyerek, fügék és datolyák. Innen húzogatta ki a mézeskalácsból formált kis szekereket, bádog kardot, kis ásót és gereblyét, leányoknak apró tepsiket és tányérokat, de ki tudná azt elsorolni. Peszerényen túl rendes körülmények közt fel sem ült már többé hazáig a kocsijára, mert az egész vonalon közelegtek eleibe uj és uj gyerekcsapatok, akiknek ki kel osztani a vásárfiát. Csendesen, megelégedetten lépegetett hát a kocsija mellett, eképen folytatva társalgást a kocsin maradt rendes úti társával, a Góliáth termetű Kalmár Jánossal, aki váltig csúfolta emiatt mindenféle száraz dajkának, pesztonkának.- Hallgas, te hóhér — szidta össze Di- vényi — mert igazán az vagy te, János. Senkinek se hánytorgatom föl a mesterségét és mikor az ökröt leütöd a taglóval, föl se veszem, mert én is kemény szivü kutya vagyok (hiszen honvéd voltam, te János), de mikor azokat az ártatlan bárányokat öldösöd, akkor nem szerelnék a j bőrödben lenni. Azért háthallgass János, ne bánts ! engem János, mikor a gyerekeket ki szolgálom, I mert olyan ez, mint az isteni tisztelet, János. A robusztus mészáros nagyokat kaczagott a szavain. Pedig ő igazán lelkiismeretesen szolgálta ki a kedvencz gyerekeit s ha valamelyikük nem ment el, hogy őt az országút mentén várja, azért se neheztelt, maga kopogtatott be a házakhoz s átadta az apróságoknak a hozott ajándékokat, melyek a szülők rangja szerint nagyobbak vagy kisebbek voltak értékben. Nekem is meghozta hétről-hétre szorgalmasan. Még most is emlékszem az apróságaira. Az első fahuszáromat ő vette, az első sarkantyút is tőle kaptam, meg az első ostort. Sokszor vett az ölébe, beszélgetett velem simogatta a fejemet, hátba ütögetett, kikérdezte, mit tudok, mit tanulok i s az édes anyámnak gyakran mondta :- Majd meglássa hugomasszony, hogy szolgabiró lesz ebből a gyerekből. Édes anyám szive örömében repesett ilyenkor s mintha valami rendkívüli divinatiót látna e megjegyzésben, elkezdte firtatni, hogy miből gondolja ezt? Mert hiszen nem jól tanul a fiúcska. Sehogy se akarja az öreg betűket se megismerni. — Hm. Hogy miből gondolom, hugomasz- szony ? . . . hogy miből gondolom ? — ötölt- hatolt Szepi bácsi. - Hát a szemiben van valami szolgabirói csillámlás. Isten úgyse, van valami. Szóval különösen szeretett és kényeztetett Szepi bácsi, aminek sok jelét adta. Az igaz, hogy én is szerettem, csakhogy én nem sok jelét adtam. Mindössze egyszer kellett meggratulálnom egy évben, József-napkor. Egy bibircsókos öreg 1 kántor, névszerint Tuschnay Endre tanított ekkor ! a betűvetésre. Nagy ostobaságnak találtam, hogy i amit az ember elmondhat egy szempillanat alatt, azt egy óráig odaszegezgesse a papirosra. Csodálkoztam, hogy mitől jó ez ? De ezeken a névnapokon csakugyan jó volt. Mert az öreg Tuschnay komponált egy kis versikét, aztán lerajzolt egy árkus papirosra egy óriási szivet, ki is festette pirosra; a piros szívbe be kellett Írni a verset és elküldeni a Szepi bácsinak. Azaz, hogy Tuschnay beírta ceruzával s én csak átsétálgattam sajátkezűig a tintás toliammal azőczeruzás vonalain. De hogy igy is nagyon tönkretettem őket és kivettem a formájukból (mert szép Írása volt Tuschnaynak), mutatta a Szepi bácsi krilikája, aki meghálálta a legközelebbi hétfőn a giatulá- cziót és igy szólt: — Tanulj meg Írni, öcskös! A későbbi években azután teljesen a magam betűivel Írtam a gratulácziókat, de Szepi bácsi akkor még jobban kifogásolta : — Nem megy az irás, az ebugatta, s hogy se megy.
