Nagybánya, 1904 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-14 / 2. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI RRTILAP. Eliflwtésl árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, [ Felelős szerkesztő: 1 SierkesztiSség és kiadóhivatal: Érdélyi-ut 22. szám, hova a lapnegyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ; ' . \/ közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8-12 oldalon-.- j EíCilY MlrlALil. | Hirdetések felvétetnek Morvay és Uody kSnyvnyomdájAbaa Is: Fttér 14. Színház. Január 13. A „nemzeti színészet“ nagybányai szezonja véget ért s a társulat szerencsésen búcsút vett városunk falaitól. Ez alkalomból óhajtok néhány kritikai megjegyzést koczkáztatni theatrális viszonyainkról. Előbb nem mertem, mert jó vidéki felfogás szerint a „nemzet napszámosait“ csak dicsérni szabad s aki ezt nem cse- lekszi, legalább is egy kisebb kaliberű hazaárulást követ el. De méginkább visszatartott a humanizmus gondolata, a mely téli időben — 10° R. mellett, nem támadhatja meg a szenvedő és nélkülöző társadalom egyetlen osztályát még akkor sem, ha a kenyérkeresetnek czéltévesztett utain tévelyegve, nap-nap mellett rohamot intéznek az emberek jobb Ízlése ellen. A színház szeretete ma már nem hazaíiui kötelesség többé, hanem a műveltségében megíinomult emberi léleknek nemes gyönyörűsége. A színészet nem egy megvetett társadalmi osztálynak küzdelmes törekvése, hiú reményekkel, keserves csalódásokkal, hanem egy talán nagyon is elkényeztetett művészi foglalkozás, a melyen a valódi tehetségnek, a többi pályáktól magasan kiemelkedő dicsősége virul. S mert a modern ember nem fukarkodik lelkesedésével, tapsaival, pénzáldozataival Thalia papjainak, joggal elvárhatja, sőt megkövetelheti, hogy az oltárán meggyujtott áldozat füstje a magasba törjön s ne az orrát csavarja. A színészet átalakulása most érte el minálunk forrpontját. A közönség minden rétegét áthatotta, úgyszólván izzóvá tette a színjátszás szeretete. Nagy áldozatokkal állandó színházakat emelnek a városok; tetemes segélydijakkal járulnak hozzá egy-egy jobb társulat fen- tartásához és minden legkisebb városban legalább egy „szinügyi bizottság“ él, hogy gondja legyen a színészetre. Minálunk, a mi korlátolt anyagi viszonyaink mellett, e czélra meghozott nagyobb áldozatokra nem is lehet gondolni. Színházunk sincs megfelő. Amikor a mi szerencsétlen szállodánkat megépítették, egy kis előrelátással, fejlettebb ízléssel talán lehetett volna ilyesmire gondolni. Ez azonban elmaradt s ma egy parányi kis szinpadféle esetlenkedik nagytermünk mellett, a melyet legjobb esetben ruhatárfélének, de semmi esetre sem színpadnak lehet elfogadni. Pislogó petróleum-lámpásaival, szűk, alig pár lépésnyi mélységével, rossz akusztikájával, azon színpadi hatásokat előidézni képtelenség. Az egyedüli, a mi ez illúziót bántó érzést elfelejtetné, volna a kifogástalan előadás, a melyben sajnos, nagy ritkán van részünk. Nagybányára vagy egyáltalán nem jön színtársulat, vagy olyan vetődik ide, a melyet máshova be nem fogadnak. Koncessziót irgalomból nyert színigazgatók, szerződés nélkül maradt színészekkel, az összetanulás minden nyoma nélkül, egy dekrepitus zongora vagy harmonium kíséretében az, amit mi a „nemzeti színészet“ hangzatos czime alatt kapunk. A direktor ur operát, drámát, Fedák Sárit és mindent, amit a nemzeti színészet „szent ügyének“ nevében megígérni lehet, kilátásba helyez és gyűjti a bérletet. A kritika pedig behunyja mind a két szemét s úgy tesz, mint a nemes rómaiak a halottakkal: csakf jót beszél róluk. Színre kerül Obrenovics Sándor rneggyilkolásá-tóX a Bob herczeg-\g minden ; aMegutóbb itt járt*társulat egy szikra hijján, hogy Carmen t elő nem adta s ha az „mentvolna“,úgyegyrendszeresWagner cziklusra is lehetett kilátásunk. Játszanak ezek^a jó emberekfnap-nap után mindent: drámát, vígjátékot, operettet, sőt ha nekigyürkőznénekfmég operát is, csak legyen publikum és fogyjanak a szelvények. És a jámbor vidéki közönség birka-türelemmel szedi magába ezt a maszlagot és eljár az előadásokra eleinte kíváncsiságból, később irgalomból, nehogy éhen haljon a trupp. Volt idő, amikor Nagybányán az ország legelőkelőbb színtársulatai megfordultak. Apáink sok szépet regéltek a Latabár hires társulatáról; itt vendégszerepeit a város nagy szülötte Lendvay, majd Feleki, Fáncsy Ilka, Szerdahelyi Prielle Cornéliá- val, boldogulni tudott nálunk Krecsányi Ignácz az ország egyik legnagyobb és legjobb társulatával. Szóval múltúnkban volt öröm s a jövőben is lehet reményünk, ha a jelen nyújtotta előnyöket észszerűen felhasználni tudjuk. A „Nagybánya“ tárczája. Vázlatok konstantinápolyi utániról.- Irta : Baltal János. II. — A hárem-élet és a nők viszonya. - A nők szórakozása. — A nők viselete. - A török rabnők. — A török lakások. - A török étkezése. - A Ramazon- ünnep. — A török olvasója. - A török fürdő. - A török időszámítása. A házasság polgári egyesség s a kádi (biró) előtt kötik és nem a templomban. A török nő legfőbb szórakozása a gyermek. A fiuk nyolcz éves korukig maradnak a háremben. Ezután a fiú a Szelamlikba vagyis a férfiak osztályába kerül, de azért a háremből nincs kizárva. A férj halála után az anya csak a vagyon Vs részét örökli, ha pedig a férjnek több neje volt, akkor azok a nyolczadban osztoznak. A fiú mindig kétszer annyit örököl, mint a leány. Daczára a nő alárendeltségének, a hárem élet mellett is érvényesül hatalmuk s a férfiak ép oly papucshősők, mint nálunk. De mégis csak furcsa elképzelni egy európai társadalomban élőnek, hogy a török nejével soha se eszik együtt és soha se megy vele az utczára. A török nő hogylétéről tudakozódni a legnagyobb sérelem, szóval a török nő a világra nézve nem létezik. Családi ünnepélyek, társas összejövetelek, konczert, színház a török nőknél ismeretlen; még kevésbé ismerik a disznótor, névnap, zsu- rozás és másfajta mulatságok élvezeteit. A nap legnagyobb részét a nő evés, semmittevés, czigarettázás, kávészürcsölés és édességek szopogatásával tölti, vagy kisétál, kikocsi- zik a fürdőbe, a bazárba. Tavasszal pedig az édes vizekhez, a hová a gyerekeket is kiviszik, hol a nagy parkban a fűre telepszenek és fesztelenül mulatnak Itt szokták őket az európai aszfalt gigerlik fikszirozni s ők vissza koketiroznak, de közeledni vagy megszólítani őket nagy koczkázattal járna, mert hisz még saját férje se közeledhetik hozzá. A török nőnek a mint a háreméből kilép, fel kell tenni a fátyolt. Igaz, hogy most már a fátyol olyan átlátszó, hogy mit se takar el, azért jó lenne, ha különösen a vénebbeknél szigorúbban járnának el. Aztán magára veszi a köpenyeget (fered- tehe), melynek nincs ujja. Az egész nagyon bő dominó-féle, mely a test formáit elrejti s az egész nő alakját kisebbé teszi, különösen azokét, kik még papucsot viselnek, habár most már legtöbbje finom lakczipő- ben jár. A körtet előttük ismeretlen. Körmüket, fogukat, tenyerüket sárgára festik, a mi elékteleniti őket, amit ők is belátva, már kezdenek abba hagyni s ma már kezdik a pudert használni. A férfiak viselete különböző. A felső osztályokban teljesen európai; e viseletűket kiegészíti a fez, az alsó osztálybelieknél a turbán és kaftán. A rabszolgaság ugyan 1885. év óta el van törülve, de azért titokban még meg van. A fehér rabszolganőt odaliszknak hívják : (annyi mint szobába való). A fekete rabszolganőknek holaik a neve (teremtés).'! Ezek külső szolgálatot teljesítenek. A cselédség azonban leginkább férfiakból áll. A rabszolgákkal szépen bánnak, úgyszólván a családhoz tartoznak -és “gyermekeik ép oly nevelésben részesülnek, mint a ház gyermekei. A korán is azt mondja: legyetek kegyesek irántok, a kevélyeket az isten®nem“szereti. A lakások két részre vannak osztva: az egyik a hárem, a női osztály, a^másiklselomlik, a férfi osztály. A női osztály ablakai rácsokkal vannak ellátva. A legtöbb török ház fából épült, nincs bennük kályha, azért a hideg ellen kevés védelmet nyújtanak. A kályhákat a rézüstök pótolják (mongal), melyekbe szenet tesznek 'S annak parazsa mellett melegednek vagy pedig több kaftánt vesznek magukra. Az evésnél mindnyájan az alacsony asztal köré kuporodnak s az ételeket villa, kés nélkül I fogyasztják el. Az evésnél csak a jobbkéz ujjait szabad használni. Evés után egy edénybe vizet hordanak körül, melybe kezeiket megmossák. A töröknek kedves étele a Pilav-rizs pá- czolva, paradicsommal, gyümölcsízzel vagy bá- rányhussal. A leggyakoribb hús náluk az ürühus. Marha és borjúhús egyáltalán nem kerül asztalukra. Kacsa, liba nem tiszta állat, ép úgy a lőtt vad. A sertéshúst pláne megveti, sőt undort érez látására.
