Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-06 / 18. szám
Nagybánya, 1917; Május 6. 19. szám XLIII. évfolyam, NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE---------- TÁRSADALMI HETILAP. Egé sz évre f 159 Hivatal Tot VI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE TVEIINTDIEriSr ■elfis szerkeszti és laptulajdonos RÉVÉSZ JÁNOS Főmunkatárs és h. szerkeszti RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : = Felsőbdnyai-utca 20. szám alatt = TELEFON SZÁM : 18, NAGYBÁNYA. Megs> kórház. A vöröskeresztnek helybeli kisegítő kórháza nemsokára megszűnik. ügy alakultak a viszonyok, hogy majdnem három évi működés után ez a kórház megtette kötelességét és szünetelhet. Mivel legutóbb Nyíregyházához csatolták s onnan ide bajos betegeket szállítani, nehéz lévén az utazás többszöri megszakításokkal, a felügyelet, útban való orvosi kezelés stb. E miatt sebesült most már alig került ide. Nem rég még 120 volt majdnem állandóan, ma 18—20. Az élelmezésben sem segíthet a katonaság mióta belső hadszíntér lettünk s igy nemcsak katonát nem utal át, de élelmet sem. Részünkről annak örvendenénk, ha minden sebesült kórház, legyen az tábori, fiók, kisegítő vagy akármilyen, megszűnnék, mert akkor tudnék, hogy most már igazán vége a háborúnak. Másrészről azonban Nagybánya hazafias közönsége érezte, hogy kötelessége valamit tenni a háborúért, a katonákért, áldozni, sebeket kötözgetni, jót tenni óhajtott, mikor a kórházat létesítette s ezért húzta-halasztotta minél tovább a beszüntetést, ameddig csak lehetett, bár a tanügyre nézve is ez igazán nagyon hátrányos dolog volt. Most a dolog megért. Valószínű, hogy a sebesültek száma is a keleti harctereken sokkal, de sokkal kevesebb s Nagybányának már nem jut katona. Ha sajnáljuk is a beszünését, azt el kell ismernünk, hogy 3 év alatt sok jót tett ez a kórház, az orvosok, az igazgató, a titkár, az ápolónők a legnagyobb elismerésre méltó áldozatot hoztak benne és általa a hazának. Mikor költözik el az az egy-két sebesült s mikor fognak hozzá az épület alapos fertőtlenítéséhez és kimeszeléséhez, azt ma még bizonyosan nem tudhadjuk, de már most megrögzüljük azt a tényt, hogy Nagybánya háborús történetének ez a mintaszerűen és a katonák által is nagyon, de nagyon kedvelt kórház lesz a legnevezetesebb pontja, legkiemelkedőbb intézménye. Szabad legyen azzal az őszinte óhajtással zárnunk közleményünket: Vajha az egész ország hadi kórházai igy szűnnének be rohamosan egymásután s adnának helyet immár az áldott béke intézményeinek. Városi közgyűlés- 1917. május 5-én. Rövid egy óráig tartott közgyűlése volt ma d. e. 11 órakor a városi képviselő- testületnek dr. Makray Mihály polgármester elöl-ülése mellett. Tizennyolc tárgy volt csak napirenden, ezek között egy sem olyan, ami valami érdemlegesebb és nagyobb szabású dolog lett volna. Amint hogy ezek az idők nem is alkalmasak arra, hogy uj kezdésekbe menjünk bele, messzevágó, jövőre szóló intézkedésekbe. Intézzük a folyó ügyeket, úgy, amint lehet s ami nem égető, azt fölösleges is napirendre tűzni. Várhat, mint sok más egyéb. A gyűlések általában nem népesek. Egy-két városatya, főképpen pedig a tanács dönt az előforduló kérdésekben. így természetesen hamar leperegnek az elintézni valók s a déli harangszó rendesen üres termet talál. Ez volna általában a mostani háborús gyűlések tükre. A mainak azonban nem az adott érdekességet, ami a napirenden volt, hanem ami azonkívül történt. T. i. meglepetésként napirend előtt a polgármester a földmivelési miniszternek egy legfrisebb leiratát mutatta be, melyben a város által fölállítani szándékolt gyümölcs-szeszfőzőre nézve azt ajánlja, hogy a város mondjon le róla s majd ő, az állam állít itt kapcsolatban a gyümölcs- kisérleti állomással nagyobb szeszfőzőt. A városatyák azonban nem voltak hajlandók lemondani, hanam úgy óhajtják a kérdést megoldani, hogy a szeszt főzzük mi, a gyümölcs-konzerveket pedig készítse az állam s igy működjenek együtt. Ilyen sürgős felirat ment a miniszternek. A tárgysor aztán a következő volt: 1. Szatmárvármegye az 1916-ra kiutalt rendőrségi államsegély felhasználása tárgyában hozott közgyűlési határozatot jóváhagyta. Tudomásul. 2. Ugyancsak a vármegye az időközi váA zászlós. — Irta: Siemers Kurt. — Olykor, bíborban égő éjszakán, Hangokat csalt a koboza hurjábul S hozzá dalolt, mit ő szerzett talán, A szerelemrül, rózsárul s lovárul. Illat kelt, mintha aranyhajból szállna A dalok nyomán s ringatá szivét A zászlósnak, ki olyan, mint a pálma S ki be sem tölté húsz esztendejét. Ó kinek ásnak sirt, kinek ? Az ifjúnak, a delinek, Aki a zászlót lengeti És hegedűjét pengeti. Rózsa virít a rét ölén, Egy ifjú a halálba mén, Aki a zászlót lengeti És hegedűjét pengeti. Miért sírsz szólce kis leány ? Mert nem néz többé már reárn, Aki a zászlót lengeti És hegedűjét pengeti. Rózsás hajnalfényt önt a napkelet, Szendergés üli meg a völgyeket; Az ifjú hős meglengeti zászlóját S madárdal mellett golyó jár szivén át. A hangja elhal, sóhajtása búg, Mint amikor szétszakítják a hurt S végig szalad a völgyi pázsiton: — Én szőke Margitom! Sirt a hegedű, elnémult a dal, Az álmodozó zászlós ifjúval, Dalát a szellő vitte széjjel A zászlósról, ki lantját pengeté, Aki a zászlót büszkén lengelé Szivében a Margit nevével. Németből: Révai Károly. Ä Bánki Trézsi szomorú története. Mint egy elaszott csontváz feküdt a betegágy hófehér párnáin Agnes, a Darkó Bálint felesége, viaszsárga arcából csak a nagy fekete szeme vált ki, mely úgy világított, mint a Vé- nus-csillag. Két sovány karja végig nyúlt a piros takarón mozdulatlanul, ziháló sovány melléről lecsúszott a patyolat ing s látni lehetett a behorpadt mellcsontot, a pergamentszerü bőrt, I a szakadatlan láztól összeaszott mellet. Jaj, csak a két nagy szeme tüzelt szörnyűségesen! Sorvadásának utolsó napjait élte. Künn nyárutói alkonyat volt. A nyitott ablakon beözönlött a lekaszált sarju illata. Méh- zümmögés, tehéncsordák távoli kolompja neszeit. Valahol a szomszédban egy fiatal leányhang csendült föl: párját hívogatta a beálló alko- nyattal. Darkó Bálint ott ült szomorúan a beteg ágya mellett. Életerős, hatalmas termetű ember ; olyan, mint egy hajóárboc. Le nem vette szemét az összeaszott asszonyról, kinek lázas pillantása szakadatlanul rajta nyugodott. Nagyokat sóhajtott. Néha megfogta a csontváz-kezet, megsimogatta gyöngéden. Aztán megint csak sóhajtott s kinézett a nyitott ablakon át a kertbe. Úgy tetszett Bálintnak, mintha ott künn, az ablakkal egy irányban valami piros kendő villant volna meg. Ej! Nem gondol ő most piros kendőre, mikor ide benn a patyolat-párnákon egy letört liliom utolsó óráit éli. Egy liliom, ki neki három éven át hűséges élettársa volt s kire csak úgy ráesett a kór az elmúlt télen s azóta vergődik, kínlódik, mint a sebzett madár. Újból meg-megsimogatta a sápadt kezet s egyszerre megint csak azon kapta magát, hogy kinéz az ablakon s oda tapad a szeme a piros kendőre, mely hivogatóan lengett az alkonyati szellőben. A haldoklóknak éles pillantásuk van utolsó perceikben. Tullátnak az élet határán is, mész-
