Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-23 / 51. szám
Békés ünnepeket! Nagybánya, 1917. December 23. — 51. szám XLIII. évfolyam Előfizetési árak: ígcsz évre S K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K ="==—=■ Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos RÉVÉSZ JÁNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal r Felsábányai-utca 20. szám alatt Telefon szám: 18. Nagybánya. Ünnepeljünk! Negyedik háborús karácson. Mily ellenmondás a két fogalomban! Háború és karácson, hogyan férhet ez össze? És fájdalom, mégis úgy van, a legborzasztóbb, fölmulhatatlan méretű világégés közepeit kell megölnünk a szeretet ünnepét. Hiányoznak a fiuk, az apák itt is, ott is, talán már vissza sem jönnek, vagy több mint három év óta el is porladtak. Óh, csak legalább most lehetnének itt, Jézus születése szent napján s énekelhetnénk együtt: Mennyből az angyal eljött hozzátok, Pásztorok, pásztorok ! Hogy Betlehembe, sietve menve Lássátok, lássátok . . . Máskor bőség uralkodott a legszegényebb háznál is, akinek nem volt, annak adtak. Most fenyőághoz is nehéz jutni, hát még amit rá kellene aggatni. Egy kis meleg ruha, egy kis meleg étel, egy kis meleg tűzhely milyen jóleső dolog volt akkor a jégcsapos, zuzmarás világban. Ma ezekben is nélkülöznünk kell. Oh, csak legalább karácson napján ne éreznénk, hogy olyan nagy, olyan mindenre kiterjedő a nyomorúság. De egyet nem vehet, nem rekvirálhat el senki: a szivünket, lelkünket, ez a miénk örökre; pótoljuk hát nemes lélekkel, szeretettel azt, amit a háborús állapot megtagadott tőlünk. Simuljanak jobban egymáshoz a család- ! tagok s gondolatban keressék föl a képzelet sebesröptü szárnyán a távollevőket, akiknek lelk$ — semmi kétség benne —- szintén velünk lesz a szent estén. Majd eljő az idő, talán már nincs is messze, amikor megnépesedik megint a város, az utca, ami kis házunk, csak őrizzük meg addig a hitet, a szeretetet és a reményt, drágábbak, értékesebbek ezek a földi kincseknél. Már pirkad, már hajnalodik, ünnepeljünk hát buzgón, lelkesen. Teljesedik a karácsoni szózat: dicsőség Istennek, békesség lesz a földön és az emberekhez jóakarat! gybánya város Takarékpénztárának közgyűlése — 1917. december hó 19. — A város takarékpénztára szerdán d. u. ! 4 órakor tartotta szokásos félévi közgyűlését j dr. Makray polgármester előlülése mellett. ; A gyűlésen a választmány tagjai majdnem | teljes számban jelentek meg. 1. Elnök üdvözölvén a jelenvoltakat, a gyűlést szabályszerűen egybehívottnak és határozatképesnek jelentette ki s a hitelesítőket kinevezte. 2. Az igazgatóság beterjesztette a félévi zárószámadást, melyet a felügyelő bizottság megvizsgált és rendben talált. E szeri .t intézetnek mintegy 50 millió forgalma volt. A betétek összege 3.466,281 korona 95 fillér, az értékpapíroké 1.934,466 K 05 f. Ingatlan 180,188 K 92 f. Folyószámla 480,257 K 40 f. Váltóköl- csön 1.139,213 K. Jelzálog kölcsön 1.493,733 K. Visszleszámitolás 287.028 K 46 fillér. Lombardkölcsön 1.050,000 K. A nyeremény csak az év végén lesz pontosan meghatározható, mivel az egyes számlák végleg akkor záródnak. De ezek a számok is eléggé mutatják, mily nagy tényező a város takarékpénztára vidékünk kereskedelmi életében. Bay Lajos igazgató részletesen, nagyobb beszédben ismertette a félévi eredményeket, miután a jelenvoltak a számadásokat elfogadták és jóváhagyták. Bay kilátásba helyezte azt is, hogy jövőben a takarékpénztár a város 'jövedelmének fokozása céljából a város közélelmezésével is foglalkozni fog. 3. A Kaszinó kölcsönének ügye időközben elintézést nyert s igy ez a pont a jelen gyűlésen tárgytalanná vált. 4. Az intézeti tisztviselőknek a ruhasegélyt és a fölemelt háborús pótlékot a választmány megszavazta. 5. Végül igazgató az intézet ötven éves fennállásának megünneplése tárgyában indítványozta, hogy a legközelebbi választmányi ülés, mint jubiláns közgyűlés a rendes közgyűlési tárgysorozatot is magában foglalva 1918. ápr. 4-én, a városháza tanácstermében tartassák meg ,és arra a képviselőtestüFázósan kuporodott föl a széles díván pár- nás sarkába. Gyöngyszürke sáhljában egészen elbújt, csak két fekete szeme nézett ki égőn a fehér ablakra, fehér ablakon át a fehér háztetőkre. Csupán az ezüstszínű kályha vörös tüze világította meg a vörös szobát — mintha ördög vigyorogna kajánul — s a diófa bútorok dermedjen állottak a hosszú falak mentén. Halkan, zizegve verték a hópihék az ablakot. Táncolva, névéivé próbálták kinyitni, majd észak szele, mint búgó gránát süvített végig a havas utcán, egymásra uszitva, összekavarva a hópelyheket, hogy mikor csomóvá gabalyodtak, dühöd- ten vágja a bevehetetlen várra, a nagy üvegtáblákra. Büszkén, egyenesen állott az ablaksor. Talán itt-ott egy-egy cirádája jajszóval pattant le, mintha hősök halálszava lenne . . . Néha sóhajtva rázkódott meg, mini anyát, hitvest vagy gyermekét féltő katona . . . De állotta a vihart! Minden erejét megfeszítve állta! Tudta, neki mindhalálig állnia kell! Mert ha megnyílik önként? Észak szele durva röhejjel fut be az otthonba, amit véd, mi az ő otthona is s hideg havával beborítva, eltemet mindent, mindent, örömöt, bút, múltat, jövőt . . . Jégkérge bevonja a falakat, a földet, szive- j két ... S jaj a szívnek, mely dermedten várja a i csontkezű kaszást, a legvadabb fájdalom is — élet; tomboló gyötrelem, tépő kin, de — diadalmas élet! Inkább ezer szenvedés, mint dermedt közöny . . . S ha áttörik? Akkor még az üveg szilánkja is arcába csap — a megalázás, szégyen vérrózsáit fakasztva — a bentlevőnek, rettegve várónak, ki imádságos lélekkel lesi a vihar múlását. . . . Neki állnia kell a harcot! . . . Enyhült a vihar ... A hópelyhek mint apró amorettek hintáztak csillogva', villogva, az est fényében . . . Az orkán halkult . . . Lágy szóval hízelegte körül a már havas peremű, fehér táblákat . . . — Nyílj meg! Tudok éji is oly meleg lenni, mint kelet fuvalma! Nyílj meg! Nem mindegy neked, ki Csókolja le rólad a havat ő-é ? vagy én ? S ki hozza el a Tavaszt, lilapettyes, zöld fátyolával, a Nyárt, aranyhimes, piros bársonyruhában s a bronzköpenyü, fürtös fejű Ősz utolsó, édes lángolását? . . . Hallgatott . . . ingadozott . . . néha halkan csikordult, mintha erős férfi szorítaná össze villogó fogait . . . — Nos, nem felelsz? — bökte meg durván — az erősebb én vagyok, pozdorjává zúzlak és úgy tapodlak össze! Már nem színlelt, nem hizelgett, vad erővel tépte, mintha ki akarná rántani sarkaiból az egész világot . . . Rémülten ugrott fel az asszony! Kendője lecsúszott egészen válláról. Milyen kicsiny, milyen gyönge volt a nagy viharhoz képest! Semmi! Egy marék por a végtelenségben! Egy hópihe, mit sárba tapodni oly könnyű. Egy sápadt virág, ami nem kapott napfényt soha ! Idegei már nem birják tovább ! Mindent tenni kell, csak ne lássa többé a vihar tépő kezét, el a jajszóval, a fájdalom sikolyával! Az ablakhoz rohant, {eltépi! Mert nem más a vihar rémszava, mint az ellenállás-okozta zaj; kinyitja, hadd fusson végig szobáján észak vágtató, vad ura, követve apró, még jobban üvöltő kutyáitól! Csak egy hideg sáv lesz az, mit itt hagy, keletnek ront tovább, tovább . . . Már a kilincsen a keze, a megtépett Őr fáradt kezén ... , Visszanéz egy percre . . . otthonára . . . A sarokban egy asztal . . . kicsi . . . öreg . . . Valamikor szép barna asszony varrt mellette apró ingecskéket, főkötőt ... A nagyanyja . . . az anyjának . . . Kis zsámoly! Csupa finomság minden faragása, a férfi, ki hozta, mindhalálig várta haza őt, ki lángbaboritá iáhgszavával az országot, hogy phőnix madárként kelt életre hamvaiból, a szent asszony, a szabadság . . . Távolabb cseresznyefa komót . . . még ős anyja rakosgatta bele strimflibe az arany, ezüst tallért ... A felső fiókban kopott, fa ládikában, még kopotíabb, sárgult pergament irás — tanúbizonysága, hogy aki kapta, hős volt, vitéz volt, lángoló szavú, erős lelkű várkapitány volt, ezelőlt — négyszáz évvel ... Az ős apja volt! Egy vén zsoltár! . . a nyelvét már nem is Harcz. — Irta : Ike.
