Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-23 / 51. szám
NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1917. December 23. let tagjai is meghívandók. A háborúra való tekintettel minden egyéb ünnepség mellőz- tessék. A jubiláris közgyűlésre a pénzügy- miniszter, a kereskedelmi miniszter, a város képviselője, a főispán, alispán, az Osztrákmagyar Bank és a helybeli társintézetek meghívandók, valamint az első igazgatóság férfi leszármazottjai. A jelenvoltak általános helyesléssel fogadták a tervezetet s annak keresztülvitelével az igazgatóságot megbízták. A választmány határozatai a szabályok értelmében a legközelebbi képviselőtestületi gyűlésbe mennek, végleges jóváhagyás végett. A választmány ülése 5 órakor nyert befejezést. (2) 51. szám. Külföldi esetek. Amerikai becsület. Texas a gazemberek otthona. Azodamene- külteket nem éri utói az igazság. Vadászat közben megpihen a bankigazgató, a járásbiró, a senator és a tanár; kézről-kézre jár a nélkülözhetetlen whyskis üveg. A bankigazgató arra a kérdésre, hogy miért telepedett le Texasban, ezt feleli: — Az igazgatásomra bízott pénzintézet ötvenezer dolláros váltót nem honorált, mert az elnök azt állította, hogy a váltón olvasható nevét nem ő irta. — És önnek nem volt módjában bebizonyítani, hogy állítása nem való ? — Nem bizony. A hamis aláírás felfedezése előtti napon idejöttem. —- Hát ön, kedves járásbiró ur miért "jött ide? — Mert nősülni akartam. — És ezt otthon nem tehette meg ? — Nem. A feleségem nem engedte meg. ■— Ő maga nem akarta megengedni ? — Nem az itteni, hanem az otthoni feleségem! Most a a senator ur vallomására került a sor: — A szomszédommal pőrlekedve, az én jelenlétemben és az én pisztolyommaLlőtte magát főbe és mivel ártatlanságom bizonyítására tanúim nem voltak, ide költöztem. Ezek után a tanár se hallgathatott: — Iskolát akartunk építeni. Erre a czélra harmincezer dollárt adtak nekem át. A fizetés eszközlése helyett ide jöttem. érti, amin Írva van ... de a vért, a nyugtalan lengyel vért, mit ez évszázados könyvvel örökölt — még érzi olykor-olykor, kultúrától fáradt, megkínzott ereiben . . . Megdöbbent . . . Ezeket is széttépi a vihar? Pozdorja lesz a fa? Rongy a papír? . . Megállóit . . . A tűz fénye lopva kúszott utána ... elérte . . . vörös palástba burkolta . . . minden lángszin volt rajta, csak a szeme égett feketén. Halkan sziszegtek a forró lángok . . . — Ne tétovázz 1 Ha nem nyitod fel önként házadat, betörik ... A gyöngébb te vagy, csak játékszer a nagy Ellenség kezében . . . Szétrombolják otthonod? Mit törődöl ez ósdi limlommal ? Lesz uj 1 Az uj mindig szebb, mint a régil Hogy lelke van a fának, földnek, virágnak? Mesél ? ezer éves múltról . . . dicsőségről ? Ostoba vagy! Lélek nincs ! Hol van ? Láttad valaha? Lehet azt meginni? Megenni? Ad a testednek gyönyört? ... A szived nem birná?Hát mi az a szív? Egy darab hús, mint a kéz, a száj, ki törődik vele ? Hadd fusson át a vihar, mit szenvedjük itt a nyomorát, aztán hajrá I élni vígan 1 A gyönyörnek csak egy nyelve van: a kéj! A vérnek egy hazája: a test! Nem nyitod meg a rést? Nézd: mi elérjük és veled együtt halálra égetjük . . . Remegve állott a nő 1 A tűz lángjai magasan lobogva ki-ki csaptak a kályha nyitva feledett ajtaján . . . Éz egyszerre uj erőt öntött a megtépett, Szerencsés ötlet. Bennett J. G., a newyorki Herald első tulajdonosa, a legszokatlanabb órákban szokta meglepni a szerkesztőségi irodák és nyomdahelyisé- 'gek alkalmazottait. Figyelme mindenre kiterjedt, ezért féltek tőle. Egy hirlaptudósitója, ki jól és gyorsan fogalmazott, de a szeszes italt kedvelte, egyszer becsipve nekiment egy lámpavasnak. Másnap, hogy arczán a kék foltot a főnök meg ne lássa, tintával mázolta be arczát. Bennett már kifelé tartott a szerkesztőségből, mikor a tintás arcz feltűnt neki. — Mi a neve annak a tintafoltosnak ? — kérdezte a szerkesztőtől, majd a kapott válasz után folytatta: — Hetenként három dollárral emelje fizetését ! Egyedül rajta látszik, hogy dolgozott. Rotaini boazuja. Barbeja, a nápolyi színház igazgatója, Rossi- nival azt az egyezséget kötötte, hogy bizonyos határidőn belül uj dalművet ir és ismerve Rossini hanyagságát, vendégül hívta őt meg. öt hónapon át ellátta a művészt minden jóval, de mikor látta, hogy se kérésre, se fenyegetésre nem hajlandó munkához kezdeni, szobájába zárta és megfogadta, hogy addig szabadon nem bocsátja, mig a dalmű el nem készül, Az „Othello“ c. dalmű ily módon jött létre három nap alatt és előadásával nagy sikert aratott az igazgató. Rossini, hogy szabadsága megfosztásáért bosszút álljon, a dalmű előadásánál nélkülözhetetlen primadonnát megszöktette Bolognába. Mikor később Barbeja megtudta, hogy Rossini nőül vette a primadonnát, mosolyogva mondta: — Meg vagyok boszulva! Rossini családi élete igazolta a színházigazgató feltevését. Bor helyett viz. Mikor Párisban a kommunisták garázdálkodtak, kényszeritették a Louvre portását, hogy a pincében lévő pompás bort rendelkezésükre bocsássa. A portás felnyitott nekik négy pinceajtót és Ígérve, hogy az ötödiknek kulcsáért szalad, ott hagyta őket, rájuk zárta az ajtót és a Szajna zsilipjeit rájuk nyitotta. Mind ott vesztek. meggyengült idegekbe, visszafutott és becsapta az ajtócskát . . . minden rést elzárt s fuldokolva halódott,-hamvadt az ellenséges jó barát: a tűz ! Visszafordult ... az ablaknál egy asszony állott . . . Ámulva nézte . . . milyen ismerős ... ez ő maga és mégsem ő ? Hiszen ő itt áll a füstölgő parázsnál . . . kicsi .... gyönge . . . semmiség . . . Amaz nagy . . . hatalmas . . . erős .. . Vagy már nem is áll ő itt? . . Igen, ott állanak együtt, mindjobban eggyé forrva . . . egészen egy lesz a két nő, egy asz- szony . . . magas ... . széles vállu . . . erős mellén feszül a pruszli, háromszin lobogóból a ruhája . . . balkezében címeres pajzsot tart s jobbjával erősen szorítja a kilincset megkínzott katonák, fáradt kezét — mert Észak urának kell engednie, tova rohanva, más tájak felé . . . nem vive el egy porszemet sem az ősi földből . . . Már csendesedik is a vihar . . . talán közel a békés tavasz s a nap melegítő hevére önként nyílik meg minden szív, lélek, ház, otthon ... S majd kicsi kezek szeretettel törlik a verejtéket megfáradt, megkínzott hősök sápadt arcáról . . . És addig ? Az otthon melegítő tűzhelyénél görbe orrú, nagy szakálas ördög rést keres, hogy mesterségesen szíthassa nem életre, halálra a Tüzet! Karácson estéjén. Zúgj éji szél! Ringasd a fákat, Hadd táncoljon a jégvirág;* Zenditsd hatalmas orgonádat, \ Hogy hallja meg a nagy világ; S boruljon, minden lény a porba, Ki Istent hisz’ s üdvöt remél! Karácson est van, Sursum corda! Jézus született. Jézus él! A diadalmas Istenháza K Nagy fényességgel néz alá ; És úgy világit a sötétben, Amint azt Jézus jósolá. Világit vadon rengetegbe, Hol fáradt vándor bujdosik; Az Üdvözítő szent kegyelme Hinti felé sugárait. Ó, én Megváltóm! Ki leszálltál A bűnös emberek közé, A föld porát — a merre jártál, Kihullott véred öntözé. Virág fakadt véred nyomában, Sohase’ hervadó virág, A melynek édes illatában Gyönyört lel az egész világ. S te szűz Anya! ki ide adtad Egyetlen, drága gyermeked; ót eltemetted, megsirattad: Örökké áldjuk szent neved! Imázva borulunk a porba: Ma született Isten fia! . . . Karácsony est van! Sursum corda! Üdvözlégy Mária! Révai Károly. Heti krónika. Két szóval: tél van. Sok szóval zuzmarás, kemény, szörnyen hideg tél, fához pedig nehéz jutni. Nekemxigen szép megható, vérszinü céduláim vannak, .aprítva, szállítva“ befizetve, kifizetve, megsütve, megfőzve, ám azért a kőszívű Berindán ur nem hajlandó fát hozni, csak úgy élünk, hogy koldulunk, kölcsönkérünk itt is, ott is egy-két darabot s vigasztal az a tudat, hogy mások is ilyeténképen cselekesznek. De mi lesz, ha kifogy a hitelezők nemeslelkü csoportja, mikor mindenki csak vár vissza tőlünk és nem ád majd fát többé senki. Akkor a régi kéziratokra kerül a sor vagy a régi lappéldányokra, hisz úgy is kimentek már szegények a divatból. Elronfotta a tél a telefont is, tiz közül csak egy a jó, mi is egész^héten nélkülözünk. Mert a távbeszélők napjainkban és nálunk három osztályba voltak sorozhatok: 1. Olyan telefonok, amelyeken oda lehet beszélni. 2. Olyanok, amelyeken csak vissza lehet beszélni és 3. olyanok, amelyeken egyáltalán nem lehet beszélni. Lapunk zártakor megszólalt a miénk is, persze már akkor nem sok hasznát vehettük s ha ma nem volna talán elég érdekes a lap, azt a telefonhiánynak tessék tulajdonítani. Pedig bizony sok szépet és jót mondhattunk volna el, sok nemeslelkü adományról vettünk és adhattunk volna értesítést, mert az aranyos publikum bőségszaruja ezúttal igazán kifogyhatatlan, de rá is fér a didergő-éhező, rongyos szegényekre. Emberek volnánk vagy mi s azt senki sem ta- ’ gadhatja el, hogy egy kis husdarab dobog a bordája alatt, hallgasson rá legalább egyszer egy évben, legalább karácsonkor, erre kér mindenkit a krónikás.
