Nagybánya és Vidéke, 1917 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1917-12-02 / 48. szám
Nagybánya, 1917. Deoember 2. — 48. szám XLIII. évfolyam NAGYBANYA ES VIDÉKÉ TÁRSABALMEI HETILAP. i A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS 10s? MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. 'T\ Előfizetési árak: Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K ===== Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVÉSZ JÁNOS RÉVAI KÁROLY S «"i tmtmm nn i Mimi— »*kes. ség és kiadóhivatal: bánypi-utca 20. szám alatt = Telefon szám : 18. Nagybánya. Erkölcsi és anyagi kötelessége minden felmentettnek, be nem sorozottnak 18 éves kortól, férfinak, nőnek, (még a tüzvonaiban levők hozzátartozóinak is) sőt alkalmat nyújt kisebb tőkével rendelkezőknek is, hogy a VII-ik magyar hadikölc3Önt, a legkedvezőbb feltételű életbiztosítási alapon megkösse. Bővebb felvilágosítást nyújt az Első Magyar Általános Biztositó Társaság Nagybánya és vidéke képviselője: Haracsek Vilmos Utódai aase Nagybánya. síBtaa “—-------------——----“T““ — Ad vent. — Irta: Csiky Lajos, a Ferencz Józscí-rend lovagja. — Zsoltárok hangjain, mint egy szent zsolozsma, zúg és zeng a himnusz: hozsánna ! hozsánna! Hozsánna a nagy Királynak, ki jő és közeleg az ő népéhez, hogy beteljék benne és általa az időknek ama várva-várt teljessége, amelyet a mennyei Atya látnokok ajkaival Ígért meg az ő földi gyermekeinek. Csak hadd zengjen hát az ének templomainkban : „A sötét éjnek homálya Hajnali fénynyé leve: Amit azTgazság szája , Megigért volt eleve. Maga frigyes népének Hívei seregének, * ' Amaz asszonynak magvárói: Bizonyságokat tett arról. Ezek által élesztette A szíveknek reményét, Homályából felderítette Az idvesség napfényét. A bűnösnek váltságot, A rabnak szabadságot Hirctet az Ur kegyessége, , így lesz öröm a jaj vége.“ Mikor, óh de mikor is volt nagyobb szüksége az emberiségnek a vallás szavainak ilyetén vigasztalására, mint ezekben a mi vérzivataros napjainkban — nem, nem napjainkban, hanem hosszú, hosszú, halálosan nehéz esztendeinkben ?! Az adventi napok első vasáriíapjára virradtunk. A keresztyén egyházban a karácson ünnepét az adventi idő előzi meg s az adventus latin szó eljövetelt jelent, az Ur, a mennyei Király, a világ Megváltója, Krisztusnak az eljövetelét jelenti. Azt jelenti, hogy ő jön, jön pedig a földre, gyülekezetéhez, minden egyes hívőnek szívébe, jön az ítéletre és így a négy adventi vasárnap az előkészület, a remény és a várakozás hitben megszentelt idejét alkotják. Mikor, óh de mikor is tekintett az emberiség nagyobb előkészülettel, vágyako- zóbb reménynyel és feszültebb várakozással a békesség Fejedelmének eljövetele, földre való alászállása elé, mint ebben a mi, oly igen véghetetlenül szomorú időnkben, amikor bizony megbünhödtük már eléggé nemcsak múltúnknak vétkeit, de jövendőnkben elkövetendő gonosz cselekedeteinket is?! , A vallás hangjával egy harmóniába olvad ma össze a hazafias várakozás vágyakozó ihletének szava: jövel, óh szállj is alá már elvalahára a földre, te áldandó mennyei Király, te, békességnek szent fejedelme, ki visszaadnád lelkűnknek nyugalmát, szívünknek örömét, ki végét vetnéd e dúló zivatarnak s életünk hajóját bevezérelnéd immár a viharverte tengerről egy csöndes kikötő szelíden ringó vizére! És ebben az adventi vágyakozásban, várakozásban vallásra, nemzetekre és nemzetiségekre való tekintet nélkül eggyé dobban a föld, vagy ezen legalább is a mi földrészünk minden népének szíve és lelke s várva-lesi, mikor csendül már meg ágyuk döreje helyett a békeharang váltságot hirdető, szabadulást prédikáló, lágyan zengő, halaimádságra hivó szózata?! Mikor látjuk meg újra a mi, harctereken küzdő vagy fogságban epedő szeretteinket úgy, hogy akkor aztán itthonn is maradjanak s ne kelljen visszatérniük ama zsarnoki Molochnak a keblére, akit vagy amit harctéri szolgálatnak neveznek?! Fegyverszünet, békekötés! Ezek a szavak keltek lábra napjainkban, mint a béke adventjének előhírnökei! Óh, vajha élő valósággá lennének mielőbb e prófétai jelentőségű szavak! A frontjaikon harcoló orosz katonák kimondták, hogy a szent karácson-ünnepe- ket már otthonaikban akarják tölteni, olvassuk lapjainkban. Legyen tetté ez az akarat is, hogy legyen már egyszer újra ünnep Interieur. ‘J^’söndes a házam, téged ölelne, f jfe- Mint gyöngyöt a tenger tarka csigája, Nyitva a zongora, száz idegszála 1 Lázba remegve , Isteni drága ujjaid várja. Tarka cserépben gyönge ciklámen Ablakra függeszti harmatos arcát, Száz levelével kémli az utcát: Eljösz-e, már nem ? S rejti előlem lopva kudarcát. 9 Lányszoba mélyén vár a gazdája, Több remegéssel, mint az a hangszer, Perzselőbb lánggal, máglyázóbb tűzzel, Mint az a kályha ............ Hát ma nem jössz el ? Nagy Margit. Eltemetett bányászok. — Irta: Zempléni Árpád. — A cseh izgatottan szakította félbe Pétert az imádságban: .— Hallgasson ki, Tárczy ur. Nagy bűn nyomja lelkemet: legyen ön a gyóntatom. Meg- könnyebült lélekkel halok meg, ha mindent bevall- hattam! Tárczy meglepetve szorította meg a cseh kezét. — Mit mond? Ön ? aki megkönyörült rajtam, az egyetlen, akinek szive volt hozzám ? . . . — Igen, én. Gyilkos vagyok. Hamburgban megöltem a feleségemet, meg a szeretőjét. Azaz, nem volt éppen törvényes feleségem, csak aféle müvészházasság volt, tudja. Ő lovaglónő volt a cirkuszban, én meg nyujtó-müvész. Megszerettem s összeálltunk. Aztán valami facér matrózzal megcsalt. Megöltem őket s megszöktem. — Rég volt az ? — Három éve lenne a jövő hóban. De azt már nem érjük meg. Hogy nő ez a viz! — Szegény Kossák. — Mindenfelé köröznek. Cirkuszba nem mehettem többé, mert ott rögtön elfogtak volna. Otthonn Prágában szintén. Koplalva, napszámos- kodva, koldulva jöttem Magyarországba, hogy talán itt majd jobban rejtve leszek. Végre, itten, magok közt, megnyughattam kissé- De Isten keze utói ért. Miattam történt ez a szerencsétlenség. A gyilkosnak lakolnia kell. De, hogy magok is I velem pusztuljanak, akik soha sem vétkeznek, az már még sem igazság. Tárczay ámulva hallgatta a cseh vallomását. Összes testi-lelki szenvedései elnémultak a nagy figyelemben. Csodálatos ihlett melegség járta át a valóját. Csak szorongatta a jó Kossák érdes acél kezét. Aztán sírva fakadtak mind a ketten. — Ön jó ember, — rebegte végül Péter, — tiszta szivü ember. Isten bocsássa meg önnek, amit tett. De Kossák nem igen hallotta már e szavakat. Megszédült, mint a gutaütött s belé hanyatlott a térdig érő vizbe. Péter erőlködött, hogy kiemelje, egyik munkás is oda ment a loccsanás hallatára. Próbálgatták a falhoz támogatni ketten, szólon- gatták rázták. Rémülve tapogatták a sötétben üterét, nem vert az már. Két erős karját emelgették, engedett az most már ellenállás nélkül, hajlott jobbra-baira s loccsanva esett vissza a vizbe, mikor eleresztették. Érezték, hogy vége van, ez az első halott. Imádkozni kezdtek érte; inkább gondolatban, mint hanggal, mert hiszen az iszonyú légzési küzdelemben kiszáradt torkukon-nem igen jött már egyéb, mint lihegés. Fagyos rémület borzongatta meg a négy munkást. Belső hideg volt az; nem a havas vízben állás, hanem a halál jéghideg gondolata okozta. így fognak elpusztulni ők is itt nem sokára. De legalább nem gyötrődnek tovább. Csendesen belenyugodtak az elkerülhetetlenbe. A gutaütés szép halál, jó, halál mert gyorsan végez. Az üreg jobb oldalában, mely magasabb Dünnyög a kályha, tűzpiros ajka Csókszirmokat hullai szerte a padlón, Hallkan elülnek . . . Kétkedőn, aggón .. . S libegve, rajba Összeverődve zsongnak az ajtón.
