Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-01 / 40. szám
(2) 40. szám. Révai uj kötetéről. — Bírálat a messze nyugatról. — Révai Károly lapunk h. szerkesztője, az erdélyi irodalmi társaság tagja, az országosan ismert jeles költő a minap adta ki „Alkonyat“ cimü uj verskötetét. Méltattuk annak idején s méltatta maga érdemes közönségünk is, amikor pártolásával oly szépen kitüntette. Mi azonban lehet, hogy elfogultak vagyunk Nagybánya költője iránt, azért szeretjük hallani a más véleményét is, aki távolabb áll Révaitól, mint mi. Nos tehát most elég messziről hozunk bírálatot és pedig kettőt egyszerre. Az egyiket Nagyszombatból, a másikat Esztergomból. Ugyan mit mondanak az „Alkonyat“-ról ? A „Nagyszombati Híradó“ szept. hó 16 ik számában igy ir: Révai Károlyt mint embert sajnos nem ismerhetjük, de annál jobban ismerjük mint irót és poétát, kinek nevével nem ma találkozunk először. Ha verseit olvassuk, egy színes, álomba szőtt gondolatvilágban érezzük magunkat, mintha nem is ebben a gyilkos, vérszagu világban élnénk, hanem előttünk egy ismeretlen ut nyílna meg, melynek szélein virágok pompáznak, hogy széthintsék egy finom, érzékeny lélek gondolatait, melyeknek legnagyobb kincse az apai szeretet. Erről ir Révai Károly. Minden egyes verse finoman csiszolt mestermű, mely egyszerű, keresetlen, őszinte szavakkal van megírva, s mégis magával ragadja az olvasót. Aki szereti a mély- érzésű, hangulatos, kedves költeményeket olvasni, annak Révai Károly versei sok kellemes órát fognak szerezni. Legújabb művét — melyet Nagybányán adott ki három koronáért — mindenkinek a legmelegebben ajánljuk. Mintául mai számunkban közlünk tőle két szép költeményt. Az „Esztergom“ cimü politikai lap nagy részletességgel foglalkozik a művel, sok érdekeset és szépet mond el róla szeptember 17-iki számában: Amikor egy képet nézünk, vagy egy költeményt olvasunk, mindig két kérdés tolakodik agyunkba: micsoda gondolatok foglalkoztatták a művészt, micsoda érzés hozta lelkét rezgésbe és a második: miképen tudta gondolatait, érzéseit kifejezésre juttatni. A lélek és a test problémája ez, mely minden földi jelenségben szerves egységre és összhangra törekszik, mert csak igy tud kellőképen érvényesülni. Most, hogy Révai Károly költészetéről akarunk Írni, mint kiindulási pontot, költészetének igazságát kell keresnünk, vagyis, hogy mi készvilágoskék selyemfátyol takarta volna be. A nap mosolygó arccal emelkedett az ég peremén s olvasztott arannyal öntötte végig a kék selyemtakarót s onnan alácsurogva, behintette a fák bujazöld leveleit. Az árnyék hanyatt-homlok sietett a közeli bükkerdő sürü lombjai közé s ott az iszalaggal s vad szederindával behálózott fák mögött csöndesen elbújt; oda nem hat a napsugár, ott utói nem éri őt, háborítatlanul leskelődhetik a beálló alkonyaiig, hogy akkor ismét nesztelen, óvatos léptekkel előbujjon s künt a síkon újra átvegye csöndes, szendergő birodalmát. A hegyipatak locsogva tört elő a bükkös erdő vágásából s amint kiért a rétre, megcsön- desedve kezdett ringatózni a kavicsos mederben s az édes napsugárban melengette párolgó kristályhabjait. A réten már nem sietett; partjain a gólya- hir aranyos szirmai integettek tükrébe s belebelehajtván az álomtól még nehéz fejüket, fölüdülve emelték ismét föl s ezernyi kis gyöngyszemet pergettek alá a fényes levelekre. Egy kis süldőnyul kiszaladt a vetésből, hegyesre tartott fülekkel hallgatózott egyideig, aztán hirtelen ugrással befutott a szomszédos lucernásba. Nyomban utána nagy fehérszőrü kandúr bujt ki a vetésből s hosszúra elnyúlt testtel meglapult a göröngyök mellett. Valószínűen kikerülte figyelmét a bükkös szélén kipécézett fekete tábla fehér betűkkel: Tilos a vadászat! ... Az öreg Fekete László kilépett kis házikójából; megállóit a kert virágos fái alatt s tele tüdővel szívta magába az édes, mámoritó italt. Vógheletlen öröm és megelégedés sugárNAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE tette a költőt verseinek megírására. De különben ezt keresni sem kell, mert mindjárt az első lapon szemünkbe ötlik: „Erzsiké leányomnak, mélységes szeretettel, szerző.“ A csinos verskötetben több mint száz költemény van egybefűzve, melyek, bár más-más tárgyuak és irányúak, mégis mindegyikben az apai szeretet oly szépen és őszinte, keresetlen szavakban nyilvánul meg, amelyet csak költő képes kifejezésre jujtatni. Költő: aki nemcsak ir, hanem úgy ir, hogy érzéseit az olvasó leikébe is beülteti, szóval az olvasóval ép azt érezteti, amit érzett ő akkor, mikor versét irta. Révai Károly költészetének igazságát ebben találjuk meg. Mert aki nem igy ir, az ép úgy nem költő, mint az sem, aki gyönyörű ideákkal van eltelve, finom gondolatokkal van telítve, de nem tudja azokat megírni. A költőnek a saját belső és külső megjelentetésével kell a műalkotásába rögzített erőt, a másra való hatást kiváltania. Az igazi költői munkának sorai között ott bujkál a költő lelkének egy darabja, hogy belopja magát a műélvező leikébe s abban hangulatot ébresszen. Ez a hangulatközlési képesség az értékes mű próbaköve, mely^ a költői munka tulajdonképeni célját is jelenti. Ép igy van ez Révi Károlynál is. Legújabb verskötete, már magába véve a könyv cime is, feltárja előttünk jellemét, lelkének egész szerkezetét s azokat a hevesebb lelki hullámzásokat is, melyeknek benyomása alatt e verseit megírta. „Erzsiről“ c. alatt, mindjárt a könyv elején mintegy 18 rövid kis verset találunk, melyeknek mindegyike finomra csiszolt igazi mestermű. De nem ez adja meg neki a valódi értéket, hanem azok az egyszerű szavak és hasonlatok, amelyeket Révai verseiben használ. Ebből a versciklusból ki kell emelni a II., IX., XL, XV. és XVIII.,számú verseket, valamint 1913. márc. 3-án irt „Évforduló“ c. költeményt, melyből megtudjuk, hogy egyetlen kis leánya, kihez mindegyik versében szól, akkor volt tízéves. — Gyönyörű költői kidolgozású munka „Halálfélelem“ c. versének utolsó két szaka: Van egy kis leányom — a fél ország tudja! S hogyha én meghalnék, hová vinné útja ? Mindenható Isteni fontold meg előre, Apja nélkül vájjon mi lenne belőle? Mint mikor egy kertnek kidül a palánkja S szabad ut vezet be a nyíló virágra: A legszebb bimbót is, mely csak alig pezsdül, A legelső vándor kitépi tövestül . . . Olyan ez a hasonlat, amilyet csak költő irhát. Amit mi, a természet millió jelensége között durvább érzékünkkel nem tudunk észrevenni. De ő, a jelenségek káosz-szövedékéből kiválasztja, lelkének finom recehártyáján felfogja s a papizott arcáról. A szomszéd Lincsár Mátyás házánál még teljes csönd volt. Úgy látszott, hogy még mindnyájan az édes-delejes reggeli álom karjai közt szenderegtek; csak a Fruska nyújtózkodott a küszöb előtt s melengette bundáját a napsugárban. Valahol a távolban, a bükkös déli oldalán, megszólalt egy kakuk s szakadatlanul kiáltozott: kakuk! kakuk! kakuk! — Istenem! Istenem! - szólt az öreg Fekete meghatottsággal — szól a kakuk! Áldalak téged, mennybéli jóság, hogy megadtad nékem újra ezt az örömet! Ismét hallok kakukszót! Aztán levette kalapját s csöndes áhítattal keresztet vetett magára. — Da hát ha még ide jönne az én kertembe s nekem szólana a madár! Ki tudja? talán utoljára ebben az életben! Hátha ide csalnám? Bohó madár az! eljön a hivó szóra akármilyen messziről; azt hiszi, hogy szerető párja hívogatja édes csókra. Hívogatni kezdte;, utánozta a kakukszót úgy, mint a hogyan a pajkos gyermekek csalogatják a hiszékeny madarat. — Kakuk! kakuk - kiáltozta az öreg s figyelve nézett a kert fái közt röpködő madarakra. Egyszerre suhogást hallott. A bohó madár villámgyorsan közeledett s pár lépésnyire tőle rászálott egy cseresznyefára s vígan kezdett kiáltozni: kakuk! kakuk! kakuk! De ebben a pillanatban lövés dördült el s a szegény madár holtan bukott a földre, estében bevérezte a cseresznyefa fehér virágát. Fekete László kővé meredten nézett a szálló füst irányába. Ott állott szomszédja, Lincsár Mátyás, fegyverrel kezében, s kacagva nézte a földön vergődő szegény madarat. Mintha 1916. Október 1. ros anyaga révén közli velünk. így vagyunk csak képesek sok hangulatait magunkévá tenni, mert a költő nagyitó üveget adott kezünkbe, mely nélkül eddig nem láttunk, nem éreztünk semmit. S most hogy olvassuk, uj hangok simulnak lelkűnkbe, csodálatosak, megbizseregtetők, sokszor megrázok s ez együttvéve mind művészet, költői tudás, illetve tehetség, mert megnyilatkozott benne a hangulatközvetités, átültetés, mely minden műalkotás tulajdonképeni célja, sőt a mi szempontunkból első kelléke. Gyönyörű költői gondolatmenete és megírása van az „Erzsiké iskolába megy“ c. versnek. Minden egyes sora oly gördülékeny, oly szép és a mérhetetlen szeretetnek oly finom ki- domborodása, hogy ha korkülönbség és műveltség nélkül bárki elolvassa, mindenki gyönyörködni tud benne. Az Jlyen jelenség normális embert hidegen hagy. Érzéktelenül megy felette az idő el, ámde a poéta lelkében muzsikát ébreszt, mert lelke olyan, mint az eolhárfa, mely a legkisebb szélfuvalomra is megrezdül és hangokat hallat. Ilyen Révai Károly is s aki csak költeményeit valaha olvasta is, másnak nem is képzelheti el. A művész lelke, tehát a költőé is a természetből s abból a jelenségből táplálkozik, mely körülötte lezajlik s amelyet ő átérez. így a költő nagyobb lélekkel rendelkező ember, ki többféle külső benyomás fölvételére képesitett, mint más. Ahogy ő lát valamit, az szebb, színesebb, hangulatosabb, mintahogy más látja. A költő gaz- dagab lelkivilága sok pompát, csillogó díszt aggat ugyanarra, ami másnak nem más, mint a természet, vagy az érzés egyszerű, szürke jelensége. Erre lehet visszavezetni Révai Károly háborús költészetét is, bizonyságot téve arról, hogy a költőt a vérzivataros idők nem hagyták érintetlenül. „Ének egy öreg emberről“ c. versében öreg királyunkról szól. Gyönyörö hazafias verse még „Az én honvédezredem“, „A Rajna őre“, A poroszlói harang legendája, Csakis magyar, magyar! . . . Győzni fogunk! . . . stb. stb. „Német csatadal“ címen ügyes német fordítást találunk a kötetben Révaitól, mely elárulja, hogy mint fordító is érzéssel tudja a verset átültetni. Nemkülönben figyelemre méltó fordítások Heine és Eminescu versei is. Jóizü humort árul el „Ének a kefekötőről“ cimü költeménye, de találunk a kötetben temérdek történelmi tárgyú verset, melyeknek nagyobb része a török világból van merítve. Ilyen a „Lippai nászéj“, „Thurzó Ferenc“, „Báthori Erzsébet“, „A cso- bánci kurucasszonyok“ stb. stb. Nagyon tanulságos költeménye „Az alkohol“ cimü, melyet egy asszony naplója alakjában mond a költő el. Megható, vallásos irányú megnémult volna, nem tudott egy szót sem kiejteni remegő ajkán; végre a köny előtört szeméből, s rekedt, reszkető hangon szólt szomszédjának :- Úgy áldjon meg az Isten, Mátyás, a milyen becsületesen cselekedtél! Ne legyen több tavaszod, mint a hányat mos ez a szegény kakuk szólott!- Hiszen csak hármat kiáltott, - kacagott tovább is Mátyás, — a harmadik szóra már leszedtem a fáról! — Nohát, az Úristen ő szent felsége ne is adjon háromnál több tavaszt néked ! Büntesse meg a te rossz lelkedet! Hát mit vétett neked az a szegény madár ? Bántott-e valakit? Tett-e kárt valamiben? Én hívtam ide csalogató szóval, s hálát akartam adni az én Istenemnek, a miért a mai napot megérnem engedte ; talán az utolsót ebben az életben! S te gyilkos fegyverrel kioltottad életét az áratlan madárnak! Úgy áldjon meg az Isten! — Ne átkozódjál, László! Egy hitvány madárért nem fog az Úristen haragot tartani! - Azzal kacagva belefordult a házba. Az öreg Fekete odament a cseresznyefa alá, kezébe vette a még meleg madarat s gyöngéden szivéhez szorította. Próbálta élesztgetni, de mindhiába! Fényes kis fekete szeméből még rápillantott egyszer-kétszer az öregre, aztán lehunyta örökre. A köny, mint a zápor, hullott az öreg ember szeméből. Aztán gödröt ásott a fa tövénél, telehintette a cseresznyevirág hullongó, illatos szirmaival, s mély bánattal szivében, elföldelte. Még imát is mondott az ártatlanul legyilkolt madár fölött.
