Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-01 / 40. szám
1916. Október 1. verse „Az öreg zsidó keszkenője“ cimü, mely méltán megérdemelné, hogy benne legyen az iskolai tankönyvekben is. Ha tehát figyelmesen átolvassuk a kétszáz oldalra terjedő verskötetet, mely a költőnek immár nyolcadik olyan munkája, amivel a nyilvánosság elé lépett, csak azt mondhatjuk róla; nem volt kár a kötetet útjára bocsátani, mert mindazoknak, kik szeretik a szép, hangulatos verseket olvasni, sok kellemes órát szerez e könyv. - Révai Károly különben a Felvidék írógárdájának egyik valóban kimagasló alakja. Mint a zsurnalisztikának számottevő munkása, jelenleg Nagybányán működik. „Alkonyat“ c. verskötetét csinos, Ízléses címlappal Nagybányán adta ki s megrendelhető 3 koronáért ugyanott. Eddig a bírálat. Egy-két részt ki is hagytunk belőle, ahol verseket idéz. Tessék a kötetet megvenni és utána nézni, hogy a két nyugati lapnak igaza van. Külföldi esetek. Erzsébet angol királynő étkezése. Fél órával az étkezés ideje előtt két udvaronc lépett a nagy étterembe, az egyik herold- botot a másik abroszt hozva magával. Mig utóbbi az abroszt felteritette, a heroldbotos merően nézte minden mozdulatát. Habár a teremben senkisem tartózkodott, a két udvaronc úgy a belépés után, valamint a távozás előtt háromszor térdelt le hódolatteljes tisztelettel. Az udvaroncok távozása után két udvarhölgy és pedig egy asszony és egy leány jelent meg, ezek is háromszor térdeltek le és azután a leányudvarhölgy, az odahelyezett tányérokat sóval meg kennyérrel gondosan végig dörzsölgette az asszonyudvarhölgy pedig a próbakést tartva kezében ellenőrizte társnője foglalkozását. Rövid idő múlva a királynő testőrei közül huszonnégy piros bársony öltözetben föveg nélkül vonult fel. Mindenik ezüst tálon ételt hozott. A velők jött kamarás, az első testőr tálát átvette és az asztalra tette. A próbakéses udvarhölgy egy harapásnyit vágott az ételből és a testőrnek nyújtotta. Miután az első testőr a neki nyújtott ételt lenyelte, félreállott és második testőr lépett helyébe. A huszonnégy étel-vágás- nyujtás-nyelés stb. elég hosszadalmasan tartott. Mig az étteremben a íönnebb leirt teketóriák folytak, addig tizenkét trombitás meg két dobos, a várkastélyba vezető oszlopcsarnokban, nem kellemes hangversenyt rögtönzött. — Igen ! ártatlan! és Mátyás szörnyű gyilkos ! gondolkodott. — Elsősorban is ő maga hibás, mert ő csalta oda hamis kakukolásal a madarat, s az esztelen állat odajött, mert szeretőpárját hitte találni. De aztán nagy bűnös Lincsár Mátyás szomszéd! Gyilkos, akárcsak ember ölt volna! De még nagyobb lelketlenség, mert védtelen állatot ölt meg! Nem ! ezt nem bocsátja meg Mátyásnak sem Isten, sem ember ! Ezért lakolnia kell! Erős fölháborodás tartotta Fekete uram lelkét magszállva; s a hátság még jobban elragadta, mikor feje fölött a cseresznye-virágról egy csöpp vér hullott alá könyes arcára. Ügy tetszett neki, hogy végen van a szép első májusnak ! Minha sötét gyászba borult volna az egész világ! Nem gyönyörködtette őt a fakadó lomb, a virágillattól terhes levegő, a mosolygó napsugár, lelke őszinte, mély gyászba merült. Lassú, vontatott léptekkel fordult vissza kertjéből s bement kis házikójába. Az ajtóból még egyszer átnézett a Lincsár Mátyás udvarára s botját fölemelve megfenyegette a rossz- lelkű szomszédot. Mély csönd borult a kertre, mint temetés után a temetőre ... Csak a cseresznyefa hullatta tovább is az illatos fehér szirmokat s lassan lassan behintette a szegény kakuk fölhantolt sírját . . . Épen három esztendő telt el a kakuk halála óta. Nagy idő három év! Sok mindent el lehet felejteni ezalatt! Ismét beköszöntött a bűbájos május elseje. A természet ragyogó pompával ünnepelte a tavasz legszebb napját. A kert fái ismét tele voltak virággal, a mezőn bársonyos szőnyeget simogatott a májusi balzsamos szellő. Az öreg NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE A trombita és dobszó elhallgatása után huszonnégy leányudvarhölgy jelent meg az étteremben. Ezek is háromszor bocsátkoztak térdre azután a megizlelt ételekkel töltött tálakkal egyet-egyet kézbe véve, a királynő külön lakosztályába mentek, hol az uralkodónő, legelső udvarhölgyei társaságában tartózkodott. Mihelyest a tálakathozók megjelentek, a királynő kiválogatta a visszatartandó tálakat, a többit pedig az étterembe vitték, hol az udvarhoz tartozók összegyűltek. Itt mindig vígan folyt le az ebéd ideje, ellenben a királynő, ki- választottjaival feszesen és unatkozva végezte étkezését. Angol hűség. Horsford angol tábornok, tőle kitelhetőleg akadályozta a katonák nősülését. Az egyik közlegény nősülési engedélyért benyújtott kérvényében előadta, hogy két kitüntetése és takarék-betétje van. Ily alapos indokolás mellett a kérelem nem volt egyszerűen megtagadható. — Jelentkezzék egy év múlva — utasította Horsford — ha nézete időközben nem változik, az engedély meglesz. Egy év múlva jelentkezett a közvitéz. — Nézeted tehát mai napig sem változott ? Nősülni akarsz? — Igen! — Isten-neki! Nősülj meg! Sőt elismerésem jeléül fogadd ez aranyat. Nem hittem, hogy katona létedre — egy egész évig hű maradsz. A pénzt hálálkodva köszönte, hanem midőn az ajtóhoz ért viszszafordulva jelentette - megvallom, hogy más leánnyal váltottam jegyet nehány nap előtt. Az orvos bosszúja. Dr. Ratclifíe annak idejében, a londoni legkeresettebb orvosok egyike volt, de az itóka miatt, gyakran elmulasztotta betegjeinek idejekorán való látogatását. Egy alkalommal, midőn egyik kisebb vendéglőnek, az úri közönség számára fönntartott szobájában ült és színig töltött poharat tartott kezében, jó ismerőse, akinek háziorvosa volt, lélekszakadva rontott a szobába. — Az Istenre kérem jöjjön tüstént! Anyósom haldoklik. — No no, már csak engedje meg, hogy előbb ürítsem ki poharamat — válaszolta nyugodtan az orvos. De az anyós életéért aggódó úriember ismerve háziorvosának szokását, további unszolás helyett kirántotta kezéből a poharat és tartalmát kiöntötte a nyitott ablakon. Fekete ismét ott állott a virágos fák alatt s hallgatta édesdeden a madarak csevegését, a méhek zümmögését. Olykor-olykor átnézett a sövény- keritésen Lincsár Mátyás szomszédjának udvarára, mintha valakit kerestek volna szemei. Egyszer aztán meglátta a szomszéd legényfiát, Palit. — Te, Pali! hogy van az édesapád? — Nagybeteg! Az éjszaka azt hittük már meg is hal! — Szegény Mátyás! - sóhajtott Fekete uram - igaz szivemből sajnálom! — Minduntalan félrebeszél; az éjszaka is azt mondta, hogy neki csak a mai szent napot szabad megérnie, aztán elmegy oda, ahol örökös tavasz van. Most meg mind azon van, hogy hozzuk ki a kertbe ágyastól, hadd szívjon egy kis virágillatot magába, itt akar a kertben elaludni örökre. — Hát hozzátok ki, ha úgy kívánja; hátha a jó tavaszi levegő erőt ad neki? s az Isten ő szent felsége meghosszabbítja életét! — Kihoznánk, ha kelmed is segítene; szegény édesanyám már kidőlt a fáradtságtól; három hét óta sem éjjele, sem nappala nincsen; nem bírjuk a nehéz embert ketten kihozni. Jöjjön hát kend is, tegyük ki ide szegényt a cseresznyefa alá, úgyis mindig ide kívánkozik! Fekete uram szomorúan bólintgatta fejét s lassan átment a szomszédhoz; fölemelték Palival a beteg ágyát s csöndesen kihozták a fehérbe borult cseresznyefa alá. A lázbeteg fölnyitotta bágyadt szemét s hálásan tekintett szomszédjára. Enyhe reggeli szellő zizegett a fák lombjai közt s a beteg arcára hintette a cseresznye fehér virágát. Csönd volt, csak a beteg nehéz, szaggatott lélekzete hallatszott. Egyszer csak a bükkös erdőben megszólalt egy kakuk. Dr. Ratcliffe haragra lobbanva kiáltotta: — Gorombaságát és durvaságát drágán fogja megfizetni. Lesz gondom reá, hogy anyósa életben maradjon. Ezzel sietett a haldokló úrhölgyhöz és abban a reményben, hogy az anyósok szokásos kellemetlenkedései még sok keserűséget fognak okozni a vőnek, annyi gonddal és szorgalommal gyógykezelte, hogy a nagybeteg csakugyan felgyógyult. 40. szám. (3) Heti krónika. Már megint nem nyertem az osztálysorsjátékon. Egy hónap óta húznak, 3-án a befejezés és sehol semmi eredmény. Van olyan, aki 20 év óta várja a főnyereményt, de kiváló mathematikusok kiszámították, hogy addig tízszer beleüthet az istennyila a szerencsejátékosba, mig egyszer elvihet valami közepes salláriumot. Ellenben beüt helyébe holnap az uj időszámítás, meg a drága posta. Helybeli megállapodás szerint ma éjfél előtt 5 perccel megállítják a toronyórákat s egy óra múlva megindítják, igy egy órakor fog tizenkettőt ütni. (Az István-torony órája már délelőtt is gyakorolta magát ebben s állandóan 3-at mutatott.) A németek nem igy csinálják, ők megkülönböztetnek 12 A. és 12 B. órát s ha valaki véletlenül ma éjjel talál születni, úgy Írják be az anyakönyvbe is, hogy 12 A. és 30 perekor, 12 B. és 10 perckor stb. Szóval a filozófus németek ebből is mindjárt rendszert csináltak. Talán még kellemetlenebb ennél az újításnál a postai uj rend, amely mélyen belenyúl a honpolgári zsebekbe s még a trafiknál vagy a patikánál is drágábbá teszi a postai szállítást. Ezután majd csak mutyiba fogunk sürgönyözni, meg levelet Írni. Én az egész családomét egy borítékban küldöm a fiamnak s igy csak olcsóbb lesz, mint eddig volt külön-külön. Ez a „frankó-kényszer“ nem számíthat valami nagy népszerűségre s az a baj, hogy még eddig megtanulni sem lehetett. Az az egy jó megmarad azonban, hogy a postán ezután is csak készpénzzel kell fizetni, mert egyes üzletekben már a csere-vásár járja. Némely kereskedők csak tojásért adnak petróleumot vagy cukrot s a jóravaló falusi A beteg fölnyitotta szemét, arcán lázas pir gyuladt ki; föl akart emelkedni ágyából, de erőtlenül roskadt megint vissza. Megfogta forró kezével Fekete uram kezét s csöndes, suttogó hangon mondta:- Istenem, Istenem! de szépen szól a kakuk, mintha a mennyországból hallanám a hangját! — Ott kiáltoz a bükkösben, párját hívogatja!- Istenem! ha itt az én kertemben szólana ! — Ne busulj, Mátyás - vigasztalta Fekete uram — fog az itt is szólani, ha én akarom; ide csalom a hangommal. S azzal el kezdte a kakukszót utánozni. Egy-két kakukolásra sebes röpüléssel jött a madár a bükkösből s alig pár lépésnyire tőlük leszállt egy fára s ott teljes erővel kezdett ka- kukolni. Lincsár Mátyás önkívületben emelkedett föl ágyáról, kezével a madár felé integetett, ajkai érthetetlen szókat rebegtek. Egyszerre aztán halálos sápadtság futott végig arcán, visza- dőlt párnáira, édes mosoly játszadozott reszkető ajkán, szemeit lehunyta s mély sóhajjal elaludt örökre. Az utolsó kakukszót már a túlvilágon hallgatta. Ki tudja? Nem várta-e őtet ott a három év előtt meggyilkolt madár édesbájos kakukszóval? ... A kertbe csalt kakuk pedig vígan üdvözölte tovább is a bűvös május elsejét s tiz- szer-huszszor egymásután kiáltotta; kakuk! kakuk! kakuk! . . .
