Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-04-02 / 14. szám
Nagybánya, 1916. Április 2. — 14. szám. XLII. évfolyam. A TÁRSADALMI HETILAP, ; NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ineiiisj deini- vasárinta.^ Egész évr r *« s 2 K, Egyes szám 20 fin,. Felelős szerkesztő és laptulajdonos Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVÉSZ JÁNOS RÉVAI KÁROLY Sserlceozt&sáff és kiadóhivatal : FelsSbányai-utca 30. szám alatt. -==== TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: —= Tanulók iészvétele a gazdasági térraelésben. fj A napokban olvastuk hazai összes nagyobb lapjainkban azt a hirt, hogy vallás- és közoktatásügyi miniszterünk az összes hazai iskolák vezetőihez rendeletet intézett, amelyben kívánatosnak nyilvánítja, hogy a mai rendkívüli viszonyok között a mezőgazdasági termelés biztosításában a tanulóifjúság is közreműködjék. A miniszter a közreműködés módjait abban állapítja meg, hogy a tanulóifjúság ne csak hozzátartozóinak, hanem más munkaerőre szoruló gazdáknak is ajánlja fel segítségét. A rendelet felhívja az iskolák vezetőit arra is, hogy az önként jelentkező és a testileg fejlettebb tanulókból a konyhakerti termelés céljaira termelő-csoportokat szervezzenek. Az ilyen munkákban résztvevő tanulók — mondja a rendelet — nemcsak hazafias kötelességet teljesítenek, hanem számottevő anyagi előnyhöz is jutnak A miniszter utal arra, hogy a tanulóifjúságnak a mezőgazdasági munkákban való felhasználásánál figyelemmel kell lenni a tanulók tanulmányi előmenetelére, de módot ad arra is, hogy megokolt esetekben a tanulók a gazdasági munkálatok időtartamára szabadságot kaphassanak, ha a gazdák ilyen kérelemmel megkeresik az iskolák igazgatóságát. A miniszter e rendeletét a napokban olvasták fel több hazai tanintézetben. Hiszen tudjuk, hogy nem uj dolog ez, mert például tavaly nyáron Kolozsvárott saját szemeinkkel láttuk, hogy e kincses város utcáin egy csoport napsugaras arcú, ragyogóan jókedvű fiatal tanuló haladt, vállán mindenik ásóval, kapával, gereblyével, a város alatti szántókra, kertekbe, köztük fényes családok fiai, hogy dolgozzanak, arcuk verítékével a köznek, a hazáért. Ha nem szerettem volna eddig is az ifjúságot: látva azt az ifjúi lelkesedést, melylyel szokatlan munkájokra mentek, ekkor okvetet- lenül megszerettem volna azt. Én bizony nem tudom, hogy kicsoda, de nagyoo-nagyon régen valaki azt mondta: »maxima reverentia pueris debetur,« ami azt teszi, hogy a gyermekek iránt a legnagyobb tisztelettel kell viseltetni s én e mondást szives örömmel hirdetem ez alakban is: »maxima reverentia juventuti debetur,« vagyis az ifjúság iránt a legnagyobb tisztelettel kell viseltetni. Ök, az ifjak, a jövő reményei, nemzeti létünk emelendő épületének reménybeli oszlopai. Jövendőjükre épen most, mikor a jelenlegi áliamépületből annyi erős oszlop kidőlt és dől folyton kifelé az emberpusztitó háború szörnyű forgatagában, feléjük élő reménykedéssel kell tekintenünk s örömmel üdvözlünk minden olyan eszmét, gondolatot vagy tényt, mely őket közelebb akarja vinni életök nagy célja, a tökéletesedés, a valódi emberi létei fönséges eszménye felé. Ilyen eszme, vagy már tény gyanánt üdvözöljük mi Jankovich Béla közoktatás- ügyi miniszter fentirt rendeletét. Minden ifjú egy újonnan fölfedezett földdarab, amelyet élénk vágyakozással siet magáévá tenni mindenki, amelyre szeretné rátenni a kezét úgy a hitványlelkü nyereségvágy, mint az emelkedett gondolkozása szellem is. Végtelenül kívánatos, hogy ez az utóbbi járjon nála előbb, hogy ez vegye azt a földet gyümölcsfakasztó művelés alá. Aki sokat adhat, az gazdag 8 maga az ifjúság, az ifjúi év a legnagyobb gazdagság és mi lehet szebb és nemesebb feladata az életnek, mint ha valaki tehetségét, lelki és testi erőit egy szent eszmének feláldozni képes? Gazdagságából juttat tanuló ifjúságunk egy részt a hazának s e hazában talán épen a szegénységnek, ha a miniszteri rendeletnek megfelelően beáll a hazának a szó valódi értelmében vett napszámosai közé, ha nem kicsinyli e munkát, megtanulván egy nagy gondolkozó e mondásának mélységes igazságát: »vannak dolgok, melyeket csak az érez, kinek esze s vannak olyanok, melyeket csak az ért, kinek szive van,« A mi ifjúságunknak pedig van esze, hogy megértse, miről van szó s van szive, hogy segíteni iparkodjék a fenyegető nemzeti nyomorúságon. Hiszen végre is nem olyan kicsiny egy ifjúnak a szive, pedig ez a körülöttünk levő világ nem olyan nagy, hogy amaz, ha tiszta, ezt magába ne foglalhatná. Tavaszi dal. — Irta: Neubauer Margit. — Tavaszra, fényre, rétre vágyom i Szomorú város — alkonyat. Ázott mezőre, hol a fűben Illatár fakad. Untai a város lázdanája, Beteges álmodó szemek; Tavaszra vágyom, hol a fényben Illatár remeg. Tavaszra, rétre, fényre vágyom, Mindenütt napsugár legyen! S öleljen körül egy vidéki Álomszerelem. A baba huszár. — Irta: Neubauer Margit. — Icának, az okos, becsületes kis Icának ötven koronára volt szüksége, ütvén korona, honnan vegye azt most!? Végignézett kopár, szegényes lakásukon, a gyerekeken és a mamán, a parchett slafrokos, szomorú mamán. Igen, ötven korona . . . Legalább annyi kellene I Úgy érezte, nagy vörös jegyekkel van a leikébe írva ez a szám és hogy I égeti, tépi belül. Szegény kis Ica! Feje szédült, szemei megteltek könnyel, nem bírt már világosan gondolkozni, csak azt érezte, hogy a péznek meg kell lenni. Valami nem becsületes, valami félig becsületes, valami olyan utón, ami csak saját maga előtt becstelen De meg kel! lenni . . . Borzas göndör feje lehanyatlott a fotel karfájára és sirt, keservesen sirt . . . Pedig Ica, a büszke, csinos Ica nem volt valami elkeseredő kis leány. Gyerekkorától az önállóságra, a parancsolásra szoktatták. Egészségesen, szabadon nevelték. Anyja beteges, törékeny asszony volt, csak bánatának élt, apja ; pedig módnélkül elkényeztette. Amig élt, volt j vagyonuk bőven, aztán meghalt és most itt van- ! nak minden nélkül a kopott, szomorú lakásban a ! fiatal mama, négy éhes kis testvér és Ica . . . j Igen, tudta ö jól. hogy tanácsot senkitől sem kérhet, nem oktatja senki melegen, barátságosan, j Neki cselekedni teil magától, a saját fejéből, j Kemény gerincű, energikus leány volt, aki nem | egykönnyen hagyja magát eltaposai, ö az erős j emberekhez tartozott, azokhoz, akik fölfelé viszik a falut, akik maguk köré gyűjtik az embereket, akik uralkodnak. Uralkodott is az alulról fölkerültek ambíciójával, hatalomvágyával. Hisz az 6 vérének friss volt még minden, nagy, csodálatos Vezetni akart, vezetni, irányítani a szépre, a jóra, az élnitudásra minden embert. Nagyapja korcsmáros volt, kétszáz hold birtok és egy nagy sörfőző tulajdonosa. Apja pépedig még gyermekkorában mezítláb taposta a délbajorországi sarat, aztán idejött urnák, hatalmasnak. Egy ideig furcsán, idegenül bámulták a kisváro3ka lakói ezt az egészen uj, más tipusu embert, azután megszokták, megalázkodtak és meggyülöltek az alacsonyak keserű szenvedélyével. És ez a gyűlölet most a lányra maradt. Gyűlölték őt is tradícióból, megszokásból, vagy mert érezték benne az apja vérét. Mindegy! Ica tudta ezt és nem törődött vele, neki az egész belső meghunyászkodás fényes diadal volt. És most ennyi diadallal, ennyi élnitudással semmivé legyen, elkeseredjék rongyos ötven koronáért?! Nem, ez nem lehet! Cselekedni kall, elő kell keríteni a pénzt, hogy honnan, az már mindegy. Hirtelen számadást csinált az agyában. Eladni nem adhat el semmit, pénzért varrni, az lehetetlen az ő helyzetében, egyedüli amit tehet, ahol keresni képes: az. hogy ír. írni! Igen, de mit ? A lelke üres, mint egy elhagyott lakás, nincs benne csak fásultság, unalom és anyagi gond. írni, ebből a lélekből Írni ? Eh, ez lehetetlen ! Kellene valaki, akit érdemes volna megrajzolni, aki felébressze érzéseit, akire vágyjon. Felállt és a másik szobába ment. Az Íróasztalon kotorászott, talán csak maradt itt valami, amit még értékesíthetne ? Mindent beküldött már és mindenért megkapta már a pénzt ? De nem talált semmit és ez még jobban elkeserítette. Valami újat alkotni, ez volna jó! Valami újat, de honnan, miről ? Az annyi gondról, a koz- más levesről, vagy a foltos slafrokjáról ? Nagyot, élveteget nyújtózott,
