Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-03-05 / 10. szám
Nagybánya, 1916. Mározius 5. — 10. szám. XLII. évfolyam. _ —TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELE3STIK IxáTUST3DZE 1ST A.T^JNT.A.IP Előűxatési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ===== Egyes szám 20 fillér. ..... == Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos FtÉVÉSZ JÁNOS Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsóbányai-utca 30. szám alatt. =» TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA IS: -= A nemzet kötelessége. Mai nap a világ legrettenetesebb háborújában élünk. Mekkora föidrengés! Nemsokára két éve lesz, hogy szakadatlanul ráz bennünket, kihajt nemcsak lakásunkból a szabadba, hogy az elsöprött házak ne omoljanak ránk, hanem a homlokvonalba kerget, hol ezernyi vész s emberfeletti áldozat közt a haza szolgálatában életünket kockáztatjuk, szívesen meghalunk a honmaradtakért. Katonáink oroszlánként harcolnak, dicsőn meghalnak, pedig haláluk már semmit sem hozhat nekik e földtekén, csakis az itthon maradottaknak s a hazának áldozzák drága életüket. Felmagaszlosulnak édes hazánk védő angyalaivá, kivetkőznek a mindennapi gyarló önzésből. Méltán kérdezzük mi itthonmaradot- tak észbekapva magunktól magunkba térvén, megérdemeljük-e mind ez áldozatokat? Ha korunk nem akadályozna minket a harctéri tűzben való megjelenésben, szívesen vennők-e ki, ránk eső részünket, a halál aratásából? Fájlaljuk-e, hogy mi életünket nem áldozhatjuk, vagy titkosan, csúfosan örülünk neki, hogy rólunk, de nélkülünk foly a gigászi csata? Nem, nem! az elvetemedettség, embertelenség volna; nemcsak magyarnak, de embernek se volna mondható az ilyen gondolkodású közöttünk! A háborút itthonn is viselni kel!, a front mögött. Elő kell teremtenünk mindazt, mi a hadseregnek szükséges élelmezésben, munícióban; uj találmányokkal is gazdagítjuk: bunkós bottal, fokossal a do- berdói fensikon, Fokker-repülő gondolával 200 lóerővel, mely gépfegyverekkel van felszerelve stb., gondoskodunk tényleges szolgálatban levő katonáink családjainak ellátásáról. Neveljük katonáink gyermekeit, sokkal kevesebb a tanerő, sokkal több minden egyes tanító munkája, de a közművelődés folyamatát félbe nem szakítjuk s helyettesítjük a távollevő apát gyermekei nevelésében. Gondozzuk a sebesülteket, rokkantakat most is, jövőre is. Mennyi pénzt s egészségi áldozatot követel ez az utolsó, még a gyenge női nemtől is? Küzdenünk kell a mesterséges drágítás, az élelmiszeruzsora, a gabona-rejlegetők s eititkolók ellen: ahol ily közérdek ellen vétőket találunk, a gabonamennyiséget eladjuk s a befolyt összeget a rokkant katonák segélyalapjára fordítjuk. Minden honpolgárunk nemzetiségi különbség nélkül a kö^- ’ 'k jegyében él-hal most, a »szent egoismus* * * csak maradjon a taliánoknál. A nemzet minden tagja magasan lobogtassa a közérdek zászlaját s hirdessük mindenfelé a közérdek szentségét. Ez most a magyar nemzet kötelessége. Emlékkövei iíju lengyel hőseinknek! 1914. október elején a muszka dúlást megelőző rémhírek hatása alatt Mármarossziget elfoglalásának hírére, nagy izgatottság keletkezett A hála. — Elbeszélés. — Kunt a harctéren mondta el ezt a históriát egy jó barátom. Az olasz éjszakai támadásra készült. Este még szokás szerint végigsöpörte srapnellel a falu mellett elhúzódó műutat, hanem ezzel épenséggcl nem érte be. A pokoli koncert sehogy sem akart alább hagyni, a levegőben egyre sűrűbben jajgató lövedékek elárulták, hogy ma támadásra készül a talián. A falun valami ideges nyugtalanság lett úrrá . . . Jött a parancs : Tartalék készenlétben, támadás esetén ki a tüzvocalba! Egy pillanatnyi csend. Az előttünk lévő tűr és vérkeresztség ár- Dya belemarkol a fiuk leikébe Valaki félhangosan mormolja az imádságot. Egy sáppadt, szálas oláh baka hirtelen keresztet vet . . . Egy pillanat. Az éjszaka hidegétől fáiig megfagyott kezünk idegesen tépi le az «éles» töltények papír burkolatát. A patron táska, a zsebünk egyszerre tele lesz a halált lihegő kis ólomgolyókkal. A rosszul fedett csűrben a fagyos széllel együtt didereg az idegölő várakozás láza . . . A fiuk ott ülnek a csupasz földön, kékülő kezük a Manlicher csillogó csövét markolja ; a gondolatuk mossze . . . Magyarországon . . . Mi is hallgatunk. A múlttal tartjuk a nagy leszámolást. Visszalobbanó emlékek, melegségek, ! lángok suhannak át a lelkűnkön . . . temetjük őket 1 Künt a hatalmas, csillagos éjszakában jajgató bugással sir a srapnel . . . Várunk . . . Ekkor mondta el az én jóbarátom életének ezt a meíegszinekkel átvont különös epizódját. . . • Akkor éltem a legboldogabb napjaimat. Jogász voltam Kolozsváron, de ez a titulus csak jogcím volt arra, hogy apám vagyonát kávéházakban, színházban büntetlenül elkölthessem s ha- vonkint tetemes kifizetetlen számla csomóval lapjen meg az öregeket . . . Gyönyörű, eszeveszett élet volt. . . Az éjszakát imádtuk, pezsgő, cigány, virág . . . talán nem is gondoltunk soha másra . . . Farkas Sanyi, a mi cviklceres, bohémlelkü «Sanyink» volt akkor az én leghűségesebb barátom és társam minden mulatságban, léhaságban. Rendesen éjszaka találkoztunk. Tíz óra felé jött értem . . . Könnyű szivvei hagytam ott a szomorú, üres legénylakást és felhajtott gallérral, fütyörésze vágtunk neki az éjszakának. A New-Y ork sarkán kocsiba ültünk s amint az elegáns gumirádíis hangtalanul gurult velünk végig a sima aszfalton szinte borzoogva a gyönyörűségtől adtuk át magunkat a forró suhanásokkal teli, pezsgős, lányos nagyvárosi éjszakának. Éjfélkor rendszerint már az Aranysas re- ! zerváít páholyában ültünk A halványzöld, kristály j metszésű poharakban gyöngyöző pezsgő, előttünk I a hangfogóval játszó, hajlongó cigány . . . Min- j dig a Sanyi nótáját húzta; «Mit susog a fehér j akác», azt hiszem — ez volt a kedvenc nótája, ! itt nálunk is arra a gondolatra, hogy a milliókba került kitűnő stratégiai utón kényelmesen belovagolhat hozzánk ia a muszka előőrs. Egyesek elmenelíültsk, mások — as iühonmaradoltak — képzelhető lelki megnyugvással vették a lengyel légionisták érkezésének hírét. Megható is volt látni a szinte gyermekembereket, akik játékos gyermekkoruk dacára a legkomolyabb férfi munkára vállalkoztak : a fegy- verforgatágra. Némelyiknek szemében még ott csillogott a köny, amelyet édes szülőanyjálől való bucsuzásakor titkon ejtett, mások szemében a harci vágy égett, az elnyomatás keserűségétől szikrázó gyűlöletté fokozódott indulat, amely alig tudta már bevárni az alkalmat, hogy az évszázados tartozás véres elszámolását megkezdhesse. Városunk közönsége akkor az átutazó élőkkel szemben megtette mindazt, amit magyaros vendégszeretettel és áldozatos őszinteséggel megtehetett ; de a fiatal hősök három társukat az első összecsapásnál, Krácsfalu mellett elvesztették 8 mivel muszkaverő Útjukon tovább kellett halcdniok, hősi halállal — a mi védelmünkben — elesett társaikat, úgyszólván, a mi gondviselésünkre bízták. Sírjuk még nincsen hozzájuk és mi hozzánk méltóan megjelölve. Ez a kötelesség reánk vár, ennek az egész vidéknek, Nagybánya, Felsőbánya, Eapnikbánya és vidékének nemesszivü közönségére. Ennek a kötelességérzetnek a tudata jutott kifejezésre Rbban az igazán kegyele- tes és stilszsrü gondolatban, amelyet dr. Reno» János áll. főgimn. igazgató pendített meg, hogy elsősorban az ifjúság van hivatva arra, hogy a maga halottjának tekintse a hősi halállal elesett kis legionistákat; a mi ifjúságunk, amely szerencsésebb körülmények között növekedve ma is nagyrészt élvezi az éd«s otthonnak nyugalmát, melegét, mig a korban hozzájuk hasonló ifjú ie- gionigtákat férfiakká acálosta a világháború leghevesebb izzása. Az a három sir mindennél ékeazaz hogy nem is annyira az övé, mint egy édes mosolygószemü kislányé, akiről órák hosszat mesélt nekem, de sohasem mutatta meg a fényképét. Annyira szerette? . . . De ki is érti a szerelmeseket ? . . . Bármi hihetetlenül hangozzék is, az éa életemet akkor még semmi ilyesféle érzés sem zavarta. Nagyon is tisztáa láttam ahhoz, hogysem gondatlan, jogászszerelcmmc! szerethettem volna valakit! - . . És akkor ismertem meg Lilyt. Mosolyogsz. Tehát te is hallottál róla. Igaz; csodálatos egy teremtmény volt. Ha az apja véletlenül egyetemi tanár lett volna, talán főbelőttem volna magam érte : hát tehetek én róla, hogy egy átiumpolt tavaszéjszakán mint egyszerű, félénk virágárus leányt hozta elém a sors ? . . . Farkas Sanyi épen akkor egy pezsgős pohárral próbálta tanulmányozni a szabad esés komplikált törvényeit s igy nem csoda, ha a kis lány félénken nyújtotta felénk a kezében tartott halváoytestü tubarózsákat . . . Gyönyörű, rózsás ujjai voltak. Mint egy hercegnő, aki rendes operett recipe szerint virágárus leánynak öltözik. . . Igazán elragadó volt. Sanyi őszintén kezdett lelkesedni, hanem én rá sem ügyeltem. A szemközti páholyban ült egy házaspár. A férfi jelentéktelen, nyárs polgári alak. Rosszul szabott frakk, nevetséges, hivalkodó üveggombok, zálogházból kiváltott vastag aranylánc . . . Hanem a nő! . . . Az fiatal volt és bájos. A tekintete meleg, s a miÜLŐrös blúza alól kikandikált a hímzett ing hófehér csücske . , . Egy párszor már
