Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-12-17 / 51. szám
Nagybánya, 1916s December 17. — 51. szám XL!I. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A jsj / ir ügyészség TASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Elöfiz Egész évre 8 K. F --------- Egy De brei JXjEZKTIISL MINDEN VASÁR.KTAP. .erkesztS és Iaptulajdoaos Főmuakatérs és h. szerkesztő tlVÉSZ JÁNOS RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal : = Felső bányai-utca 20. szám alatt = TELEFON SZÁM : 18, NAGYBÁNYA. Budapest—Bukarest. Olvasom, hogy egy erdélyi városon román foglyokat szállítottak keresztül. A foglyok jókedvüek voltak, sőt még énekeltek is. Egy csapat azt énekelte: „Nics nam fost in Budapest, Si am perdut Bukarest!“ Hevenyészett fordításban: „Megse’ láttam Budapestet, S már elvették Bukarestet!“ Még egy kis humor is megcsillan a fennebbi sorokban. Szegény román paraszt, még ma is jobbágyi sorsban tengeti keserves életét! Állandó tárgya a középosztály elnyomásának, kiszipolyozásának és megfélemlítésének és valósággal irigy szemmel nézi az erdélyi fajrokonokat és azoknak bol- dogulhatását. Az a parasztság egy csöpp kedvet és hajlandóságot sem mutatott az ellenünk indított háború iránt, mert nagyon jól tudta, hogy akármint végződjék is az, az ő sorsára befolyással nem lesz. No meg aztán a háborúra való hajlam e hiányával karöltve járt a román katonák teljesítőképességének hiánya is; illetőleg, hogy igazságosak legyünk: a román vezérek szűk látóköre. Úgy látszik, sok Potyore- kük van! Bratianu és társai lelkiismeretlenek voltak, midőn a hajlandóság és erő hiányának dacára, csupán magán céljuk kielégítésének érdekében hadat izentek nekünk és nemzetüket végveszedelembe sodorták. Egyetlen hadviselő fél sem volt oly könnyelmű és alattomos, mint Románia. Csalva és orozva támadott, ami már egymagában véve is a gyengeség jele. De egyetlen hadviselő felet sem ért utói a jól megérdemelt büntetés oly gyorsan, mint Romániát. Három hó előtt árva székely testvéreinket kínozták s ma a bukaresti királyi palota lépcsőin szaladgál a honvédbaka s viszi-hozza a jelentéseket és parancsokat Mackensennek és Mackensentől. S én mégis azt mondom, hogy e nagy világrengető háború után, nekünk, magyaroknak egy nagy kötelességünk lesz: szobrot állítani Bratianunak! Mert annyi nagy politikusunk hiába való kísérlete után egyedül neki, a nagy román államférfiunak sikeruft ä Romániával elintézendő kényes kérdésünket örökre megoldani. Addig is pedig, mig nagy államférfitoknak a szobrot felállítanánk, csak daloljátok vígan a ropogós nótát: „Nics nam fost in Budapest, Si am perdut Bukarest!“ Adakozzunk vitéz katonáink ::::: harctéri karácsonjára! Ferencziék kiállítása. — Fővárosi levél. A fővárosnak ma egyik legérdekesebb és legszebb művészi látnivalója a Ferenczy-család kiállítása. Ferenczy Károly és az 5 kis családja tulajdonképen nagybányai. Itt töltötte az apa fiatalságának legszebb idejét. Itt nevelődtek a gyermekek. A nagybányai szép hegyek, völgyek, a nagybányai ligetek és patakok forrtak egybe legkedvesebb gyermekjátékaikkal. S én úgy hiszem, akárhova mennének is Ferenczyék, koronként csak visszavágynának a nagybányai szép Petőfi völgybe. Nemzeti erőnknek bámulatos bizonyítéka a Ferenczy-család mostani művészi szereplése. Az Ernst-muzeum kitűnő látnivalóinak ünnepi száma ez a képzőművészi negyed, melyben az apa viszi a vezérszólamot s két fia és lánya kisérik a maguk egyéni művészetével. A nyugati régi művészéletben nem volt ritka egyes művészcsaládok kialakulása. Festő, grafikus, szobrász, ötvös és szövő-családokban szállt apáról a művészet kultusza, melyet a régi céhrendszer is sokkal bensőbbé, szakszerűbbé varázsolt. A régi mesterek maguk készítette anyaggal, sokszor éveken át tartó munkálkodással, teljes elmélyedéssel éltok művészetüknek. Ez az élet azonban sehogysem illik a mai életiram gyors röptéhez. A magyar művészet sokkal fiatalabb, semhogy több nemzedékre kiterjedő művészcsaládokat mutathatott volna föl, de a Kolozsváry, Storno és Vastagh-család mégis több tagjával szerepelt. Most Ferenczy Károly, a magyar naturalista festészet e kiváló mestere lép fel együttesen két fiával: Valérral és Bénivel, valamint Noemi nevű leányával. Valér festő s bár művésztéren apja nyomdokán halad, grafikai művészÉlni akarok! — Irta: Révai Károly. — Ne vonj még fátyolt gyöngülő szememre Halállovag! Rút, csontkezed ne merje Érinteni e felhős homlokot! Valamivel még adósom az élet: Hazámnak fényes jövendőt remélek. Ne bánts hát engem! Élni akarok! Bár hosszú szál csüng éltem guzsalyárul, Nem élveztem az áldó napsugárbul, Bealkonyult körül a láthatár. S én mégis - mintha csak üdvömre várnék, Harcra kelek, hogy ne jöjjön az árnyék, Ne érjen utói most még a halál. Feszült izmokkal küzdők, mint a féreg, Fölkorbácsolom csöppjeil a vérnek, Szivemet tépem, mely alig dobog; Lázas szemekkel tekintek az égre És földöntúli segedelmet kérve, — Mind azt kiáltom : élni akarok! Ám üdvösségre nem a testem vágyik. Az én sorsom, hogy szenvedjek halálig És nélkülözzek földi élveket. Csak honszerelmes szivemnek van vágya, Mert forró vérem minden kis paránya A' magyar haza sorsáért remeg. Gaz népek szántják a magyar barázdát, Az ezeréves oszlopokat rázzák, Hogy összedüljön menthetetlenül. A hitvány féreg oroszlánra támadt S most azt lesik, ha a szivébe vágnak, A lábuk előtt holtan elterül. Jajszót sikoltnak az erdélyi bércek, Minden sóhajt, mint tőrszúrást megérzek, Szép szülőföldem vérzik, háborog. De mig vetését kalászba nem hajtja És minden vércsöpp föl nem szárad rajta: És nem halok meg! Élni akarok ! Sohase' féltem eddig a haláltól, Pedig leselgelt közelben és távol; Nyugodtan vártam: mit mér rám a sors ? De most Uram, csak benned van bizalmom S könyörgök hozzád: ne engedj meghalnom, Mig hazám földjén ellenség tapos! Ha most életem fonalát elvágod S a hősök előtt az égben megállók, Mit mondjak nekik édes Istenem ! A százezrek, kik ajkaimra lesnek, — Hősi halállal másodszor elesnek És kárhozatba dűlnek mind velem! Halállovag! Ne közelíts szivemhez, Mig magyar földön bárhol ellenség lesz! Jöjj akkor értem, ha nincs több veszély! Boldog mosollyal szállók akkor útra, És igy kiáltok a honvéd fiukra: — Magyar hazánk él! Mindörökre él! . . . Lelki háború. — Irta: Incze dábor. — I. „Többé nem imádkozom. Nem! Kihez és miért? Isten! - Buzgó voltam, hitem erős volt, építettem rá. Csalás, magunkat csaljuk: bebeszélik, belenevelik az emberbe, hogy van egy úgynevezett „jó Isten“. Hazugság. Nem igaz . . . Nem igaz! Nincs semmi, semmi. Nincs fény, nincs élet, nincsen világ. Nincs, ha mondom, nem lehet. Ezt nem tűrné, az lehetetlen. Sűrű sötétséget látok, Isten nincs. — Szegény fiam! — Vége . . . Isten ha vagy, mondd miért sújtasz, miért rontasz meg! De nem vagy. Nincs Isten, nincs. Vigaszom volt az imádság, nincs kihez imádkoznom. Rettenetes! Sötét van, fázom .... Jaj Istenem!“
