Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-12 / 46. szám
TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MXiBTIOXISIKr Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K. ———— Egyes szám 20 fillér. === Felelős szerkesztő és Isptulajdoscs révész János bz£Saa3 Főmunkatárs és h. szerkesztő RÉVAI KÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivaial = Felső bányai-utca 20. szám alatt TELEFON SZÄM : 18, NAGYBÁNYA. Mire tanítsuk a gyermekeket? Tanítói szaklapokban feltűnő melegséggel írnak pedagógusok arról a témáról, hogy a gyermekeket - a jövendő nemzedéket — szelíd erkölcsökre, a gyűlölködés teljes kiküszöbölésére, emberszeretetre kell nevelni, hogy a majdan bekövetkezendő béke áldást hozó gyümölcsöt teremjen a lelkekben is s lehetőleg megakadályozza egy ily borzalmas emberirtás másodszori megismétlődését. Nehéz feladat. Határainkon dörögnek az ágyuk; látjuk a menekültek ezreit, az özvegyek és árvák jajgatását halljuk s a fölperzselt magyar faluk és városok pernyéit szemünkbe fújja a szél. Hallunk borzalmakról, rablásokról, kínzásokról; gyermekeink is hallják, olvassák a lapokból s mégis arra oktassuk őket, hogy szelídek legyenek, ne gyűlölködjenek, bocsássanak meg ellenségeinknek s lelkűket ne engedjék belesodortatni a bosszuállás rettenetes fertőjébe? Mondom: nehéz feladat. Szeretném én látni, van-e ma székely tanító, aki engesztelési hirdessen az iskolában a gyermekek között? aki azt tanítsa, hogy „aki megdobál kővel, dobd vissza kenyérrel.“ Az a székely tanító, kinek házát feldúlták az oláh rablók, kinek elrabolták mindenét, kinek — esetleg — hozzá tartozóit legyilkolták : tanithat-e emberszeretetet, megbocsátást, szelídséget? Kételkedem benne! A tanítóban is erősebbnek kell lennie az emberi érzésnek, mint a pedagógiai érzéknek. Ha nem igy lenne, sajnálnám azt a nemzedéket, melyet egy olyan tanító nevel a jövő életre. Tagadhatatlan, hogy a becsületes érzésű tanító első kötelessége a gyönge kis növendék lelkét megtisztítani a gyűlölködés és bosszuállás gondolatának minden salakjától. De egyben az is kötelessége — még pedig hazafias kötelessége, — hogy rámutasson mindazokra a gonoszokra, akik a Haza földjére éhesek, akik nemzetünk vérére szomjasak, akik lesve-lesik az alkalmat, hogy hazánk földjéből testéből, húsából egy-egy darabot kihasítsanak s ezeréves állami létünket megdöntsék. A gyermek lelke olyan, mint a viasz: a legkisebb benyomásnak is enged. Azért mi is azt hirdetjük: ne csepegtessük a bosszuállás és gyűlölködés mérgét a gyermeki lelkekbe, nehogy később az áldásos béke, elkövetkezendő napjaiban ifjúságunk magával vigye az é' -e is e szörnyű méreg romboló csiráit. Hanem igenis emellett tanítsuk őket erős hazaszeretetre, a hazai földhöz utolsó csepp vérig való ragaszkodásra, kemény önérzetre túlkapások erélyes visszautasítására és arra, hogy minden embert - legyen bármily nemzetiségű, — mindaddig becsüljön, mint embertársát, mig azt nem tapasztalja, hogy az az embertárs az ő vagyonára, életére, boldogságára tör. A gonosznak legyen engesztelhetetlen ellensége, üldözze, mig megsemmisítheti, mert ezen cselekedetével hasznot hoz az egész emberiségnek. Tanítsuk arra, hogy életének minden cselekedetét a Haza boldogságának gondolata irányítsa, mert abban az ő boldogsága is bennfoglaltatik. El tehát a gyűlölködés és bosszuállás gondolatával! Nekünk erős, megalkuvást nem ismerő maqyar nemzedék kell! Ezt csepegtessék tanítóink a gyermekek leikébe s akkor a Haza nagy és boldog lesz! Háborús tapasztalataink. Mindnyájan megismerkedtünk a fájdalom töviseivel épen úgy, mint az öröm virágaival. Tapasztalhattuk hogy a fájdalom sokkal tovább j vendégeskedik nálunk, mint a folyton futká- rozó öröm. Megismerkedhetünk az után az élet örök iskolájában a csalódás keserves tudományával. Pedig-caatódni szintén fájdalmas. De csalódás nélkül még senki fia sem született és halt meg. Jó könyvben és jó társaságban mindenkoron felüdültünk. Ismereteinket és tapasztalatainkat toliunkkal színes aprópénzzé váltottuk. De tapasztaltunk-e már háborús világot is? A königréci gyászos vereségünket már egy év múlva alkotmányunk újjászületése feledtette el. A boszniai-herczegovinai okkupáció, ha vérbe is került, de sikerrel végződött. Ezt a két hadjáratot még elegen ismerjük. Az 1870-71-es francia-német, valamint az orosz-japán háborút épen úgy madártávlatból szemléltük, mint az évekig tartó vérengző balkáni csatákat. A nyolcvankettesek. — Irta : Révai Károly. — Dal zeng ismét a Hargita tövében, Nagy dicsőségről szól a harsona; Szivárványzászló leng a székely égen S nem is tűnik le onnan az soha! A hegyeken a pásztorsip se’ gyérül, Mind több-több búg a bércek telejérül. Rajta leányok! csokrot kössetek ! . . . Jönnek a székely nyolcvankettesek! — Fény ömlik ismét a Nyárád vizére, A gólya nem megy vándorútra még ; Kacagva szállnak házak tetejére, Mintha a fészket most építenék. Ha néhol itt-ott nyoma van a tűznek: Az üszkös helyre szederindát fűznek, Mintha gyógyitnák az ütött sebet. . . . Jönnek a székely nyolcvankettesek! — A „Bekecs“ alatt újra nóta járja, A régi, édes, kacagós, vidám. A ház belseje ismét aranybánya, Mert arany benne a székely leány. Mosolyg a fákról édes „piros-párizs“, De mosolyog a szép székely leány is És arcuk örömkönytől nedvesek. . . . Jönnek a székely nyolcvankettesek! — Mintha aranyat csurgatnának végig A magyar égen, olyan fény ragyog; Gyémántot szórnak a földtől az égig Erdélyben, a szép tündér hajnalok. Győzelmet hirdet az egész természet, Nyoma se’ lesz az átélt szenvedésnek, Virág nyílik ott, hová vér esett. . . . Jönnek a székely nyolcvankettesek! — De lesz jobban is drága székely vérünk: Örökös fény a Székelyföld fölött. Ha győzelmünkből egykor vissza térünk, Eljárjuk együtt a „csürdöngőlőt“. Még a „dulló“ is vidám táncra perdül A marosszéki borvizes csigertül. Beheggednek a vérező sebek. . . . Jönnek a székely nyolcvankettesek! — Jönnek a nyolcvankettesek vitézi! Űzik a tolvajt völgyön-bércen át. A magyar Isten nem segít, csak nézi S hullatja örömkönnye záporát. Azért, a mennyi virágunk csak nyílik, Legyen azoké, akiknek az illik. Ti vagytok azok drágák, édesek: Székely vitézek, nyolcvankettesek! . . . Magda. (Szín: Napsugaras, halványtonususzoba. Az ablakon könnyű csipkefüggöny, amelyeken puhán porzik szét a beözönlő fény. Modern, apró bútorok, fehérek, egy pár Sty.ka kéj) és virág. Chrysantenum. A zongorán, a tükrön. Szinte minden belevész ebbe a, forró, fehér virágbőségbe. Magda a kinyitott zongora előtt ül. Tizenhétéves; olyan, aki tisztán, gyanútlanul nézi az életet, akinek gyönyörűség a maga szikrázó, mámoros lánysága . . . A férfi katona. A harctér tette emberré. Szomjas tekintettel nézi a lányt. De nincs benne semmi bántó . . . Valahol az almárium poros fiókjában talált szentképet szokta igy nézni az ember . . .) A férfi: Nem igaz! Nem. Amit maga mond, arra az anyja tanította. Minek fájt, hogy én vigyem el magát tőle . . . Én. A léha, cinikus senki, aki egyebet sem csinált életében, mint rabolt, kicsi, gyanútlan lányok első csókját, puha asszonykarok mámoros ölelését . . . Azt mondta, nincs jogom magára, nem érdemiem, de jogom van; szent, elvitázhatatlan jogom, hogy^ szeretem . . . Szeretem. Ezt jól tudja, érzi. És most mégis itélőbiró akar lenni. Zord és kegyetlen. Büntetni akar. Büszkén . . . Ahogy az anyja mondta. És mégis, kislány, Magda, nem érzi, hogy nedvesedik az a két drága szeme . . . nem érzi . . ? Magda: (Ellenségesen.) Nem. Hogy mit csinált az eddigi ^életében, azt csakugyan anya mondta el ... És más is. A barátnőim, a barátai . . . Joga volt élni és nincs oka, hogy mentegesse magát. De a szivéről, terveiről ne beszéljen, vagy legalább is engem hagyjon ki a meséjéből. T
