Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-11-12 / 46. szám
(2) 46. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1916. November 12. — Azok a törzsek, ha Felséged komolyan kívánja, haladék nélkül ledöntetnek. — Minél előbb, annál jobb. A herceg fütty-jelére a száz törzs egyszerre ledőlt. A király kegyteljes pillantást vetett a hercegre, a burgundi hercegnő pedig udvarhölgyeinek súgta: — Azt hiszem, hogy a herceg, kegyhajhá- szata céljából, mindnyájunk fejét éppen oly készséggel levágatná, mint a fákat. . Ki és mi vagyok? Mendelsohn Felix, a hires zeneszerző, unokája volt Mendelsohn Mózesnek, a hires bölcsésznek. Felix apja gazdag és becsületes, de nem a világhírű bankár, idősebb korában, félig- meddig a gúny - félig-meddig pedig a panaszhangján gyakran mondogatta: — Ki is vagyok én tulajdonképen? Fiatal koromban, bemutatásom alkalmával, azzal ismertettek, hogy fia vagyok a hires bölcsésznek, most pedig azt ismételgetik, hogy apja vagyok a hires zeneszerzőnek. Azzal ellenben, hogy én magam ki és mi vagyok, senki sem törődik. A szép asszony karjainak bőre. Flammarion, a párisi hires csillagász, orosz grófnővel ismerkedett meg. A csillagász, aki nemcsak tudós, hanem kellemes társalgó volt, élénk bókokkal mulattatta a szép grófnőt, de különösen karjainak szépségét minden alkalommal dicsőítette. Miután az orosz grófnő Párisból távozott, Flammarion alig gondolt reá. Annál nagyobb volt meglepetése, midőn Oroszországból levelet és csomagot kapott. A levél tartalma szerint a csomagban levő két bőrdarab az elhunyt grófnő szép karjainak bőréből készült. A grófnő ugyanis halálos ágyán ama kívánalmainak adott kifejezést, hogy karjainak bőrét Flammarionnak küldjék és nevében arra kérjék, hogy a csillagvilágot oly gyönyörűen ábrázoló könyvét az általa annyira dicsőített karjainak bőrébe köthesse. A csillagász könyvtárában ma is meg van a sajátságos kötésű könyv. Kétes előzékenység. Pasteuer, a hires franczia tudós Norman- diának egyik falujában nyaralt. A földmives, akinek házában lakott, következő év tavaszán irt neki levelet, melyben kérte, hogy a közelgő nyári hónapokat ismét nála töltse. A tudós postafordultával értesítette a ház- tulajdonost, hogy a felajánlott nyári lakást csak azzal a feltétellel veheti igénybe, ha a durcás cseléd helyett mást fogad és ha a sertésólt szobája ablakától eltávolítja. A normandiai földmivesnek a feltételre vonatkozó válasza volt:- A durcás cselédet elbocsátottam és amióta a francia urak eltávoztak, udvaromon disznó nem látható. Heti krónika. Most, hogy a főszerkesztő Budapestet járja, veszem csak észre, milyen nehéz dolog heti krónikát Írni. Szívesebben vállalkozom egy óda vagy himnusz megírására. Mert a heti krónika kis városunk életének egy heti eseményeit kell visszatükrözze. De ha nincs esemény, mit tükrözzön vissza ? Legfönnebb azt a sok panaszos — ne mondjam: káromkodó — asszonyt, kik a liszthiány miatt végigüvöltötték az utcákat. Panem et Circenses! Ezt kiáltotta egykor a római nép. Nálunk is ily es formát kiabáltak. Csak annyi külömbséggel, hogy Circensesbcn nem volt hiány. A mozi előadások - akárcsak a cirkuszok - gyönyörködtették a panemre éhes népet. Természetesen, amint a kenyérre került a beszéd sora, azonnal belesodorták az asszonyi szájak a polgármestert is, kin alig hagyták meg a keresztvizet. Szegény polgármester! Háládatlan szerep jutott neki. Éjjel-nappal fut, fárad, küldi a sürgönyöket minden félórában a Hadi termény társasághoz, alispánhoz, főispánhoz lisztügyben. Tehet-e róla, hogy nincs! Azaz, hogy e pillanatban, mikor e sorokat irom, már nagy nép tömeg veszi körül a „Hatósági lisztraktár“ felirásos üzlethelyiséget s az asszonyok boldog mosollyal lengetik - nem a zászlókat — hanem a zsákokat. Egyik-másik szájasabb fehérnép örömében mind aztkiábálja: „Éljen a polgármester!“ Tegnap még megakarták feszíteni. Mig a nagy asszony tömeg lengő-lobogó zsákok alatt ostromolja az üzlethelyiséget, azalatt az utcaszögleteken kifüggesztett falragaszok előtt a férfiak gyülekeznek Nevezetes esemény. Uj maximális árakat állapit meg a főkapitány cukorra, petróleumra, tejre, vajra, túróra, lencsére, borsóra, sóra, szóval mindazon cikkekre, melyeknek hire- hamva sincs Nagybányán. Mai háborúnkat azonban már nemcsak saját nemzeti életünk és vérünk árán vívjuk, mert létünkről van szó, ezt tehát már mindnyájan érzékenyen át is érezzük, sőt átszenvedjük. Tudjuk, hogy életkérdésünkről van szó. Alig akad olyan család, ahonnan valakit el nem szólított a háború. Nincsen egyetlen egy percünk, melyet nem szentelhetnénk harcos honfitársaink szent hivatásának, végtelen fáradozásának, keserves szenvedéseinek. Világhíressé vált már a magyar katonai erény, az ősi magyar virtus. Mit tapasztalhattak a mi hős honvédőink két-három év óta ? Mit tanulunk mi egy nap alatt ? Amit még eddig sohasem. Lemondás feledtette a bőséges esztendők kiváltságos kedvezményeit. A nélkülözéshez pedig épen úgy hozzászoktunk, mint derék harcosaink a virrasztáshoz. Rendületlenül hiszük azonban, hogy háborús tapasztalataink megedzik nemzetünk erkölcsi erejét, megnemesitik lelkünket és megtisztítanak minket hagyományos hibáinktól. Amilyen fölháboritó ma minden erkölcsi vagy anyagi visszaélés, maradjon olyan következetes ez a háborús erényünk a békekötés után is. Becsüljük meg azokat, akik becsületesen védték meg nemzeti létünket; de azokat szintén, kik idehaza enyhítették a háború kínszenvedéseit. Tapasztalt katonáink még tapasztaltabb gazdák vagy iparosok lesznek idehaza. Adja az ég, hogy háborús tapasztalatainkat a mi igazságos ügyünk diadalának szivárványa aranyozza meg a béke áldásos korszakában. Külföldi esetek. Franczia kegyhajhászat. Lajos franczia király a fontainebleaui erdőben lovagolva tölgyfaállabhoz érkezett, melynek egyszáz darab törzse, a kilátást akadályozta, ami a király jó kedvét elrontotta. Antin herceg észrevette a király kedvetlenségének okát és rögtön a kirándulás után, de titokban, intézkedett, hogy a kérdéses törzseken, közvetlenül gyökereik fölött megfelelő vágás eszközöltessék. A kegyhajhászatáról általában ismert herceg jól tudta, hogy a király egész udvarának kíséretében mely napon fog a fontainebleaui erdőbe kirándulni. Erre a napra minden törzs mellé két-két munkást rendelt oly utasítással, hogy adandó jelre egy és ugyanazon pillanatban döntsék le az egyszáz törzset. Midőn a király nagyszámú kíséretével az az ominózus állabhoz érkezett, kedvetlenül mondta: — Ismét azok a törzsek! Ebben a szobában úgyis olyan idegenül hangzik a beszéde. Nézze . . . nézze ezeket a bolyhos, illatos virágcsodákat . . . Mondja, nem érzi, hogy ezek a csendesek, némák, lehajtott- fejük ezek az én lelkem ? . . . És miért akarja most elrabolni, összetépni játékos, lelketlen vággyal a nyugalmamat, az én nyugalmamat ? A férfi: Magda . . . kicsi lány, hallgasson meg. Engedje, hogy ebbe a kacagó, fehér napsütésbe belesirjam az én szomorú, áttombolt életemnek ezt a Magáról szóló, Magáért könyörgő meséjét . . . Magda: Nézze, ne beszéljen többet erről. Megtiltom. Most, hogy visszamegy a harctérre, azt hiszem, nem azért jött fel hozzánk, hogy betanult frázisaival ismét egy könnyű győzelmet arasson ? Ugye nem ? Hát legyen jó, ne beszéljen többet erről . . . A férfi: De igen. Magda . . . kérem, akarom, hogy higyjen nekem. Miért titkolja, miért tagadja, hogy megért engem, hiszen maga is csak áldozat, egy hiszékeny, drága kis teremtés, aki tudja, hogy joga van az élethez, de azért még erről is lemondana, mert az anyja kívánja igy. Nézze . . . azokon az elmúlt, hosszú, gyöt- reimes éjszakákon annyit töprengtem ezen . . . Es tudtam, hittem, hogy maga is érezte a gondolatomat. Erezte, hogy egy szomorú ember hideg dekungjában most magáért, magához imádkozik ... Es ahogy sziszegve robban a gránát, az csak a maga puha haját, édes gyermekszáját, azt a drága, mosolygó arcát látja és akkor olyan jó, hogy zeng az ég, őrjöng a vér és fájdalmában ordít az éjszaka, olyan jó, hogy nem látszik, amint az a szomorú ember térdre bukik és régen elfelejtett imádságok, könyörgések kusza szavaival kéri a holnapot, az életet; az Istentől, Magát . . . A lány: (Egy pillanatra valami színes, lázongó melegség önti el a szemét. A fejét előrehajlja, mintha a következő percben oda akarná dobni azt a lázas, remegő gyermektestét a férfi erős mellére. Csak egy pillanat. Azután megszólal. Csendesen, mintha elfeledkezett volna arról, amit az anyjának ígért) Látja, olyan szép, amit most mondott. Es mégsem tudom elhinni. Es talán nem is akarom. Nincs célja . . . Nem akarom, hogy én is egy olyan rósz emlék legyek, mint az a sok lány, asszony, akiket elhódított, akiket megunt . . . Ne haragudjon! Nem tagadom, egyszer- kétszer én is gondoltam magára. Hiszen olyan különös volt, amikor elment. Tudja, akkor délután, amikor a vonatnál elvette a virágomat. Chrysanténum volt. Es amikor anya elfordult, megcsókolta a kezemet . . . Akkor jól esett, olyan jó volt és este az imádság közben elakadtam, mert eszembe jutott a neve, (Mintha csak most eszmélne rá, hogy mit beszél) mert. . . mert akkor még nem tudtam, hogy ezt maga minden lánynak, asszonynak megteszi, aki . .. A férfi: Magda . . . kérem folytassa . . . Magda. (Növekvő indulattal beszél. Szinte bántó, hogy mennyire nem a saját gondolatait mondja, a hangja büszke, elutasító). De igen. Folytatom, hogy lássa mennyire tévedett, amikor azt hitte, hogy engem is oly könnyen elhódíthat. Szégyelnie kell magát, mert játékszernek képzelt és még most is mer róla beszélni . . . Hogy szeret? . . Mulatságos. Hiszen régen szétszórta már a lelkét, odaadta azoknak, akik megelégedtek vele, ha játékszerei lehettek magának . . . (Amit ezután mond, az szinte lázasan hangzik. Mint amikor valaki feladja a reménytelen harcot és a torkát szorongatja valami feltörő ujjongó, boldog sirás.) Én is akartam a lelkét És szerettem volna jó lenni magához. Hogy legyen valakije, akire hazagondol onnan és legyen valakim . . . Azért adtam a virágot is. Tudja maga, hogy mi az, amikor mi lányok ráeszmélünk arra, hogy a legnagyobb boldogság nem az, ha mi kapunk valamit? Hanem adni. Amikor úgy érezzük, hogy most ki kell tárnunk karunkat és oda kell adjuk az ajkunkat, hogy szívja, csókolja valaki, aki megérdemli ezt a büszke, nagyuras gesztust. Tudja maga, hogy mi ez ? Ugye sohsem érezte ? (Ismét a régi hang, de már szelidebben). És ne is mondja, hogy vágyik reá. Asszony csókok, asszonyölelések után ? . . . A férfi. (Érzi, hogy a lány mint vergődik, hogy elfelejtse, amit róla mondtak. Érzi, hogy egy meggyőző érvre volna szükség és nem találja a szót, amely a karjaiba hozná a lányt. Ideges, szinte durva kitöréssel.) Ne
