Nagybánya és Vidéke, 1916 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1916-06-04 / 23. szám
Nagybánya, S9IB* Junius 4. — 23. szám XLII. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MSau^iXjE]]NriK 1VCXTVX3H3ZNT V^.S3^.DFS.Kr^\.J£’. Előfizetési áraki Egéíi évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre Egye* szám 20 i.ilér. — — 2 K. Felelés szerkesztő és bplulajdooos RÉVÉSZ JÁNOS FSmuakatárs és h. szerkeszt! RÉVAI KÁROLY fii Szerkesztőség és kiadóhivatal s = Felső bányai-utca 20. szám alatt = TELEFON SZÁM: NAGYBÁNYA, 18. A világhábr össze- uv«.t' .. belső életében órir változó-~Vat fog előidézni. A harctérről hazat*, o l^tona uj eszméket, más életfelfogást hoz magával s üeioülteti gyermekei szivébe, úgy, hogy a következő nemzedék már egészen más lesz, mint a mostani. A paraszt, aki talán eddig nem tartotta magát nadrágos embertársával egyenrangú embernek, véráldozata után maga is büszkén fogja verni a mellét, mert hiszen teljesítette hazafias kötelességét s egyformán küzdött a nemzet igazáért az úrral. Minden téren jogot fog kérni magának, ami valóban meg is illeti őt. Anyagi tekintetben is jobb viszonyok közé jut, aminqk csak örvendhet mindenki, mert erős, vagyonos földmivesosz- tály erősiti az államot kifelé és befelé is, emeli kultúránkat és nemzeti öntudatunkat. Ez pedig a fő, mert amelyik nemzetnek nincsen meg minden cselekedetében nemzeti öntudata, az a nemzet meg kell hogy semmisüljön, vagy rabszolgaságba kell hogy kerüljön és ezt a sorsot meg is érdemli. Amelyik népnek lelkében nem vir- raszt az életerő, az a nép áthasonul és az a hozzá legközelebb élő nemzet fogja fölszivni, amelyik faj enerzsiáját minden ólet nyilvánulásaiban kifejezésre tudja juttatni. Ezeket az igazságokat nemzetek és | népek története igazolja régmúlt idők óta. Ez az igazság olvasztotta össze az apró germán államokat nagy Németországgá. A világháború lezajlása után, a hőn óhajtott béke megkötésévé] Magyarország fiaira nagy jövendő vár. És itt nem tisztán csak a magyar fajbelieket értem, hanem hűséges testvéreinket, társainkat más ajkú polgártársainkat is, kik éppen úgy, mint a magyarság, rendíthetetlen hazaszeretettől vezéreltetve hozták meg áldozataikat s áldozták föl életüket, ontották véröket. A nemzetiségek, faji jellegük, közművelődésük megóvásával, érezni fogják a szoros összetartozandóság áldásos melegét, szakítanak a múltak hagyományos politikájával s oda fognak állani törvény- alkotásunk jogai mellé, azok védelmére, mert a lövészárokban m igtanulták ismerni, szeretni egymást, s megtanulták azt, hogy csakis egymás testvéri támogatásával tarthatják meg az anyaföldet, a szeretett hazai rögöt, melyre ellenségeink oly éhesek voltak. A háború két éve minő csudás tanulságokkal szolgál! Látjuk — amit azelőtt sohase láttunk, — hogy a román, a tót, a horvát, a sváb katona éppen úgy fölszalagozta sipkáját a mi nemzeti színünkkel, mint a magyar! Együtt énekli az idegen ajkú fiú is a mi édes magyar nótánkat fiainkkal. Mi ez, ha nem a lolébredt, megnyilvánuló nemzeti öntudat? A végfőlszámolás sok vérveszteséget fog föltüntetni, de óriási erkölcsi hasznot is! Az ország minden fia nemzeti öntudatra ébred, ami megteremti majd a jövendő, boldog, nagy Magyarországot! Az elemi iskola éve.- Igazgatói jelentés. — Állami elemi iskoláinknak tizedik évét töltjük be a mostanival. Elég idő arra, hogy értékét és erejét a komolyan ítélni képes közönség és az elfogulatlan szakértő megbecsülhesse. E 10 év alatt külső mozzanataiban s beléleté- ben teljesen kialakult. Iránya, rendje, szelleme a szülők előtt ismertté lett. Tíz évvel ezelőtt értesítőnk bevezető soraiban a többi között ezt írtam: Az iskola hirdeti és követeli a munkásságot, a kötelességnek teljesítését. Tanítja a becsületességet, a munkásságból és szorgalomból eredő takarékosságot, mint a boldogulásnak egyik módját. Mértékletességet és egyszerűséget hirdet. Azt akarja, hogy vallásos érzésükben tiszta emberek legyenek azok, akik kebeléből kikerülnek. Azon munkálkodik, hogy a hazaszeretet boldogító érzését mélyítse. Jó hazafiakat a hazáért hűen érző honleányokat törekszik nevelni. Lelkűket a hazaszeretet szent tüzével óhajtja megnemesiteni. Azon fárad, hogy megszerettessen mindent, ami magyar, hogy soviniszta magyarok legyenek, akikben komolyság, nyiltszi- vüség van, akik a nagyobbakkal szemben tisztelettudók a megalázkodás és szolgalelküség nélkül. Azon munkálkodik, hogy a nagy magyaHalálfélelem .*) — Irta: Révai Károly. — Amint az esztendők egyre-másra telnek, Valami szorongás esik a szivemnek, Sikoltozok ébren, rémitget az álom, Még a verőfényt is feketének látom. Mig fiatal voltam : fölöttem, alattam Égzengés, földrengés zúghatott miattam. Most egy szélfuvás is belevág szivembe, Mintha az utolsó pillanatom lenne! Akármerre nézek, minden sugár gyérül, Lefele haladok a hegy tetejérül Sötét völgykatlanba, hol megült a pára. Hívogat valami hosszú éjszakára. Jaj, pedig be vágyok élni e világon! De nem a gyönyörért, üdvökért kívánom; Életemben ezek ismeretlen dolgok, Nem azokban voltam oly igazán boldog. Van egy kis leányom - a fél ország tudja! S hogyha én meghalnék, hová vinné útja? Mindenható Isten! fontold meg előre, Apja nélkül vájjon ml lenne belőle? Mint mikor egy kertnek kidül a palánkja S szabad ut vezet be a nyíló világra: A legszebb bimbót is, mely csak alig pezsdül, A legelső vándor kitépi tövestül . . . *) Mutatvány szerzőnek „Alkonyat“ cim alatt most megjelenő kötetéből. Mi mindenre jó a háború? — Tréfás krónika. — — Irta: Dinnyés Árpád. — Hiába meredeznek rám a szürke paragrafusok rengetegjei — a napokban mégis csak felrándultam Pestre, megnézni, hogy mi újság ott, mit csinálnak a régi cimborák. Budapesten aztán arra a kellemetlen meggyőződésre jutottam, hogy tulajdonképen halott vagyok, kinek nincs mit keresni az élők között. Mint mindennek a földön, ennek a kellemetlen felfedezésnek is lány volt a kezdete. Még pedig egy virgonc, eleven, szőke, kékszemü virágárus kisleány, kitől valaha mindennap vettem egy szál virágot, mert hisz az ember nemcsak a pénzét szokta néha elveszteni . . . Tehát mondom, ezzel a szőke virágárus kisleánnyal találkoztam össze a József-körut sarkán, ki - tekintve ez üzleti összeköttetést — megszólított: — Jóestét Kovács ur ? Hát már itthonn van ? — Maga az Jessy ? Jóestét. Mi különöset talál ebben ? — Csak úgy kérdem — szólt a kislány s tovább sietett. Betértem aztán a régi trafikba, ahol rendesen szivart szoktam vásárolni. — Jé, Kovács ur, hát maga az? — lelkendezett az öreg trafikos kisasszony. — Pardon, nem én vagyok — szóltam mosolyogva — de azért mégis jóestét kívánok. — Hogy lehet az, hisz itt mindenki azt mondta, hogy a harctéren elesett. — Kicsoda ? — Maga kedves Kovács ur, maga. Ez a szegény öreg dáma biztosan összetéveszt valakivel — gondoltam magamban kint az utcán — mikor végre hálát adhattam az Istennek, hogy csak egy kis rövid órába került a magyarázat, hogy sohse voltam a harctéren s egyáltalában gondolni se gondoltam arra, hogy hősi halált haljak. — A Gyöngytyuk-u. sarkán betértem a régi szállásadónémhoz, mert ha Pesten vagyok, illőnek tartottam őt is meglátogatni, ki éppen krumplit hámozott a konyhában. — Jó estét Kohutné asszony! — billentettem meg kalapom illemtudóan. — Jézus Mária, ne vigy a kísérletbe! Maga az Kovács ur? — Szólt megrémülve a termetes parasztasszony s összecsapta kövér kezeit. — Hát már mért ne lennék én ? — Kovács ur nem esett el a harctéren ? — Hát már mért estem volna el ? — És most itthon van Pesten ? — Hát már mért ne lennék itthon ? — Én azt hittem, hogy már nem él? — Hát mért ne élnék ? Ismét egy órai időbe került, mig megmagyaráztam, hogy nem estem el, legalább a harctéren nem, de ez egy óra alatt azt is megtudtam, hogy az én legjobb barátom F. Imre — ki időközben megnősült — hiresztelte el hősi halálom hirét. Az egyik újság szerint mint hon-
