Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-21 / 8. szám
(2) 8. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1915 Február 21. vonult be, mely szám az 1891., 1895. és 1896-ban születtek f. hóban kezdődő be- sorozásával a 20000-et nagyon meg fogja közelíteni. Hadiszolgáltatás címén vármegyénkből igényeltetett ezideig 3894 kettős lófogat, 402 málhás, hámos és hátas ló, 300 drb. vágómarha. A harcszintér romboló pusztításaitól hála harcosaink kitartó vitézségének, megkímélve maradt ugyan vármegyénk területe, de ha a fentiekhez hozzávesszük a már előzőleg bejelentett címeken begyült hadiadományokat, a hadikölcsön jegyzéseket, ami a magánosok jegyzésein kívül a törvényhatóság különböző alapjaiból és az árvaszék részéről jegyzett 100000—100000 koronával, a rendezett tanácsú városok és községek részéről történt jegyzésekkel együtt ‘A millió koronát tesz ki, dacára az utóbbi 3 év ínséges gazdasági eredményeinek Szat- már vármegye sem áll az utolsók között a maga hadi adózásával. Megemlítem még, hogy az őszi gazdasági munkáknál betakarítás, szántás, vetés elvégzésénél sehol hatósági beavatkozásnak szüksége nem merült fel. A hadbavonultak gazdasági munkálatait a községek maguk initiativájából közakarattal végezték s kilátás van reá, hogy minden nehézség és fennakadás nélkül a tavaszi munkálatok kérdését is elintézik. Ez is olyan jelenség, mely kedvező szint ad a nép magatartásának és szellemének, A háború és a leánylelkek. — Irta: Ilonka néni. — Az olasz kiimának egy gyönyörű hófehér rózsája van a kezemben. Gyönyörű. Fehér. Érintetlen, mint a fehér leánylélek. Megtelik a lelkem bájos illatával. Elszoruló szívvel nézem — eszembe jut közeli, biztos elmúlása. Tiszavirág az élete, De mig élt, gyönyörködtetett. Boldogságról beszélt, piciny rózsaszinkagyló leányfüleknek — s holnap lehullott szirmai jelzik szomorú elmúlását . . . * Fehér leányszobák, hófehér álmai. Utmenti kis házak rozmaringvirágos ablakai e nagy időkben, ti tudnátok sokat mesélni . . . Leányálom! dicsőség neked a magasságban! A nap ragyogón tűz, az idei kora tavaszi szellő sokat mondóan zizeg — üzenetet hoz — üzenetet visz — elesett katonának hazatérő meg- dicsőült lelke hozott utolsó üdvözletei fehér leányszobátok, muskátlisvirágu ablakotok csipke- függönnyeinek hullámai közé ... mi történt? egy csillag futott le az égről . . , ennyi az egész — mi történt? összetört, egy vergődő leánysziv — egyéb semmi . . . * Nap-nap után szorosabbra záródik mimósa- lelketek, a tűz, ami háború elején, gyönyörű őzike szemetekben ragyogott, ma— riadt, fáradt, mondhatni beteg. Vesztett boldogságtok biztos előérzetét hordjátok, fátyolos tekintetű szép szemeitekben. A »szem a lélek tükre« soha sem volt eny- nyire igaz, mint e nagy napokban * Ti gloriásfejü leányok, ha évek múltán e nagy időkről meséltek kis húgaitoknak, tárjátok fel kincseket rejtő lelketeket Nekik, s azt a sok szép, fájó, drága gyöngyöt, amit ma rejtve őriz zaklatott lelketek — értékes örökség gyanánt adjátok Nekik. Meséljétek el e földi tisztítótűz gyönyörű munkáját az emberi lelkekben. Meséljetek az átalakulásról, hogy megjavultunk, megváltoztunk s hogy megtanultuk egymást igazán, nagyon szeretni . . . Szomorú az, hogy az emberek nem szerették egymást, de ma — ma szeretjük egymást, egy a bánatunk, egy a fájdalmunk, egy a kérésünk az egek Urához. Egygyek vagyunk mindenben, de legkivált a szeretetben . . . Meséljetek a kitartásról, a bátorságról, ami eltölti lelketeket e nagy időkben. Meséljetek a türelemről, az Istenbe vetett erős hitről, amely nem hagyott el titeket egy pillanatra sem . . . Keressük az Istent, bár velünk van, érezzük sújtó, de egyben fölemelő jobbját — megtanultunk imádkozni . . . Oh! meséljetek! meséljetek, hogy e nagy idők tisztitő munkája, harmad — negyediziglen ; kihasson reánk. S végül mondjátok el Nekik, hogy úgy sze- | rettétek e drága magyar hazát, hogy a lelketek J jobbik felét adtátok oltárára — kiömlő piros véren égbenyuló fenyőfák táplálkoznak, soha el nem porló emlékkő gyanánt. Szent volt nekünk e drága magyar földnek minden porszeme, minden rögje s ma százszorosán szent! A Kárpátok csúcsa vagy a Száva csöndes partja egyformán a mienk, egyformán rólunk mesél. Egyetlen szent célt ismerünk, »a J hazáért mindent, a hazát semmiért.« Mondjátok el Nekik, hogy imádott, elesett hősötökben min- ! dent vesztettetek — de lelketek egy csodás érzés által betöltve maradt s abból a gyönyörű emlékből táplálkozott, melyet magatok állítottatok Néki. Nem lesztek Ti soha gúnyolt vénleányok, Ti hét tőrrel átdöfött szivü Madonnák. Jövő nemzedékünk imádságos ajka megszentelődve ejti ki neveteket. Ti lesztek a kúszó borostyán azon az impozáns kalonaemlékeD, melyet e büszke nemzet kegyelete emel, megdicsőült fiainak. Azt mondják, szükség volt a háborúra, de csak annyiban, hogy háború után sokkal jobban fogják szeretni egymást az emberek . . . Oh igen, a háborúnak is vannak szépségei s ez, a Ti fájdalmatok, Ti, itt e földön megdicsőült hófehérlelkü, gloriásfejü leányok! Hangulatok. — Irta: törökfalusi Pap Zsigmond. — Amikor belépek a kávéházba, egy pillanatra elvakit a fény, mely kiárad a ködös februári éjszakába . . . Elegáns, színházi közönség. Férfiak, nők vegyesen. Vakító, fehér blousok, halk női kacagás . . . zene . . . szóval kávéházi hangulat. A cigány hangfogóval játszik egy asztalnál. Hangfogó. Amint észreveszem, szinte természetesnek tűnik fel a fölvetődő gondolat. Most nem szabad hangosan mulatni, az »Élel«-en magán, a kacagó örömökön is hangfogó van, a világháború fájdalmas, didergő hangulata . . . Lassan, elmosódva hullámzik szét a zene, mely annyira illik a künt borongó, hangtalan éjszakához! . . . Egy fiatal, sebesült hadnagy ül a tükör mögött. Az előtte hajlongó cigány eltakarja, csak a homloka látszik. Kék eres, sápadt homlok, szinte égni látom rajta egy elborult szemű édesanya csókját ! Elhallgat a zene. A cigány álmosan néz szét a teremben, aztán hirtelen ráeszmél a maga elé néző hadnagyra’ Ránevet bizalmas, megértő mosolygással . . . Csendesen, valami groteszkü! fáradt taklus- ban játszik. Valamit egy hősről . . . egy gyer- mekarcu hadnagyról . . . szerelemről . . . ! A sebesült hadnagy lassan ránéz. Rá hajol azután a márványasztalra és szakadozva, szinte magamagának mondja a kupié szövegét: Mikor az est mesélni kezd, Utánad forró vágy epeszt, Szeretnék ilyenkor ott lenni nálad; Mikor az est mesélni kezd, Hogy álomba én ringatnálak. Léha, szentimentális hangulatokkal dolgozó kupié . . . De most olyan különösen hangzik. Az utolsó szavakat már hangosabban dúdolja a hadnagy. Lassan ráeszmél a körülötte levő asztalok közönsége Csillogó, öntudatos asszonyi pillantások, naiv, bakfis tekintetek Belyme szitál felé ! Mint a nap, kifogyhatatlan Életadó szeretetben. Pályád kis folyam volt, Szépen megfutottad: Megenyhitő cseppet adtál Utasoknak, koldusoknak. S midőn most az élted Részeire oszlott: Gyermekid szivében úgy élsz, Mint egy fényes égi oszlop. S bár velünk nem lehetsz Itt a földön többé : Közöttünk a te emléked Ott világol mindörökké! Stefánia nővér. — Irta: Olsavszky Margit. — Halló! A belső felindulástól remegő hangon kiált a telefon kagylójába Stefánia nővér: — Doktor ur kérem, jöjjön azonnal, súlyos betegünk érkezett. Halotti csend támad a teremben. Az ágyban fekvő sebesültek csak tüszurásnsk érzik fájdalmukat. és hálásan tekintenek az Ég felé. A lábadozók szégyenkezve húzódnak egy sarokba, látva a behozott hordágyon eszméletlenül fekvő hatalmas, életerős tüzérhadnagyot, kinek mindkét lábát darabokra tépte a srapnell- szilánk. Most valamennyinek egy gondolat villan át az agyán. Megszökni innét! Bosszút állani! Ilyen kicsi sebbel egy nap tiz muszkának is fejét szedhetnék. Stefánia nővér gyöngéd szeretettel a hordágyhoz lép, a többi ápolónő segítségével ágyba fekteti az élettelennek látszó testet, kinek ziháló melléből nagy időközönkint feltörő, fájdalmas hörgés árulja csak el, hogy még élet van benne. Egy pár végnélkülinek látszó perc, egy visszafojtott lélegzet, az éles kések tompa nyiszenése, szomorú kattogása és mind a két láb amputálva van. Stefánia nővér mindeu segítséget visszautasítva, maga kapja ölbe a hatalmas lábnélküli törzset. Az ágyhoz viszi, gondosan párnák közzé fekteti. Jeges tömlőt helyez a fejére és egy kis cognacot. próbál a szájába önteni. De hiába, végig csurog cserepes ajkán le a habfehér párnára. — Türelem — inté a doktor, meg kell várni, mig kissé magához tér. . . . Lassan homály borul a teremre, csak egy-egy sebesült mély horkolása figyelmezteti az ágy mellett térdepelve imádkozó nővért, hogy többen is vannak körülötte. Ö csak súlyos betegét figyeli. Remegve várja, | lesi üveges szemének első pillantását, vértelen ajkának elsé érthető szavát. Végre réggel lesz. A felkelő nap aranysugarai i áttörnek a kórház rácsos ablakain, odaszaladoak a terem súlyos betegéhez, éltető melegükkel átölelik, bátorítják, enyhitnek fájdalmain. Beszólni kezd. Először érthetetlen szavakat, később egy egész kis történetet, teljesen eltérőt a többi beteg lázmeséilől. A csatatér helyett színes lampionokkal kivilágított jégpályát, lát maga előtt. Az ágyudörgés pokoli zaja helyett édes-bús melódiát hall. Az ellenség helyett szorosan egymásba kapaszkodó párokat lát tovasiklani a tükörsima jégen. Láztól égő karjaival kétségbeesetten kapkod, mintha az előtte olyan szerencsétlenül leesett, vézna, halovány arcú leányt akarná fölsegiteni, kinek egyik lába kitörött. Hátrabanyatlik, kezeit összekulcsolja izzó homlokán, látszik, hogy erősen szenved a gyötrő láz kínjaitól. Egy pár mély lélegzetet vesz, mintha erőt akarna gyűjteni a mese befejezéséhez, aztán ism -t fölemelkedik, valami levélről beszél. Levélről, amelyben visszaküldte jeggyürüjét azzal a meg- okolással, hogy ő, a hatalmas, életerős férfi nem vehet el egy vézna, örökre bicegő leányt. A sebesültek nagy érdeklődéssel hallgatják és kérdően néznek egymásra, nem értik az egészet. Egyedül csak Stefánia nővér tudja, érti, hogy az a baiavány arcú, vézna, örökre bicegő leány ő volt, kinek gyenge karjaira kell, hogy támaszkodjék majd az életerős férfi, hogy műlábaival csak egy lépést is tehessen.
