Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-07 / 10. szám

(2) 10. szám. 1915. Március 7 NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE dében, hogy főtörekvésünk a hitel terén az legyen, hogy mindenki a maga igényei és viszonyai szerint találja meg hitel­forrásait. Ezen kijelentése költötte fel az eszmét a most is előadottakra. Akisipar és falusi kisgazdák első lépcsője a hitelszövetkezethez vezet. A birtokos középosztály nyugodt kölcsö­nét, sőt ép a bankok reális visszleszámolásait fedezze a takarékpénztár. A vállalkozás, kereskedelem és fejlettebb ipar támasza legyen a bank. Egy elesett hadnagyról. Nem régen még otl ültünk az isko'a rozoga, fakult padjain. Együtt tanultunk és közben hall­gattuk egymás terveit és rózsaszínű ködben úsz­káló álmait. Álmodtunk jövőt tele széppel, jóval, tele hírrel, dicsőséggel. Elváltunk. Tizenhárom évig jártuk az uttalan utakat. Mindegyik más ösvényen, de egy céllal. Kergettük a folyton hátráló, ködbe vesző álmokat, ö azt hitte, hogy már megközelítette a célt s a legteljesebb bol­dogság küszöbén áll. És a végzet itt szép álmait megszakitá s a legremekebb jelenet közepén pon­tot tett . . . * Erős, szép szál és jótüdejü ifjú volt már a képzőben is. A trombitát senki sem tudta szeb­ben, jobban fújni nálánál. Ha kirándulásra vagy tornára mentünk, olyan büszkén lépegetett olda­lunkon, mintha egy ezred taposta volna az utat trombitájának hangjára. A ropogós indulók ki­csalfák Kolozsvár szép leányait az ablakokba. Azt hitték, valami lüzesvérü baka-regement, pedig csak korgó gyomru diákok voltak. Lelke már ekkor eljegyezte magát a kato nasággal. Szerette a tanító pályát is, de azért, lelke melegebb része a hadseregé volt. Amikor tehette, elkérte egyik s másik önkéntes barátunk ruháját s szabad idejében bele-bele bujt. A melle ilyenkor szélesebb lett, a katona ruha erősen feszült rajta és a gallérján olyan fényesen ragyo­gott a két tizedesi csillag, mintha azért már Í3 ő küzdött volna, A lépten nyomon szembe jövő bakák és kutyamosók feszesen tisztelegtek neki. Boldog mosollyal fogadta, arca égett, talán nem is a földön járt e percekben. De egyszer meg­rezzentünk, mert maga az intézeti igazgató került velünk szembe, aki hires volt túlzó szigorúságá­ról. Nem ismerte meg. Máskor meg egy »zuppás* őrmester ruháját kö'csönözte ki s igy táncoltuk végig a »kis koszorút « Hazafelé mentünkben feltűnt egyik őrjáratnak a tejfeles szájú zuppás s utánunk igyekeztek. Mi azonban jobban sza­ladtunk. Nehezen vártuk a képesítőt. Mikor szeren­csésen átestünk, ón neki mentem a rögös tanítói pályának, ő azonban tüzér önkéntes lett. A kato­naság körül csoportosult minden gondolata és érzése, az volt éltető levegője. Ennek dacára egy év után mint zászlós ott hagyja a katonaságot s kimegy Kolozs megyébe tanítónak. Talán szabadságszerető természete s a harc­tól égő lelke nem tudott megbarátkozni a ka­szárnya katonájával. Megnősült s egész erejét a pedagógiának szentelte. Tanított, nevelt s közben még volt elég ideje arra is, hogy a társadalom munkáiból is részt vegyen. Régi álma, a katona­ság kezd homáiyosodni, szürkülni. De a múlt év tavaszán meglepetésszerűen, elemi erővel tört fel belőle a katona s a nagy világfelfordulás előtt 2—3 hónappal kérvényt nyújtóit be Őfelségéhez reaktiváltatása érdekében. A kérvény még olt pihent valamelyik hivatalnok asztalán, mikor jött a nagy megrázkódás, jött a lelkesedés és milliók ioduUak harcba, hogy a megbillenni ké­szülő világ-egyensúlyt erős marokkal megfogják s,a reájuk törő s felfalni készülő ellenségeinknek megmutassák, hogy »el magyar, áll Buda még.« Szegény Kónya Péter barátom! ő is ott. volt az elsők között. Boldogan huc-uzott felesé­gétől, jóbarótaitól Előtte állt, amire régen vágyott: a harc, a küzdelem s az egeket megrázni készülő ágyuzaj. Nem ment . de 1 őrt etet*. Oroszlánként harcolt s a táborból hazaszálló levelei telve tűz­zel, reménységgel s forró hazaszeretettel. Az első napok lángoló lelkesedését felváltotta a nélkü­lözés, a testi s lelki szenvedés. Viselte türelem­mel, bizodalomma!, mert szentül hitte, hogy a sötét napok után, rövidesen itt lesznek a fényes győzedelem teli napok, mikor a nemzet egy hosszú életre leszámol ellenségeivel. A korán beköszöntött tél, a térdig érő hó ős sár megtá­madták erŐ3 szervezetét s mialatt ő egy boldog országról, a közeli előléptetés és kitüntetésről, egy kis meleg fészekről álmodozott, orvvul meg­támadta a kolera s a daliás hadnagy oda került egyik pesti kórházba. Aggódó felesége ezalatt otthon várta — leste férje sorait. Képzeletben ott látta büszke, bátor urát, amint megy, rohan az ellenre. Pedig szegény már viaskodott a halállal. A viadal a halál győ­zelmével végződött s ő örökre elszenderedett. A családot nem bocsátották a ravatalhoz. Nagy könyörgésre megengedték a feleségnek, hogy az üvegen keresztül egy futó pillantást vessen távozó urára. Rettenetes viszontlátás I Egy édes sikoly, az elájuU feleséget kiviszik, a ha'oüal pedig csendben elsietnek s minden disz és pompa nélkül elföldelik. Szegény jóbarát! Pihenj nyugodtan, álmodj csendesen, mert a haza függetlenségének a többi áldozaton kívül, te reád is szüksége volt . . . (F.; rkasaszó.) Lengyel Béla. cárt, elmegyünk Pestre »vicinek«, ugy e jó lesz ? »Vicuska« helybeDhagyólag hallgatott, mi­alatt Vilmácska piros kendőbe pólyázgatía . . . * A nagy bérkaszárnya sáros lépcsőit súrolta a székely asszony. Erős izmai megfeszültek, piros, telt, becsületes arca, de nem illett ebbe a kormos falu, kormos lelkű nagy városba . . . A kis Vilma, mint egy hü kis cica, mindig mellette álldogált. Hiába maraszíotta a jó Máriskó néni — ahol albérletben laktak — hogy marad­jon otthon, a jó meleg szobában, játszón János­kával, az ő fiával, nem maradt, csak tipegett apró lépteivel az anyja után. A »pesti nagyságák« szerették a becsüiet- ludó kis leányt, aki rekedtes hangocskáján olyan illedelmesen naondogatia : — Kézit csóko'om 1 — és apró kis száját odanyomta a finom, gyűrűs kezekre . . . Mindig volt egy alma, darabka sütemény, ami átvándorolt ilyenkor a kicsi, vékony ke­zekbe. De ma olyan hideg van! hó is esett! al­konyat lesz, mire tiszták lesznek a hideg kő­lépcsők. A házfelügyelő ur szép szőke leánya hívo­gatja is a gyermeket magukhoz: — Gyere be Vilmácska, hideg van, adok tésztát. — Kézit csókolom, nem vagyok éhes. — Adok forró teát, gyere na 1 — biztatja tovább. — Az jó lesz, mert nagyon fázom, olyan nagyon fázom . . . * Öt órakor reggel még olyan sötét van újév tájt, de a vicinek ilyenkor már menni kell a szemetet a szemetes kocsira föltenni. Alig mozdult meg, Vilmácska is felült mellette az ágyban. — Maradj ki» lánykám — szólt anyja, a székely asszonyok szép beszédjével — ma vasár­nap van, csak a szemetet feladom, mindjárt hazajövök. A kis leány tétovázott, aztán bágyadtan dőlt vissza a tarka párnákra. Vissza is jött az anyja, piros almákat ho­zott kötényében, a földszinten adta a jószivü »nagycsága.« Vilmácska csillogó szemmel nézegette az almákat és szép sorjába rakosgatta: 1, 2, 3 . . . Itt elcsuklott a szava és mereven bámult az anyjára. — Szent Isten, bal meg a leánykám ! — sikított az anya. ö,be kapta és mint őrült futott vele ki, a vigasztalan, sáros utcára . . . — Vici néni hova szalad ? — kapta meg a karját egy jószivü cseléd leány. — Ä kis Vilma . . . elcsuklott az asszony hangja és rámutatott a meredt gyermekre. — Hamar vigye a kórházba, itt a sarkon van — szólott rémülten a lány. majd lekap’a A hernyózás. Ezzel a munkával is úgy vagyunk Nagy­bányán, mint minden munkájával a gyümölcs- termelésnek, elmondjuk, meg is beszéljük gazda­társainkkal, ösmerőseinkkel, milyen szükséges, milyen hasznos és nélkülözhetetlen dolog ez és mégis azt látjuk s azt tapasztaljuk, hogy a ter- vezgetésnél alig történik egyéb. Pedig tudjuk, hogy evvel a mulasztással kért okoztunk magunk­nak és a szomszédainknak is. Hernyózunk ugyan úgy, ahogy, de abban nincs köszönet. A hatóság is elrendeli a kötelező hernyőirtást; de mivel annak végrehajtása nincsen ellenőrizve, — hegy minden gazda gyümölcsfáit a kellő időben és alaposan megtisztogat(a-e a száraz levéltől, ber- nyófészf ktöi, — hát mindenki úgy csinálja, ahogy akarja. Éppen itt rejlik a nagy baj. Például én megcsinálok a gyümölcsösömben minden munkát a kellő időben és a lehető legjobban, tehát htr- nyózok, permetezek, tisztogatom a fákat száraz ágaktól, lekaparhatom a mohától, ellátom trá­gyával és be is kapáltatom az alját s igy min­dent rendbe hozok. Szívesen is hozom ez áldo­zatot, mert remélem azt, hogy a termésben ez a kiadásom és fáradtságom busásan megtérül. És mit kell sajnosán látni és tapasztalni; azt, hogy az egész munka kárba veszett csak azért, mert a szomszédaim ezeket a munkákat nem csinálták, vagy ha igen, hát nagyon felületesen. Egyszpr csak azt veszem észre, hogy jó szomszédaimtól a hernyók, mivel ott már minden fát megkopasz- toltak, átvándorolnak hozzám és pusztítják uz ón rendezett gyümölcsösömet is. És nemcsak a her­nyó, hanem egyéb kártékony rovar, penész gomba 8 más egyéb mind átjön és tőnkre tesz mindent, mintha éppen semmit nem csináltam volna. Hát igen tisztelt gazdaközönség, ez igy nem jól van. így nem lehet gazdálkodni, szép, tiszta zamatos gyümölcsöt termelni. így nana fognak a gyümölcskereskedők ideszokni, hogy a nagybányai gyümölcsnek messze földön hírnevet szerezzenek. Ne várjuk tehát a hatóság felszólítását, figyelmeztetését, hanem fogjunk hozzá a hernyó- záshoz mentül előbb, amig nem késő és végezzük azt el lelkiismeretesen. Ha pedig valamelyik gazda ezt a munkát elhanyagolja, elmulasztja, kíméletlenül jelentsük föl az illetőt és követesük annak megbüntetését. Most különösen ebben a nehéz időben kötelessége mindenkinek odahatni, hogy lehetőleg minden terménye sikerüljön. Hiszen a gyümölcs is egyik élelmi cikk, ami nagy szerepet játszik táplálkozásunknál. Kertész. Az előfiizetési dijak szives megkül­dését kéri a háborús idők nehézségeivel küzdő Kiadóhivatal. kendőjét és betakarta vele az anyát és gyer­mekét. Lihegve futott a szegény asszony, nagy köny- csepp8k peregtek fakó arcán le, a gyermek hala- vány homlokára. A közömbös pesti nép hidegen siklott tova mellette . . . — Miért sir éd’s anyám? — hangzott a kicsi leány fáradt hangja. — Azért leánykám, mert te rosszul vagy — felelt félig sírva, félig nevelve az anya, örülve, hogy gyermeke él. — Ne sirjék kijed éd’s anyám, én nem halok meg — szólott bágyadtan a gyermek. — Bizony ne is halj meg leánykám, ne hagyj el te is — jajdult a rémület az asz- szonyban. — Én nem is halhatok meg, éd’s anyám, mert akkor miből élne kijed, ha utánam sem kapna segélyt?... Csendesen, tűnődve fakadtak a szavak Vilmácska vőrteien ajakán. Befordultak a kórház cifra kapuján ; jószivü ápolónők, emberséges orvosok, körülvették a4 édes arcú, kicsi leányt. — Hogy hívnak kis lányom ? — kérdezte a főorvos. — Bokor Vilma — felelte vékony, rekedtes hangján a gyermek, nagy, ártatlan szemeivel sze­líden nézve a kérdőre. — Hol laktok? — tekintett fürkészőn az orvos reá. — Febőerdősor-utca 41 volt a nyu­godt válasz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom