Nagybánya és Vidéke, 1915 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-24 / 4. szám

Nagybánya, 1915. Január 24.'— 4. szám. XLI. évfolyam.

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

3VOE3<3-ű"EX^B3STIK:. AXII^3D--B3Sr 'V'^sAirtst.a.^

J&lSílzetési ür&íc :

Egész évre 8 K. Félévre í K. Negyedévre 2 K. ----------------Egyes szám 20 fillér.

Fele

lős szerkesztő és laptulajdonos:

HÉVÉSZ jAiSTOS.

Gyengeségünk.

E lapnak múlt heti számában közölt első cikk s az a kiszakított közlemény, mely a városok pénzügyi helyzetéről szól, arra indít, hogy nehány gondolatot papírra vessek. Kijelentem, hogy a mai rendkívüli nehéz helyzetben mindennemű olyan segélynek, amely az arra érdemes és arra valóban reászorulónak javát célozza, feltétlenül hive vagyok. Az utóbbi évek gazdasági küzdelmei között igazán megpróbáltatásnak kitelt tisztességes iparosok és kereskedők támogatását éppen helyeslem. Mikor gondolataimat erre vonatkozóan elmondom, nem ellenük beszélek, senki ellen sem szólok. Megszoktuk a dolgokról gondolkodni s néha talán el is mondhatja az ember gondolatait, hogy ... a fejét beverjék érte.

A háború sok tanulságot nyújtott. Mindnyájan tapasztaljuk. A testvériességet tá- gabb értelemben kiváltotta, a megértésben közelebb hozta az embereket ... az erőknek a próbáját, a kvalitását megmutatta stb. s én hozzáteszem, mert a magunk kis körében látom, alkalom arra is, hogy a gyengeségünket helyesebb megvilágításban megismerjük. Különben ezt a háború nélkül is megláthattuk volna. Csakhogy akkor az idő nem volt. alkalmas arra, nem annyira, mint most.

Sok gyengeségünk közül csupán a gazdaságit említem meg most. Szinte főforrása ennek az a már rendszerré vált, a

közfelfogásban megmerevedett elv, hogy mindent, vagy legtöbbet az államtól várunk, még olyanokat is, amelyeket saját erőnkből magunk kellene,hogy megtegyünk. Nem a jelenlegi esetre mondom, de ismeretes ennek a fölfogásnak a helytelensége. Mondjuk, hogy az állam az a hatalmas gyomor, amely a különböző adónemek utján sokat elvon tőlünk, hogy aztán vérré feldolgozva a közintézményekben áldásosán visszaadja nekünk. Hát ez igy helyes. De ha még ezenkívül is az állam gvámo- litását kérjük, kívánjuk, még talán követeljük is, már az a társadalomnak a betegsége.

Igazán társadalmi betegséggé vált az utóbbi években sok olyan dologban, amelyet a falvak és városok társadalma amúgy is megvalósíthatna, az államra támaszkodni, az állam segítségét kérni. Elég lenne talán, ha az állam az egységes elvnek keresztülviteléért, annak., amit az országnak egységes fejlesztése és erősödése érdekében szükségesnek talál a kezdeményezését megindítja s ha az ilyennek a megvalósulásáért áldoz. Mi ennél messzebb megyünk. Az utóbbi években mi olt voltunk már, hogy a kisebb körök emelését célzó apró törekvésekre is, még a gondolatot is felülről vártuk talán. Ez bizonyos mértékben elpetyhüdésnek volt a jele. Talán ebből eredt az a gazdasági gyengeség, amelyben vagyunk s amelyet a jövőben kerülnünk kellene, ha lehetne.

Gazdasági erőtlenségünknek a jelei,

adóhivatal :

szám alatt. ~~~t~— 'lí.lSYA IS: --------épp

en a mi kis körünkben, az utolsó három év alatt tűntek elénk a legélesebben. Teljes nagyságában azonban most ismerjük meg, mikor az élet-halál harc mindent háttérbe szorítva, a gazdasági erőt is próbára teszi. Ez onnan van, hogy mi mindig a a jobb, a kedvezőbb körülményekre, eshetőségekre támaszkodva rendezkedtünk be. Városaink nagyarányú fejlesztési akciójukkal nagy kölcsönökbe mentek. A rohamos fejlesztés hosszú lejáratú adósságoknak a csinálásába vezette a legtöbbet. A saját magukat fedező, a befektetési összegbe kerülő városi üzemek, melyek szerint a beléjük fektetett amortizacionális kölcsönöket maguk kell hogy fedezzék, mind a zavartalan, a normális időkre számítva voltak létesítve. Ezeknél a számítás ilt-ott csődöt mondott most. Beigazolódott az az ósdi gazdasági elv, hogy, aki készből tesz beruházásokat, erős, de aki az amortizációs kölcsönökkel gazdálkodik, gondoskodik arról, hogy az utódokra adósság szálljon.

Amint tették ezt a városok, úgy tették a társulatok, egyesületek, testületek, egyházak. Most aztán az adósság nyom mindnyájunkat. Minden erőnket ez köti le. Társadalmi, országos kötelességeket teljesíteni e miatt nem tudunk, ha az ország érdeke azt kívánná is.

Valamikor egy kis székely falucskában fordultam meg. Földművelő, életrevaló nép lakja. A papjának, aki annak a népnek igazi vezetője volt, egyik jó termő évben az a gondolata támadt, hogy segélyA háború és az ember.

— Irta: Duszik Lajos. —

Mintha óriási méretű sakkmezőn, óriási figurákkal sakkot játszanának . . . Véres játék . . . Borzalmas játék ... A harctereken, ezeken a beláthatatlan szélességű sakkmezőkön — mint hatalmas sakkbábuk — seregek rohannak elő és seregek tűnnek te. Egy lépés: kiesik egy-egy »futó,« egy-egy »bástya« s ezer meg ezer szív jajdul bele . . . Egy lépés: egy »paraszt« bukik csupán és száz meg száz fiatal, tüzes legény válik jajgató nyomorékká, vagy csendes halottá . . . Uj mozdulat és uj csapatokat szál litó vonatok robognak elő, uj ütegek szólalnak és — uj sirok nyílnak meg. A mérkőző felek nem döbbennek meg, tovább mozgatják a figurákat.

Ilyen valami a háború . . .

Az egyes ember végtelen kicsinysége s az egyéni élet eitünő parányisága: ez a lelkünkre nyomakodó, kiábrándítóan keserű megállapítás, melyre a háború — ez a nagy leckeadás — mindjárt kezdetben megtanított.

Belefáradt a szem az egymás után húzódó vonatok nézésébe . . . Az ablakokból virágos sapkákat lengettek a hős fiuk s amint halkuló nótájuk beleolvadt a messzeségbe, mintha egy láthatatlan szörnyeteg nyelte volna el . . ,

Minden olyan nagyarányu . . . Hadseregeket csupán egy szám jelöl. Véres csaták nagy hekatombái után egy-két kereszt a felkiáltó jel. Hol van itt az egyén i . . ,

És én mégis ezekre a parányokra, a nagy sakktábla figuráinak emez összetevő elemeire — az egyes emberekre — akarom terelni figyelmünket.

Viharban fűszálakat nézni, megáradt folyó iszapos hullámain egy habocska tovalibegését figyelni . . . Az orkán elbirhatatlan intenzitású hangcsatájában, melybe belevegyül a megroppanó tölgysudarak recsegése, a zápor zuhogása s a lecsapó villám dörrenése, kicsoda hallja meg a levert, beiszapolódott fűszálak zizenését, kicsoda figyel egy leszakadt, tovaröpitett levél halk su- hanására? . . . Mikor fellegek rohannak az égen — mint rohamra vezényelt seregek — kicsoda figyeli a viharba jutott fecske vergődését ... ki hallja meg, amint csapzott szárnyaival kicsiny bordáit verdesi ?

Ebben a mérhetlen arányok között lejátszódó világkoncertben, melyben mintha egy láthatatlan dirigens egy nagy-nagy kórusba csoportosította volna a népeket s ütenypálcájának egy mozdítására hol rémes fortisszimóba, hol halkuló pianó- ban szól a rettentő zene, melyben ágyuk anti- fonálnak egymásnak, ebben az óriási hangversenyben, melyben lélegzetünket visszafojtva lessüic- várjuk micsoda újabb csoportok szólalnak bele a nagy, infernális szimfóniába, hajoljunk le és hallgassuk meg a szivek verését. Ez a szimfónia divina.

Ezek — mint az elhagyott kolostorromok viharban megkonduló harangjai — úgy egybe- verődnak, úgy összehangolódnak és — mint a harangszó — áhítatra intenek.

Mert ne abba a megszokott nézőszöglötbe helyezkedjünk a háborúval szemben, ahonnan az

csak vérnek, vasnak és tűznek, iszonyatnak és pusztításnak látszik. És ne azt nézzük, hogy századok hangyaszorgalmával összehordott kulturális kincseink mint dobódnak a nagy véres porondra, mint ahogy az eszét-vesztett hazárdjátékos a játék deliriumában odadobja minden aranyát kifordított zsebeiből a rulett-asztalra, vagy-vagy . . . hanem vegyük észre azt a lélekjobbitó, emberszépitö, szivnemesitő hatást, melyet a háború idézett elő.

Nem: a háboiu nemcsak érvágás, melyet a tulbő vérü emberiség önmagán hajt végre és nemcsak brutális fizikai és matematikai erők birkózása, hanem — emberek összemérése is.

E felfogásban lehet beszélni a háború lelki szépségeiről is. És ezeket látva az az elviselhetetlen fájdalom, mely szivünkbe vág annyi drága élet elpusztulásának, annyi seb vérzésének és annyi csendes hajlék rombadőlésének láttára mintha egy kissé veszítene élességéből.

Miért ?

Mert látom az embereket — ezeket a kicsinységükre. törékenységükre föleszmélt embereket — imádkozni . . . Igen. Hogy fogóznak bele ezek a kis emberek a nagy Isten kezébe! . . . Iaog a föld, keresik, ami, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz . . . Azután látom az embereket, ezeket a békében tulnagyra nőtt és igy egymással meg nem férő embereket, törpeségük, kicsinységük érzésében közelebb huzódui egymáshoz . . . Viharban a fák is egymásra borulnak, ágaik, amint széttárulnak a szélben, mintha keresnék, tapogatnák a szomszéd-, a testvérfa sudárkarjait ... És látom a maguknak élő, csekély kalóriáju embere-