Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-27 / 39. szám
J914. Szeptember 27. segélyző bizottság« segítséget nyújt mindenütt, ott, ahol a háború miatt támadt baj és kell a segítség. Ilyen értelemben folytassuk az akciót tovább! Révész János. (2) 39. szám. ________________ ____ Vá raljai levél. A »Korona« szálló erkélyén fehér lobogót lenget a szél. Lent a hetivásár népe tolong, kisirt szemű, fáradt arcú paraszt asszonyok, kér- geskezü férfiak, vézna, kiváncsi gyermekek állnak a kövezeten s valami különös, ijedt figyelemmel nézik a zászlót, mely mellett fel-fel- tünik egy-egy kitekintő sáppadt arcú katona alakja . . . A zászló meglibben s egy égő veres folt lesz látható rajta. — Vér . . . vér ! suttogja reszkető didergéssel a tömeg. A várhegy felől ebben a percben egy heves szélröham zúg a városon keresztül, mely széjjelrepiti a gyűrött zászló fodrait s láthatóvá lesz éles, tiszta ragyogásával a vöröskereszt. A lentállók szinte megkönnyebbülve sóhajtanak fel! Lassan, a paraszti ember jellegzetes félszegségével indul át a téren egyik ember a másik után, hogy hirt kapjon a sebesültekről, vagy megszorítsa egy-egy marcona hadfi becsületes kezét. Követem őket. Előzőleg hallom az utcán, hogy fiatal leányok ápolják a sebesülteket, kiváncsi vagyok, mint látják el ezt a nagy — erejüknek meg nem felelő — feladatot, A kórházzá átalakított táncteremben, a sebesültek hófehér ágyai közt egy egyszerű, sötétkék ruhába öltözött bájos urileány, Nagy Böske kisasszony fogad. Bemutatkozom s átadom a magammal hozott cigarillos dobozt a sebesültek számára, azután beszédbe egyeledem vele. Mosolyogva felel s kérdéseimre a következőt mondja: — Sebesültjeinket a napokban hozták Szatmárról, ahova a galiciai csatatérről érkeztek. Lemberg előtt kapták a sebeiket, hála Istennek súlyos alig akad, de még azok is, akiknek nagy fájdalmat okoz a sebük, oly csodálatos önuralommal fojtják el a fájdalom szavait, hogy — bigyje el — szinte úgy érezzük magunkat, mintha csupa »Übermenschek«-kel volna dolgunk. Persze mi is azon vagyunk, hogy fájdalmaikat lehetőleg enyhítsük. — Nézze! — szól hirtelen egy felénk bicegő katonára mutatva. — Ez a sebesültek Nijinskije. Egész nap táncol, az embernek szinte könny szökik a szemébe, mikor látja, hogy mily igyekezettel vidítja bajlársait. Szegény táncosnak Mi hirt visz, hoz a bárányfelhő, Zengi dalom, ily csókként mi jő, Leírni toll nincs, nincs sehol. Férj s feleség lett Dénes, Flóra. Mi jó a falusi magány. Tivornya, bál, tánc, dáridóra Más dalos jött: a csalogány. Itt élt Flóra másod fél évet, Miként ligeti vigmadár, Kinek dalán a tájék ébred S nyugodni tér a szép természet, És kit virág, lomb várva vár. Csakhogy a dal dalosmadárral S az ősszel a virágözön Sargulttá lesz, el messze szárnyal. — Sok a bú, kevés az öröm. Flóra derült kéklő egére Is került egy kis párafolt . . . Mélyen érző, boldog szivébe’ A kétely lelt lakóhelyére . . . Öröme tán igaz se volt. Emlékfoszlányok. — K. K. Staatsbahnen. — Kint jártam a napokban a mi csöndes pályaudvarunkon. Azaz nem is olyan csöndes. Bár a forgalom ismét majdnem a rendes keretek közé illeszkedett, — hiszen már a fővárosi lapok is gyorsabNAGYBÁNYA ÉS VIPÉKE lábát ugyanis egy orosz golyó fúrta keresztül. És mégis táncol. Beszélgetésünket hegedüszó szakítja félbe. Egy fehér térítővel bevont ágyon koncertbe kezd épen maradt kezével egy sáppadt hadfi. Az ágy szélén reszkető öregasszony ül, az édesanyja. Ráhajlik fia bekötött kezére, mely kínosan fogja át a hegedű húrjait ^szeméből csak úgy csorog a könny a kopott ’ hangszerre. Egy pillanatra csend lesz a teremben. Az édesanya könnye rászáll a hadfiak lelkére s megöli a tréfa hangját ajkaikon . . . Ránézek lopva az előbb még mosolygó kisérőnömre. Mintha fényesebb lenne neki is a szeme. — Sokan látogatják őket ? — kérdem, hogy visszazökkentsem vidámabb hangulatába. — Igen, — mondja — a hozzátartozóik majdnem mind itt vannak s csodálatos, hogy mindennap egy csomó kiváncsi szemű, édesarcu gyermeket kell elküldenünk, akik szemtől-szem- ben kívánják látni a hősöket, kik fantáziájukat korlátlanul birtokukba vették és betöltik. Persze nem engedjük zavarni sebesültjeink nyugalmát! Mi különben egész nap itt vagyunk, csak éjszaka váltanak fel bennünket a férfiak, akik szintén ajánlkoztak az ápolásra. És ne higyje, hogy elfáradunk! örülünk, hogy ennek a sok szenvedő embernek segítségére lehetünk, csillapíthatjuk fájdalmaikat . . . Hálás tekintetük a legnagyobb jutalom. Emellett azonban még másért is örülünk ! Bebizonyíthatjuk és be is bizonyítjuk, hogy a lányok hazaszeretete sem áll hátrább a férfiakénál, nem frázis az, hanem komoly és féltve ápolt ideál, mely lelket nem a jótékonynak gúnyolt bálokon és estéiyeken, hanem a hazáért harcoló hősök betegágyainál nyer! Az arca szinte ég a lelkesedéstől, amint ezeket mondja. Órák hosszát el lehetne hallgatni, oly bájos határozottsággal, oly színesen adja szavaival képét a lelkesülni tudó, melegszívű magyar leánynak. De első a kötelesség. Egy bekötött karú, csukaszürke ruhás katona jön felénk, Kér valamit. Nem tartóztatom tovább bájos kisérőnőmet. Elbúcsúzom. Amint a lépcsőn iáfelé haladok, még mindig hallom a hegedű hangját . . . Valaki dudol is hozzá ... A másik percben már kinn vagyok a vásár forgatagában. A »Korona« erkélyén a nap tűzlángjában ég a vöröskeresztes zászló ! töröbfalusi Pap Zsigmond. Aszaljunk télire. — Hogyan aszalhatunk a legegyszerűbb módon.— Ha valamikor volt gondja a jó háziasszonynak arra, hogy családja részére a téli élelmet idejében megszerezze, most erre töbszörösen van, ban járnak, — az élénkség most is nagyobb, mint rendesen. . . . Enyhe őszi napfény szűrődik át a hosz- szuságában ötven százaléknyira redukált perron vadszöllölugasán. Kilenc óra reggel. Hosszú vonat áll a harmadik vágányon, két mozdony füstöl a két végén. Fele a kolozsvári, fele a fernezelyi vonat. Á vaggonlépcsőkön vasutasok ülnek, mohón olvasva az újságokat. A fütő is olvas a szuszogó gépen, a mozdonyvezető pedig élénk gesztusokkal magyarázgatja a németek hadállásait. A perronon tolongnak az emberek. A raktáraknál három vöröskereszt-karszal- lagos fiatalember várja az esetleg érkező sebesülteket. Hogy hányán jönnek, sose tudják előre. Egyszer Buság állomásról megtáviratozták, hogy tizenegy sebesült érkezik. A számot azonban hamar helyesbítette a főnök, hogy csak egy jött. A vonat kalauza a kérdésre azt válaszolta, hogy egy se jött. A »vöröskeresztesek« azonban mégis végignézték a vonatot. Meg is láttak egy pár sebesültet. — Hányán vannak? —Teszik fel a kérdést. — Hárman, — mondja a sebesült katona. Ezért nem tudják sose előre, hogy hány sebesült érkezik. Kilenc óra tizenkettő. Hosszú vonat gurul be lassan a pályaudvarra. Talán még hosszabb, mint a másik kettő együttvéve. A legkülönbözőbb alakú teher- és személykocsik, újak, régiek, fővonalakról és vicinálisokról idekerültek vannak egymás után kapcsolva. Megáll. Kiszáll három sebesült. Mindegyik a maga lábán jár. A kar- szallagos fiuk elvezetik Őket. már csak a maga és hozzátartozói megnyugtatása végett is. Nagyon megszivlelésre méltó az a tanács, mely a legilletékesebb helyről hangzott el, hogy téli gyümölcs-szükségletünket aszalással is igyekezzünk fedezni Gyümölcs, hála Istennek, sok helyen bőven van most; éppen úgy a zöldségnemü, a konyhakerti termény. Olcsó pénzen hozzájuthat az, aki maga nem termeszt. A földmivelésügyi miniszter ur azzal, hogy az állami kertészeti és gazdasági intézményeknél levő aszalókat a közönségnek a tüzelőanyag szolgáltatása ellenében hozzáférhetővé tette, sok helyen megkönnyíti az aszal- ványkészitést és példát mutat a további tevékenységre. Több helyen van szilárdépitésü nagyobb aszaló; de vannak kisebbek is, amelyeket most mind üzembe kell helyezni. Remélhetjük, hogy az államtól mutatott példát azok is követni fogják, akiknek saját tulajdonukban vannak aszalóik, melyeket, mihelyt szabaddá lesznek, mások részére is bizonyára sietnek felajánlani. Kevés ügyességgel és élelmességgel azonban bárki összeállíthat magának használható aszalót. Például a takaréktüzhely fölébe, annak főzőlapjára áliogatott téglákból olyan ideiglenes tüz- mentes keretet készíthet, melynek oldalain a téglák között hézagot hagyva jól szellőző talpot állíthat egy kiseb aszaló-szekrény számára. Ez a szekrény pedig lehet akár egy hosszúkás láda is, melynek egyik végdeszkáját eltávolítja, a másikon (a szemköztin) néhány tágas szellőző lyukat fúr vagy rést vág, a láda tetejét pedig két sarokvassal és egy fordító- (u. d. bajusz-) bajusz- szal zárható és nyitható ajtóvá alakítja, melyhez még egy darab lécből erősítő küszöböt alkalmaz. Ezt a ládát nyitott végével rá kell állítani a már említett (néhány téglából összerakott) keret fölé, amikor is a csendes tüzeléssel fel• melegedő tűzhelytől a szintén felmelegedő levegő felfelé: a ládán át áramlik a felső lyukakon át és a téglák közt betóduló levegő újból felmelegedve, állandó száraz, meleg légáramlást hoz létre a ládán keresztül. Ha a ládának a két ol- daldeszkázatára belülről az ajtótól jobbra-balra vékony léceket szegezünk, — úgy, amint a kamara polcdeszkáit tartó lécek vannak, de jó sűrűn (egymás fölött egy tenyérszélességnyire) — ezekre rárakhatjuk az aszaló-cserényeket, melyeket egyenkint négy-négy lécből Ö3szeszegezelt keretre feszitett zinkezett dróthálóból készítünk meg, vagy pedig az utóbbi helyett hézagosán felszegezett vékony lécacskéket, sőt füzfavesz- szőket is alkalmazhatunk. Az aszalókeret (cse- rény) könnyen be- és kitolható legyen a polcléceken, de rövidebb legyen vagy két ujjnyival a láda mélységénél, hogy váltogatva, az egyik egészen hátra a láda fenekéig (vagyis most mar az aszalószekrény hátáig), a másik pedig előre huzva az ajtóig érjen. így váltogatva őket, a felszálló levegő a cserények közt előre-hátra haEgy másik kocsiban lengyel menekültek utaznak. Besztercére visz az ütjük. Átszállnak a Szamosvilgyire. Inkább nők és gyermekek. Egykedvűen nézik a vonat ablakából a pályaudvar mozgalmasságát. Érdekes kép. Legérdekesebb mégis az a két fekete, harmadosztályú kocsi, melyeknek felső sarkában ez a négy betű fehérük: »K. K. St. B.« Ausztriai kocsik. Alól olvasható az egyiken : »Depotstation Stanislau « A másikon: »Heimatstation Innsbruck.« Ezt lekapcsolják. A többi megy tovább, Felsőbányára. Elmennek a vonatok, lecsendesül a pályaudvar. Most már jobban szemügyre veszem a véletlenül ide került ritka vendéget; a tiroli osztrák vaggont. Tüzéreket szállíthatott még pár héttel ezelőtt a harctérre. Kitűnik ez a krétafelirásból: »K. k. — Artillerie R.« De nemcsak ez az egyedüli felírás a kocsi külsején. Tele van az egész írva, rajzolva krétával. A vigkedélyü tiroli tüzérek gúoyversekkel, viccekkel Írták tele. Az egyik rajz egy orosz. Csüng az akasztófán, kezében vutkis üveggel. Aláírva: »Zar Nicolaus, der letzte.« Ennek pándántja a másik oldalon Petár király hasonló helyzetben. Aláírva: »Von heute an heisst man Belgrad Peterswardein : Peter, ’s war dein.« (Mától fogva Belgrád Pétervárad lesz. Németül szótagozva: Péter, ez a tied volt). A katonahumor gúnyverset is rögtönzött: Russen, Serben Müssen sterben.
