Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-27 / 39. szám
/ Nagybánya, 1914. Szeptember 27. — 39. szám. \ f I / XL. évfolyam. Égési Felelős szerkesztő és lapíulajdonos: Dehref EÉVÉSZ tános. Szerkesztőség s kiadóhivatal: FelsŐbányai-utca 20. szám alatt. = TELEFON SZÁM NAGYBÁNYA 18: = Hadsegélyző bizottság. A hadbavonultak családtagjainak államsegélye végre leérkezett, az itt maradottak egyszerre kéthavi járandóságot kapnak, ami igazán tekintélyes összeg a szegény emberre nézve. Becsüljék meg az anyák, a gyermekek, szerezzenek belőle okosan ruhát vagy élelmet télire, már ami szükséges, hisz elsején ismét kapnak egy félhavit. A város társadalma által alakított s oly áldásosán működött bizottság segélyező munkájára azért továbbra is szükség lesz, hiszen csak most hívták be a 20, 21, 22 éveseket, akik közül nem egynek lesz felesége, családja, öreg, tehetetlen vagy beteg édesanyja, árván, támasz nélkül maradt testvére, aki segélyre szorul, de behívhatnak az idősebbek közül is a tartalékból még ezután egyeseket, akiknek családja ellátás nélkül marad, vagy akadhat olyan is, akinek tévedésből — vagy tán mert nem jelentkezett — nem utaltak most államsegélyt. És ha megint 8 hétig kell várni az állami kiutalásra, bizony jó, ha őrt áll tovább is a társadalmi segitség! De bizonyos az is, hogy a hátramaradt családtagok segélyezése már össze- hasonlithatlanul kisebb mértékben veszi igénybe majd a segély-alapot. Mélyebben kell tehát a segélyezés ügyét megalapoznunk. A családtagokat segélyző bizottság 24-én ülést tartott s ott kimondta, hogy »Nagybánya városi hadsegélyző bizottsággá« alakul, ügy látom, ez megtörtént, mert a ma »Csak egy-két virágot kérünk« címmel megjelent falragaszokon az elnök és jegyző már ezt a nevet használja. Örvendek, hogy az általam indítványozott nevet elfogadták, de kérem fogadják el indítványom további részét is, hogy ez a bizottság mindenféle segítséget felölel és közvetít, ami a háborúval összefüggésben áll. Nemcsak családtagok, sebesültek, Vöröskereszt-egyesület, katonák ruházata, ellátása, de a háború miatt nyomorba, éhínségbe jutottak, betegek, özvegyekké, árvákká lettek stb. istápolása is ezután körébe tartozik s azért fordult a társadalomhoz még hathatósabb segítségért. A közönség eddig úgy gondolta, hogy csak a katonák családtagjainak adakozott, ezután indítson erőteljesebb mozgalmat azzal a tudattal, hogy a háborúval összefüggésben álló minden célt támogat. Nem régiben két sebesült jött kérni segítséget a katonák családtagjait istápoló bizottságtól. Nem volt jogunk hozzá, hogy adjunk nekik, de kinek volna lelke elutasítani a sebesültet, aki hazájáért már vérzett, szenvedett. Adtunk nekik s kimondtuk, hogy ha akad ember, aki ezt kifogásolja, visszafizetjük a magunkéból. A mi eddigi szervezetünk mellett nem segíthettük volna a kis Zenoch Rőzikát, aki a legnagyobb golyózáporban vizet hordott a katonáknak és a lábát amputálni kellett, nem adhattunk volna neki semmit, mert ő nem hátramaradott családtag, csak amolyan küzdő, harcoló árva. Budapesten már ott tartanak, hogy azokat segítik, akik a háború miatt kereset, kenyér nélkül maradtak és éhínségbe jutottak. Vagy minő dolog volna az, mig katonáink diadalmasan harcolnak, hogy addig hagyjuk pusztulni az országot, a lakosságot, a szegényt, aki önhibáján kívül nyomorba jutott, éppen a háború miatt? Nem! Nekünk meg kell látnunk, hol a baj, hol szül kész veszedelmet a háború és oda kell sietnünk a samaritánusi munkával. Fájdalom, az élet gazdag lesz az ilyen esetekben. Ha csak egy-két célt hangoztalunk kifejezetten, az ezután begyült pénzt nincs jogunk az esetleg fölmerülő egyéb komoly háborús bajok orvoslására fordítanunk. Fogadják el hát indítványom második részét is, hogy »a Nagybánya városi hadA Benkő leányok. — Irta: Incze Lajos. — Második közlemény. A bűbájös, a tündérálmok, Szép ábrándokkal telt való Előzék, mit súgott az álnok S ajtót lelt a képmutató. Flóránk szívét bűvös körével Egy álmodt lény vévé körül S amíg Edit csapougva széjjel Elvet hajhász egész nap s éjjel ő a magánynak úgy örül! Eiandalg a virágos kertben, A suttogó lombbal beszél. S ha esti szél hizeigve lebben S madárkapár játékra kél: Sóhaja száll az ifjú lánynak Hová. merre, ki mondja meg!? De vendég jött, tán rája várnak, Búcsút int hát a szép virágnak S az boüntgat: Isten veled! Uj vendég jött. Ez Berki Dénes Egy távolban lakó rokon. »Nézd Dénesem! A büszke kényes Flóra lányomat itt hozom. Láttál-e már nebánts virágot, Vagy tövises vadrózsafát!? Hugódban ezt mind feltalálod S ha versfaló tán ideálod, ügy társad lészen Flórikád.« De mint cserkész csalitba járva, Kit nyugvó nap már haza int S jó fegyverét akasztva vállra Bejárt térre busán tekint; Mint hűs berek csergő patakján Járó ábrándos őzünő Könnyítve már epesztő szomján Elandalog jól ismert utján S egymásra bukkan őz s lövő; Vadász fegyvert, az őz futását Feledve néz, büvölten áll: Nézte Dénes az ifjú Flórát S azt hivé: álmára talál. Tüaő ábránd jól őrzött kincse Jött im’ most a leány elé . . . Álmaiban száz csókot intve Hányszor látta ! Reátekintve Üdvét, reményét föllelé. Berki Dénest mama szavára Nemtudom-érzés fogta el, Szóra, hangra hiába várva Bár akar, nem tud, nem felel. No de jó a sors, jó volt mindig: Edit képében megjelen, Az anyjának pajzánul int s mig Dénes a szót keresi, ott ég Csattanó csókja Dénesen. Egy csók pajzán, szép szőke lánytól, Hogy beszédessé tesz legott, Ki ne hinné? Az arca lángol Szive igy sohse dobogott . . . De hogy ezt a csókot nem adta Vissza, bár mama biztatá, Ez volt az ok: a büszke Flóra Még ajkát sem vonta mosolyra, Kacajra, hej, dehogy nyitá. — Berki Dénest aztán ott fogta Az özvegy. Teltek a napok. A két leány, Editke, Flóra, Pár hétig együtt mulatott. Dénes a csókot nem feledte, De Flóra lett az ideál. A csintalan Editnek kedve Máshoz fordult, itt mit keresne, Célhoz közelebb Flóra áll. Egy májusi csiliagdus estén. A méla hold sugárinál A fülmile dalán merengvén A szív szívhez utat talált. Nem volt az szó, sem eskü forma, Csók volt a kérdés s felelet . . . A fülmile hiába’ szól ma, Legszebb dala hiába’ volna: Beszél a néma szeretet. Hogy abban az egy édes csókban Mi volt, mig lelkűk összeforrt, Leírni mind, óh, gyönge toliam ! Nem találnék én arra szót. Hogy mit súg a langy esti szellő, A kis madár miről dalol,
