Nagybánya és Vidéke, 1914 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1914-05-10 / 19. szám

Nagybánya, 1914.

Méj us 10. — 19. szám

XL. évfolyam.

* * *

TÁRSADALMI HETILAP.

A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

A<r.33C3-J'3BXJ]3KrXK; MIISIIDEISr VASÁT'

m v

ElSílzetási árait :

Egész évre 8 K. Félévre 4 K. Negyedévre 2 K, ======== Egyes szám 20 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos: RÉVÉSZ JÁ1-TCS.

Vv-adóhivatal : .:0. szám alatt. SAGYBA SVA 18: —

MastaéVtamcitzi*

A nagybányai magyar anyanyelvű görög katholikusok sorsa.

— Irta: Gönczy Pál szatmárnémeti gk. magyar hitoktató s. lelkész. —

A hajdudorogi gk. püspökség alapításában a román nemzetiség nyilt provoká- lását, jogainak tudatos sérelmét látja a románajku gk. vezetőség s ennek jegyében folyt le a szatmári tisztán papi értekezlet, a nagybányai tiltakozó vegyes összejövetel, a gyulafehérvári monstre gyűlés, a kép- viselőház és főrendiházba átültetett szenve- delmes vita és még sok más. . . végre a kis- majtényi bántó és sajnálatos eset is. A vezérszónokok beszéde, a meghozott határozati javaslatok tenorja, mind a románajku gk. vezetőség körében mutatkozó és külső ma- gataitásukban is megnyilvánuló elégedetlenség szimptomája. Az uj püspökség fel- állítását különösen két okból ellenzi még ma is a vezérlő bizottság. Egyik legszívesebben hangoztatott sérelem az, hogy a hajdudorogi püspökség alapításának célja: erőszakos magyarosítás a román anyanyelvű gk-ok ellenében és sérelmére.

Egy kis jóakarattal, helyesebben egymás nyugodt meghallgatásával, ezt az oly szívesen hangoztatott sérelmet leszállíthatjuk kellő értékére.

A hajdudorogi egyházmegye felállításának oka s egyben célja tisztán lelkij szükséglet s hitéleti követelmény. Annak a tekintélyes számú magyar anyanyelvű gór. kath.-nak egyházmegyebeli helyzete parancsolta egy, a számukra létesítendő uj püspökség felállítását, kik —■ geográfiai okokból eddig román egyházmegyék kebelébe tartozván — román vezetés alatt nem találták meg lelkiszükségletüket, a magyar nyelvnek a magyar ajkú gk. híveket meg- | illető jogaiban nem részesültek. Ebben a 5 meghatározásban mindnyájan egyetértünk, ezt a törekvést jogosnak, méltányosnak maguk a románajku gk-ok is elismerik. Legalább is arra vall dr. Stan Flórián (Az Újság 1912. március hó 13. közzétett nyílttéri) nyilatkozata, mely szerint nekik semmi kifogások sincs a magyar püspökség felállítása ellen, csak az ellen emelnek szót, hogy abba román egyházközségeket is kapcsoljanak. Hogy azután kiket ért a komité románajku gk-ok alatt, mely egyházközségeket vallja magáénak: könnyű megállapítani. Románnak kívánják Ők .tekinteni azokat' a magyar és székely egyházközségeket, melyek a román egyházmegyék kebeléből vétettek ki. Hamis érvelés az, mely ezeket a magyar anyanyelvű gk-okat, egyházközségeket — csakis azon elv alapján, hogy évtizedeken keresztül román egyházi főhatóságok alá tartozván — románoknak akarná bemagyarázni és mint magyarul is tudó romá- nokat óhajtaná a statisztikába becsempészni. Példaképen csak a hithü nagykárolyi magyarajk ^Kra hivatkozom, kikhez oly göi isöseu ragaszke ' ik a románok, hogy hét évi szívós és lulalra méltó kitartásra volt szükségük, mig végre magyarságuk vollára kivétettek a román egyházmegyéből. És hogy helyesen disztingváljunk: nem a magyarul is tudó románokról szól a statisztika, hanem inkább románul is beszélő magyarokról, kik, hogy románul is tudnak valamicskét, az eddigi román vezetés kétségtelen eredménye.

A múltért, a voltért mindig fáj az ember lelke, egy ilyen századokra szóló alkotásnál — mint egy uj püspökség felállítása — vannak mindig érzékeny szálak, melyek fájdalmasan rezegnek. De harcra sohasem szabad érzékeny motívumok alapján indulni, annak sohasem szabad pusztán visszaemlékezésben gyökeredzőié, hanem a harc egyben a jog, az igazság nevében és jegyéből induljon ki és győzedelmes csak akkor lehet, ha mindig abból táplálkozik. A komiténak is — úgy látszik — a múltért, a voltért fáj a hajdudorogi püspökség alapítása, mert hiszen harcában a jog, az igazság földerítését nem láthatjuk. Mert mikor a komité azoknak a magyar anyanyelvű gk-oknak kiszakitásán kesereg, kikhez egyedül csak eddigi egyházmegyei helyzetük alapján — és nem joggal, nem igazán — formálhat jogot, mikor ezek érdekében agitál: nagyon eltér az igazságtól és a harcba egyedül a múltért való keserA sikkasztó.

— Irta: Dobros Jolán. —

Dombováry Jolán, az édes, aranyos Joly, a sikkes, hercig kis román leány — ahogyan a fiatalemberek nevezték — szép fejét tenyerébe hajtva, mély gondolatokba merülve iilt asztalánál, midőn szobalánya jelentette, hogy egy fiatal ur kér hozzá bebocsátást.

— Mondtam már, hogy senkinek sem vagyok itthon — felelte Jolán idegesen.

— Hát elküldjem ? — kérdezte a leány s úgy nézett urn&jére, mintha nem merné annak parancsát teljesíteni.

— Küldd el 1 — volt a rövid válasz.

— Igen, de nem olyan ám, akit egyköny- nyen el lehet küldeni.

— Ki az az ur, te ismered?

— Igen, a román urfi.

Jolán tétova tekintetet vetett az ajtóra, majd igy szólt:

— Bocsásd be, de előbb gyújtsd föl a villanyt. Átkozott rendetlenség van ebben a szobában, mindegy, már úgysem segíthetsz rajta. Bo- \ csásd be az urfit.

Pár pillanat múlva középtermetű, barna férfi lépett be. Még mielőtt szólhatott volna, Jolán, fólállva helyéről, eléje sietett és barátságosan megszorítva kezét, üléssel kínálta.

— Hogy van ön ? Oly rég nem láttam, azt hittem, elutazott.

— Nem, nem utaztam el — felelte az ifjú — de nem akartam zavarni látogatásommal. Ma sem akartam eljönni, de . . .

Az ifjú elhallgatott.

— De . . . nos, mit akart ezzel mondani?

— De a szivem hozott el — felelt az ifjú, nagyot sóhajtva.

Jolán egy pillanatig szótlanul nézett maga elé, aztán tréfára akarva fordítni a dolgot, nevetve mondta:

— No a maga szive mégis csak jó; akkor hozta el, midőn legnagyobb szükségem van önre. Éppen üzenni akartam, hogy jöjjön el.

— Nagy dolog hozott ide — felelt a férfi. Tudom, hogy gyáva vagyok, mert visszaéltem barátságával, de nem tehetek róla.

Az ifjú elhallgatott már, Jolán pedig kővé meredten állt és várta, hogy az ifjú tovább beszéljen s csak mikor látta, hogy az még mindig hallgat, szólalt meg csöndesen :

— Beszéljen csak, hisz barátok vagyunk, kik bizalmasak lehetnek egymáshoz.

Jolán biztatta az ifjút, hogy beszéljen, de legjobban szerette volna, ha egy szót sem szól, hisz habozásából megértett mindent. Az ifjú közelebb lépett Jolánhoz, megfogta kezét és halkan, szinte könyörögve mondta:

— Jolán, szeretem önt, legyen a feleségem ! . . .

Most hosszú, kínos csöad következett Jolánt nem érte váratlanul az ifjú kérése, mégis összerezzent, anélkül is halvány arca egy árnyalattal még halványabb, sőt mondhatni krétafehér lett.

— El voltam erre készülve — mondta fojtott, szomorú hangon. Mindig féltem attól, hogy ön bevallja szerelmét, melyről én régen tudtam. Remegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy

amely percben ön bevallja szerelmét, akkor veszítem el egyetlen pajtásomat.

Jolán mostauig nem nézett az ifjúra és most amint ráemelte tekintetét, megdöbbent annak dúlt vonásaitól, halálsápadt arcától.

— Tehát elkéstem — mondta a férfi. Elkéstem, vagy talán nem szeret ?

Jolán nem tudott mit szólni ennek az embernek. Elgondolkozott mélyen, egészen megfeledkezve arról, hogy nincs egyedül.

— Beszéljen Jolán, kérem, beszéljen, a legrosszabb is jobb e kínos bizonytalanságnál — mondotta a férfi tompa, siri hangon.

— Üljön le — mondotta Jolán rövid szünet után. Üljön la és mindent el fogok mondani, ahogyan csak ilyen körülmények között el tudom mondani. Talán én is hibás vagyok, mert ezt elhallgattam ön előtt, de kímélni akartam barátságunkat és nem akartam önnek fájdalmat okozni.

Aztán széket vonva az ifjúval szembe, leült és a következő elbeszélésbe fogott:

— Gyönyörű idő volt, verőfényes nyári nap, amilyen szép csak lehet júniusban. Nehány barátnőmmel, köztük egy asszonynyaí, kirándulást terveztünk. A hely, hova mentünk, gyönyörű volt. Zöld pázsit terült el előttünk, ameddig csak a szem ellátott és a langyos szellőben hófehér mar- garetták integettek. »De szép itt minden«, suttogtam boldogan. Aztán barátnőimtől távol leültem a puha pázsitra: a virágokban gyönyörködtem és úgy láttam, mintha e selymes szirmú hófehér virágok boldogan kacagnának.

Eltűnődtem. Úgy éreztem, hogy a lelkem- ből hiányzik valami, amit nem pótolhatok; valami, amit nem tudok megnevezni és mégis ér-