Nagybánya és Vidéke, 1913 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-21 / 51. szám
(2) 51. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1913. December 21 balesetbiztosító törvény, vagyis az 1907. XIX. t.-c. által okozott sérelmeket és megbeszélje a módokat és eszközöket, a melyek kilátást nyújtanak a napról-napra szaporodó és folyton súlyosbodó terhek és az ebből keletkező bajok enyhítésére. A gyűlés a kérdés eddigi országos tárgyalásai alkalmával felmerült javaslatok beható mérlegelése és egybevetése nyomán megállapította, hogy a bajokon csak a törvény alapos reformja segíthetne, ha tudniillik az intézmény alapelvéül az államosítás szolgálna. Immár hat éve, hogy a munkások betegség és baleset esetére való biztosításáról szóló 1907. XIX. t.-c. életbelépett és habár majdnem ennyi ideje küzdünk — mondta Sólyom Ferenc az ő érdekes és alapos felolvasásában — a törvény sérelmes intézkedései ellen, eddig illetékes helyről Ígéreteknél egyebet nem kaptunk. A kereskedelmi minisztérium sűrűn váltakozó vezetői mind elismerték, hogy a törvény módosítására sürgősen szükség van. Érthetetlen, hogyan lehetséges az, hogy az iparosság egyöntetű és mértékadó körökben jogosnak elismert panasza, a pusztába kiáltott szó marad, és semmiféle intézkedés nem történik arra nézve, hogy a felismert bajokat orvosolják. Az a sietség, amelylyel ezt a törvényt megalkották, maradandó hézagokat hagyott; a gyakorlati élet ugyan egyes helytelenségeire rámutatott, de sajnos, mindeddig a javítást hiába várjuk. A tőrvény az iparosságot és ennek kebelében elsősorban a kisiparosságot a tönk szélére viszi, úgy hogy kétségbeesésében kénytelen lesz rendkívüli eszközökhöz nyúlni. A törvény intézkedései semmiféleképen nem veszik figyelembe a mi specziális viszonyainkat, nem veszik tekintetbe, hogy olyan csupa apró tételekből keletkező bevételei és kiadásai ezekhez mérten administráltassanak. A törvény alapján keletkezett bürokratikus adminisztráció immár az összes jövedelmek ötödénél többet emészt föl és csodálatos módon a költségek évről-évre percentualiter emelkednek, bár az adminisztráció teendői ugyanazok maradnak. Ez áll a betegsegélyezés adminisztrációjáról a kerületi pénztáraknál és ugyanezt látjuk az országos pénztárnál is azzal a különbséggel, hogy itt a költségek nem csekély százalékkal, hanem ugrásszerűen, évenkint 20—30 százalékkal emelkednek és e mellett sem a munkaadók nincsenek megelégedve a töméntelen pénzt felemésztő adminisztráció munkájával nemcsak a betegsegélyezés, de főleg a balesetbiztosítás terén sem. Nem akarjuk ismételni azt a már számtalanszor fölhangzott panaszt, hogy a bejelentések és a kijelentések milyen aránytalan és nagyon gyakran fölösleges munkát rónak a munkaadóra és a pénztárakra egyaránt. A törvény ama hibás rendelkezése, hogy az összes pénztárak fölé kettős felügyeleti fórumot: az országos pénztárt és az állami munkásbiztositási hivatalt létesítette, nemcsak fölösleges adminisztrácionális költséget okoz, de a két fölöttes hatóság között való súrlódások folyton napirenden lévén, éppen a szervek zavartalan működését hátráltatják s ezáltal a törvény humánus intézkedéseit késleltetik, sőt gyakran lehetetlenné teszik. A kerületi pénztárak nagy része, egyes kivételektől eltekintve, évi működését deficittel zárja, mindannak dacára, hogy a hozzájárulás 3 százalékos kulcsa burkoltan 3 és fél százalékra emelkedett és dacára annak, hogy a kisiparosok- hozzájárulása 2 százalékról ugyancsak 3 és fél százalékra emelkedett. De még ezek az eredmények is csak úgy voltak feltüntethetők, hogy a legnagyobbrészt behajthatatlan járulék-hátralékok az évi számadásokban cselekvő vagyon- képen szerepelnek, mert e nélkül a kerületi pénztárak kivétel nélkül mind deficitet, volnának kénytelenek kimutat Az elmúlt hat év eredménye világosan rámutat 8rra, hogy a törvényt alaposan módo sitani kell. Ha szemügyre vesszük, hogy melyek a törvény főbb alapelvei, úgy a szükséges javításokra, illetőleg módosításokra könnyű lesz rámutatni. A betegsegélyezési kiadások igen nagy hányada onnan ered, hogy a törvény értelmében nemcsak a munkások, hanom azok hozzátartozói is ingyen gyógykezelést, orvosságot stb. nyernek. Amennyire helyeseljük ezt az intézkedést, any- nyira tiltakoznunk kell az ellen, hogy ennek a közegészségügyi szempontokból üdvös intézkedésnek óriási terhe az iparosságra nehezedjék. Az ország közegészségejelentős államügy, ebből pedig önként következik tehát, hogy ennek költségeit az állam összes polgársága viselje, nem pedig az iparosok, akik a létért való küzdelemben amúgy is óriási nehézségekkel találkoznak. Helytelenítenünk kell a törvény amaz intézkedését is, amely szerint a hozzájurulás kulcsa egyenlő. Percentualiter ugyanannyit fizet a mindennapi kenyérért küzdő kisiparos és a nagy kapitálista-iparos. Bárhogy tekintjük is a betegsegélyezés terheit, azok lényegükben adót jelentenek, már pedig minden szociálisan gondolkozó ember elismeri annak az igazságnak helyességét, hogy a közterhek a nagyobb vagyonosságu állampolgárokra nagyobb arányú adófizetési kötelezettséget kell hogy rójjanak. Látjuk ennek nyomát legújabb törvényeinkben is, a melyekben a kereseti és jövedelmi adó immár nálunk is progresziv módon van megállapítva. De legjobban bizonyítja ennek szükségességét éppen az a körülmény, hogy a betegsegélyezési hozzájárulás tulajdonképen csak a papíron egyforma nálunk is, mert a nagy hátralék legnagyobbrészt a kisiparosság soraiban jelentkezett és tekintettel a kisiparosok küzdelmes sorsára, talán sohasem lesz teljesen behajtható. Tehát a célszerűségi ok is a mellett szól, hogy a kisiparosok hozzájárulási kulcsa alább szállíttassák és a nagyiparosságé arányosan emeltessék. Mindezeknél fogva a gyűlés azt az alázatos kérést terjeszti a magas kormányhoz, hogy egy millió magyar polgárnak, kisiparosnak és kereskedőnek ezt a hat év óta hiába fölhangzó segítség kiáltását meghallgatni és a törvény revízióját minden haladék nélkül azonnal munkába veuni szíveskedjék. Sólyom Ferenc lényegében ezeket adta elő z a gyűlés Stoll Béla és Révész János hozzászólása után egész terjedelmében elfogadta a javaslatot, mely már föl is ment a kereskedelmi miniszterhez. „Lilla“ Irta: Jörgné Draskóczg Ilma. Biedemeier~módis női kis szalon, Csipkerózsa álmu: bűvös oltalom Halk negédes bájjal lengedezi át Poroelínjait és hímzett bútorát. Jár a lábas óra, a zenélve ütő, Fölnyitva egy „román“ érzékenyitö, Festett szelenczék és illatos flakon, Sótíí szilhuettek halvány falakon. Plüs kötésű Stammbuch, gyöngéd versezet Rebegi el benne, hogy a szív szeret, Gyöngyös ridikül és szallagos gitár, Hervadt parfümöknek illata szitál . . . X e miljőben kecses, finom, légies, Hosszú fülönfüygős. sok-sok ékszeres, Töröksálba burkolt öreg, kicsi hölgy Emlékei hímén egyre egyri öllt. Sokszor visszajár egy könyves kis románc — Fakó életén a csillogó zománc — Róla, ki ha úszott kék vizén a hold, Összetört szivéből csak neki dalolt. S le került a falról az ócska gitár. ■ . . Csend . . .! most lábhegyen a romantika jár És a dalba fájdult régi szerelem Öreg tremolóval újra megjelen: . . . Csak maradj magadnak 1 Biztatóm valál ? Hittem szép szavadnak. S mégis megcsalál! Bájoló lágy trillák ! Tarka képzetek I »Kedv! Remények 1 Lillák ! Íz ten véletek ! . . » Görcsös erős ijját Ajzza, irányozza: — »Nem hord ez odáig, Erőtelen, rossz fa. »Csalfa ifjak, napot Jól választottatok. Egy ebem sincs itthon, Rátok uszitnom — »Egy hajóm sincs itthon Kire felülhessek; Egy szolgám sincs itthon, Kit mellém ültessek. »Verjen meg az átok, Veretlen se hagyjon, Kölyök arczu férfi, Fondor elmü asszony!« Ajzott görcsös-erős Ijját leereszti. Vas hegyű nyilait Könnyével fereszti. III. Elmúlt esztendeje, Másodiknak fele. Szép Anyirisz uj urát is Unja már meg fele. Untánál szerelme Napról-napra kisebb. Bosszantja, hogy férje Még nálánál is szebb. Mikor öltözteti, Már nem dédelgeti; Mikor ve'kőzteti, Már nem beczézgeti. Előbbi urával Összehasonlítja. Karja ennek téjhab, Azé mohos szikla. Szava ennek ékes, Mesemondó édes, Hangja annak érdes. Menydörgős, fenséges. Amaz csupa termet, Emez puha gyermek ; Amaz öles férfi . . . Kár is összemérni! . . . Elmúlt esztendeje, Másodiknak fele. Szép Anyhisz Jagalihoz Vágyik vissza fele . . . IV. Reggel van, ég a tűz, Pattog a szövétnek. Anyirisz királyné Szól a sok cselédnek: — »Szolgafiak, lányok Munkára fel nosza! Harmincz hát nyirhéjat Hozzatok ma haza!« — Harmincz hát nyirhéjat Háton haza hoznak, Varrják Iudláb-rajzos Haltartó doboznak. Lábas állat mint megy, Szárnyas szárnyat lenget, Kés hegyivel, tűvel Úgy írják be mindet. — »Édes uram, férjem, figyelmedet kérem. Ősz az idő, rövid a nap, Nem halásznak télen. — »Friss halnak, jó halnak, Ob-husnak, tó-vajnak Minő szép dobozok, A miket im hozok . . .« Lába elé rakja, De az félre rúgja, Aztán pedig sorba Forgácscsá tiporja. — »Aki megéhezett, (j)tt a száraz keszeg! Én is csak azt faltam, Mégse látszik rajtam. — »Szeretnél halászni ? Obon hajókázni ? Halat sózni, főzni? Erdőn éjszakázni ? — »Ázva, éjszakázva, Sátor alatt fázva, Nem fogsz te künn csavarogni: Asszony hellye háza !« — És tombol és berzeng Mogyoróbél herczeg, Mint ki légyvesztőtül Megbódul, megbődül. Nem tud vele birni, Kezd az asszony sirnil — »Ezérthoztál? rabnak hoztál? Kornyadozva élni?« — Puha fejű zsenge Kis fiát ringatja, Ringatja, rángatja, Baját dalolgatja : — -Tavaly se? idén se? Nem bírom már én se, Megládd. Finom friss keszeget Szolgád is eszeget: Adj hát! »Otthon ül a medve, Nincs kimenni kedve, Mérges. Csucsujj, fiam, Bocs-ur, Anyádért ne busulj: Éhes.« —
