Nagybánya és Vidéke, 1911 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1911-10-01 / 40. szám
Nagybánya, 1911. / fi t t Október 1. — 40. szám. XXXVII. évfolyam. TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK HVLIUNTDEIINr VAP TAP Előfizetési árak : Egész évre 8 K. Félévre -4 K. Negyedévre 2 K. Egyes szám 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos ; Révész JÁXIOS. Szerkessr ■7-yjtCd, F A városi hely pénz díjszabása. Nagybánya városi uj vásárvám díjszabást készített, amely azonban még mindig nem lépett életbe, mivel a felsőbb hatóságok alapos bírálat alá vették az egész tervezetet s nem annyira azt veszik figyelembe, hogy a városnak jövedelem forrásokra van szüksége, mint inkább azt, hogy a közönség lehetőleg jutányosán kapjon mindent, ami szintén mindenesetre nagyon is figyelembe veendő. Az arany középutat itt nehéz megtalálni, különösen akkor, amikor már előre is bizonyos elfogultsággal kezelik némelyek ezt az életbevágó kérdést. A debreczeni keresk. kamara legutóbbi közgyűlésén foglalkozott ezzel a tárgygyal s mindenesetre igen érdekes az állásfoglalása. A kamara idevonatkozó határozata igy hangzik: 9778-1911. Szatmárvármegye alispánja 13,408—1911. számú megkeresésében véleményt kért Nagybánya város uj helypénzdijszabása tárgyában. A városok, helypénzdijszabások alkotását szabályozó ministeri rendeletekben lefektetett elv az, hogy a vásárvámot, illetőleg helypénzt azon ellenszolgáltatás fejeben szedi a vásártartásra jogosult, melyszerint a piacnak tisztántartásáról és rendezéséről gondoskodik. Ebből következik, hogy helypénz csakis a vásárra szánt területen szedhető s az ebből befolyó jövedelem a vásártér fentartására, tisztítására, kövezésére fordítandó. A vásárvám, piaci helypénz csakis a piacon tényleg igénybe vett hely után fizetendő, oly árukért tehát, amelyek a piacon helyet el nem foglalnak, vásárvám nem szedhető. A helypénzt nem a községbe lépés alapján, hanem a piacon való tényleges helyfoglalás alapján kell fizetni. Ezen miniszteri rendeletben lefektetett irányelveknek Nagybánya város uj vásárvám díjszabályzat tervezete nem felel meg. A díjszabályzat I. rész első pontjának első bekezdése, mely szerint: »A város kötelékébe tartozó lakosok kivételével mindazok, kik a város területére elárusitás , és értékesités céljából bármi cikket hoznak, vásárvámot fizetni kötelesek« — nem szabatos, mert nem mondja ki határozottan, hogy vásárvámot csakis a vásártéren, illetve piactéren árusítás végett lerakott áruk után kell fizetni a tényleg elfoglalt hely használatáért. E pont helyett meghagyandó a régi díjszabályzat I. rész első pontjának első bekezdése, mely szerint; »A város kötelékébe tartozó lakosok kivételével mindazok, akik akár naponként, akár heti-, vagy országos vásárokra eladás végett bármi cikket hoznak s a piacon, vagy a városi hatóság által adás-vevésre kijelölt területen elárusitás céljából helyet foglalnak, vásárvámot fizetni kötelesek». Ezen régi díjszabályzatban foglalt és az uj díjszabályzatban is feltétlenül e szövegezésben meghagyandó pont kizárja a félreértéseket és az e kérdést szabályozó kormányhatósági rendelkezéseknek is teljesen megfelelő. A tervezet II. rész 16. §-ának második bekezdése szerint »címre szállított árukért hektoliterenként szintén fizetendő 10 fillér vásárvám«. A tervezetnek e rendelkezése ellenkezik a 698—1894. B. M. rendelettel, mely kimondja, hogy helypénz csak a piacon szedhető. De ellenkezik e tervezetnek e rendelkezése a 3872—1892. K. M. és 4727—1900. B. M. rendeletekkel is, melyek szerint helypénzir^tsaTr a piacon tényleg elfoglalt hely használatáért lehet szedni. A szervezet 72 §-a szerint »Takarítás és vizdij címén minden a város határára beérkezett szekér vagy kocsi után, akár árut szállított, akár nem — fizetendő 24 fillér«. Ezen intézkedés semmiesetre sem foglalhat helyet egy vásárvám- dijszabályzatban, mert a 3872 —1893; K. M. rendelet kifejezetten kimondja, hogy a piaci helypénz, vásárvám természetében fekszik, hogy az csakis a piacon tényleg igénybe vett hely használatáért fizetendő s a helypénz-szedés oly- nemü gyakorlása, melyszerint az ilynemű illetékek a vásártérre vezető utakon szedessenek be, tilos. A 4727 — 1900. B. M, rendelet pedig kiHivatalosí (> - —— ; »I— a tényleges he / a községbe lépés alkalmával szedendő, — : Nagybánya város iparára és kereskedelmére egyaránt rendkívül káros, egyúttal pedig a fent idézett miniszteri rendeletekbe ütköző a módosított díjszabályzat 73. tétele, melyszerint: »Vasúton érkezett dinnye, káposzta, zöldség s más egyéb árucikk után métermázsánként 20 fillér«, valamint a szabályzat 74. tétele, melyszerint »Vasúton érkezett burgonya után métermázsánként 12 fillér« vásárvám fizetendő. E két utóbbi tétel minden, Nagybányára vasúton érkező árut tekintélyes vásárvámmal terhelne meg, teljesen jogalap nélkül. Valamely városba vasúton érkező áruknak csak egy része az, melyet a városokon való eladásra szántak, a másik rész magánosok részére érkezik. Végül a legnagyobb rész pedig részint ipari feldolgozás alá kerül, részint az állandó, betelepedett, rendes üzlethelyiséggel biró kereskedelem révén kerül eladásra. A tervezetnek e két tétele tehát ezen árukat is vásárvámmal akarja megterhelni, holott a vasúton érkező árukat elég súlyosan terheli már a kövezetvám. Ily rendelkezések erőszakosan kívánják a város vásárvám jövedelmét növelni, jóllehet csak a város iparának és kereskedelmének igazságtalan megterhelését eredményeznék s a lakosság helyzetét sulgosbitanák. A keresh-cdeimi forgalmat ily súlyos terhekkel megrovó intézkedések következménye aztán a forgalom eltolódása olyan helyekre, hol e sok teher és akadály fenn nem áll. De a forgalom bekövetkező eltolódásán kívül csökkentik az ily szabályozások a helyi ipar és kereskedelem versenyképességét is, ez pedig egyetlen városnak sem lehet célja akkor, amikor kétségtelenül beigazolódott, hogy minden város virágzásának alapfeltétele az erős ipar és a kiterjedt összeköttetésekkel biró fejlett kereskedelem. Ezek alapján a kamara kereskedelmi szakosztálya feltétlenül szükségesnek tartja a díjszabályzat-tervezet I. 1. pont első bekezdése helyett a régi díjszabályzat I. rész első pont Összeteszem kezeimet. Összeteszem kezeimet, Mint egy játszi gyermek, Tőled, édes szép virágom, Úgy kérek szerelmet. Elmondom, hogy egyedül csak Te vagy a világom ; Üdvözölni, élni, halni Csak teveled vágyom. Edenkertem lesz halálig Az a kedves hajlék, Hol szerelmed, hol szerelmem, Száz virágot hajt még. Hol mig lágyan reng a bölcső, Mint egy égi dallam : Boldogságról, örök üdvről Dalolgat az ajkam. Osszeteszem kezeimet, Mint egy játszi gyermek — Óh én édes szép szerelmem, Mondd már, mondd: szeretlek! Dura Máté. Apróságok. — Irta: Magyar Ernő. — C és ez. Miniszteri tanácsos: Mit szól hozzá, ez a Zucker Ignác, Cucorra akarja magyarosítani a nevét . . . Fogalmazó; De kérem, méltóságos»ur, az lehet, mert Cucor magyar név. — Igen, igen, de a helyesírás miatt vannak aggodalmaim. Cucor többfélekép olvasható: Czuczor,Kuczor, Czukor, Kukor. — De kérem méltóságos ur, az analógia elvénél fogva is lehet engedélyezni. Például a Dezsöfiek is Desewffynek Írják a nevüket. — Az megint más 1 Ezek nemesi nevek, mig Zucker . . . hisz tudja, mit akarok mondani ? — Oh igen'! — Ez a Zucker bizonyára merkantil. Már a neve aláírásával is meg akar spórolni két »z« betűt. — Ravasz spekuláció! — Ugy-e?! írjon egy hivatalos levelet Vas- kalaphy doktorhoz, az akadémiára. — Hogy ö döntsön ? — Igen. Remélem, hogy egyetért majd az én véleményemmel. De nini, az ipse az egyéni nevét is »z« nélkül Írja. Hiszen igy Ignáknak kellene olvasni. Ignák, Náki, Mórik . . . Furcsa, ugy-e?! — Engedje meg Méltóságod, hogy gratuláljak ehhez a valóban brilliáns ötlethez! — Menjen maga hunkut! A karzaton. — Az én idegeimnek már semmi sem imponál. Egyszer Északamerika egy őserdejében, Nebraska közelében, sötét éjjel, zuhogó záporbán, miközben félelmes villámok cikáztak, tanúja voltam, mikor a sziu-indiánok vérfagyasztó ordítással rátörtek a nyugodtan alvó utasokra . . . — Ne mondja, ne mondja! — Hallottam, mikor egy haragvó elefántférj dührohamában tulkiabálta a nőstényét, mint nösirást az égiháboru. — Érdekes lehetett! — Hallottam egy angol misszionárius halálrémületének szivdobogtató üvöltéseit, miközben a mahu- mahu négerek a nyárssal közeledtek feléje. — Mi a manó ?! — Hallottat)^ egy néger tábor őrült ordítását, mikor Zanzibár közelében egy kis gözjacht hirtelen el- sülyedt alattuk . . , — Hát jelen volt-e a magyar parlament legutóbbi ülésén, amikor a függetlenségi testvérpárok egymásnak rohantak ? — Nem voltam ott . . . — Nem? És még maga beszél idegekről? A stájer tartománygyülés. A gráci tartománygyülés képviselői 1910-ben egy ülésen jól sikerült verekedéssel egybekötött vitát rendeztek. Megelőzőleg a pártok szembeköpősdit játszottak, de aztán hamar egyhangú tetlegességgé vált a dolog, melyben résztvettek úgy az ifjak, mint a vének, — de különösen a szlovének. Egy képviselőt beszéde befejezte után percenkénti tizenkét pofon kezdősebességgel támadtak meg, miközben a teremszolgák szorgalmasan szedték föl a földről a sűrűn lepotyogó természetes és műfogakat. Sustersits képviselőről kisütötték, hogy notórius igazmondó, ennélfogva szükségképpen betörték a fejét. A háznagy egy landwehr-tizedest küldött a megtámadott képviselő védelmére, de a tizedesnek annyi helyen betörték a fejét, hogy valósággal többszörös tizedes tört lett belőle ... A gyűlést a karzatról nézte egy D’Elvert báró nevű morva tartomány- gyűlési képviselő is. A francia származású képviselő kissé hangosan fejezte ki a történtek fölötti megbotránkozását, mire a rendzavarok felrohantak a karzatra és irgalmatlanul elpáholták D’Elvert bárót, aki a nagy küzdelemben elvesztette a francia nemességét tanúsító X-*a.pi3.ÄJC m.a.,1 gzáma Q old.a.1.
