Nagybánya és Vidéke, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-13 / 46. szám
(2) 46. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1910. November 13. Bővebben foglalkoztam a mély ültetéssel s annak káros következményeivel, hogy rámutassak arra, hogy az ültetésnél ez a legfontosabb körülmény, amelyre vigyáznunk kell, ha nem akarjuk, hogy egész vállalkozásunk eleve halva született gyermek legyen. Felsoroltam eddig ama hibákat, amelyeket az ember az ültetésnél követhet el s a melyek eléggé nagy számuak, hogy arra figyelmeztessenek minket, hogy az ültetésnél a csemetének bölcsőbe helyezésekor a legnagyobb gondosággal járjunk el. Áttérek most azon hibákra, melyeket a fa nevelésekor, valamint annak felnőtt korában is elkövethetünk s amelyek mindegyike kész merénylet annak növekedése és termékenysége ellen s amelyek felsorolásából kitűnik, hogy az emberi intelligencia és körültekintés megléte vagy hiánya sehol sem bir oly végzetes következményekkel, mint ép a gyümölcsészet terén. Színház. Az első színi hét gazdag és változatos műsort nyújtott. Dicsérettel kell kiemelnünk Szabados igazgató és Jeszenszky titkár buzgóságát, akik a kezdet nehézségeit kitartással, lankadatlanul igyekeznek leküzdeni s a közönség igényeinek, várakozásának minél teljesebb kielégítésére törekednek. S ez igy van jól! Nagybánya város közönsége mindig tudott lelkesedni a nemesért, szépért s mindig tudta méltányolni azoknak a törekvését, akik erejük javával szolgálták a művészetet. Szabados a fővárosi színpadok műsorának újságait egymásután szerzi meg előadásra s operette személyzetét egy uj erővel egészítette ki éppen városunk kedvéért, mikor Görög Olgát, a soproni színház volt művésznőjét szerződtette. Az uj taggal mindenesetre nyert a társulat. Bemutatkozása alkalmával, a »Luxemburg grófjáéban arról tett bizonyságot, hogy értékes hangja sok sikerre nyújt kilátást. Általános benyomásunk a társulatról az, hogy tehetséges tagjai vannak, akik komoly törekvéssel dolgoznak, úgy, hogy sok élvezetes estében fognak részesíteni bennünket. Első impressziónk szerint az operettben Sz. Végh Gizi, Perényi Sári, Mészáros Aranka; a színműben J. Széli Erzsid Benes Ilonka válnak ki; a férfiak közül pedig Szabados, Jeszenszky, Ungvári; a többi tag is lassan-lassan »beérkezik« remélhetőleg. Tőlük függ, hogy tehetségüket komoly tanulással összekötve, érvényre juttassák. Mi örömmel regisztráljuk majd sikereiket. Nov. 6-án, vasárnap este mutatkozott be társulatunk operette-személyzete Jarno-Buchbinder »A muzsikus lány« c. bájos daljátékában. Kiemeljük mindenekelőtt, hogy ez az előadás sokkal harmonikusabb volt, mint a »Bánk bán«-é. Jarnonak, »Az erdészleány« szerzőjének fülbemászó muzsikája telt házat vonzott. S a közönség, mely a Bánk bán előadásáról vegyes érzelmekkel távozott, most szívesen tapsolt a társulat kiválóbb tagjainak. Az operett tárgya elég poetikus. Haydin József, Eszterházy herceg kegyeltje, a hires zeneköltő fölkeresi szülőfalujában unokaöccsét, Károlyt, a kis falu tanítóját, akire Brigitta, a szép özvegy kivetette hálóját. A tanító visszautasítja az özvegy házassági ajánlatát, mert Rézit szereti, a szép tehenes- lányt. Brigitta elkergeti Rézit s följelenti bosszúból a tanítót, hogy egy francia szökevényt segített át a magyar határon. Rézi magára vállalja a szöktetés bűnét, a tanító pedig, kit nagybátyja hibájáért megtagad, fölcsap katonáuak. Rézit a büntetéstől megmenti Haydin, aztán féltve őrzi s neveli önmagának. De a lány csak Károlyról ábrándozik, őt várja haza. A melodramatikus vég: egy kottáról, melyet Rézi az édes anyjától örökölt, ráismer az öreg Haydin a leányára, Rézire, aki most már a hadnagyként hazatért Károly- nak lehet a felesége. Közbe van szőve az öreg Eszterházy herceg kiruccanása egy bécsi táncosnővel, továbbá az ifjabb herceg szórakozása. Rézi személyesitöje, Szabadosai Végli Gizi egy csapásra megnyerte s mindvégig lekötötte a közönség tetszését édes pajzánságával, bájos játékával, szépen csengő hangjával. A kis herceggel (Perényi Sári) énekelt kettősét és a babajelenetet meg is kellett ismételnie. Ungvári (Haydn) jól alakított. Már tavaly óta ismerjük, mikor sok szép sikere volt Krémer társulatánál. Korda Sándor merev, alig játszik. Mészáros Aranka (Brigitta) temperamentumos kis özvegy volt. Hikisch Kató (Montebelli, a bécsi Opera táncosnője) szép színpadi alak, hangja is, játéka is tetszett. Nyárai (Péter, a herceg inasa és udvari muzsikus) tréfáival sokszor megnevettette a közönséget. Ha majd megszüaik annyira a karzatnak játszani, egész jó komikus válik belőle. Szabados igazgató Salamon, házaló zsidó apró, de hálás szerepében őszintén megnevettetett bennünket. Az előadásra általában meg kell jegyeznünk, hogy nem érthető eléggé. A zene sokszor épen a legérdekesebb helyen, pl. a melodramatikus befejezésnél elnyomta a szereplő szavát. Ezt sokan azzal magyarázzák, hogy a színház akusztikája mégsem olyan jó, amilyennek kezdetben hittük. Mi inkább abban keressük és találjuk meg az okát, hogy a szereplők nem tudnak még alkalmazkodni a terem akusztikális viszonyaihoz, egyikük-másikuk talán kisebb nézőtér előtt eléggé érvényesült beszédjével, mig itt az aránylag nagy nézőtér elnyeli hangját. A terem akusztikája jó! Az előadás tökéle- teseob érvényesülése kedvéért pedig a szereplők is meg fogják — remélhetőleg szívesen — tenni, amit tehetnek s a zenekar is alkalmazkodik majd a viszonyokhoz. Nov. 7-én, hétfőn Lengyel Menyhért 4felvonásos színmüve, a »Taifun« került Demutatóra Ungvári rendezésében. Ez a színmű, amely Molnár F. »Az ördög«-ének példájára szintén megkezdte külföldi körútját, problémákban gazdag, uj nyomokon haladó értékes müve az ifjú szerzőnek. A tisztán faji érdeket képviselő japánokat állítja szembe az egyéni boldogulásra törő európaival. A szintér Berlin, ahol lokeramo (Ungvári) a japán kormány megbízásából fontos, de titkos missziót teljesít, Ott él még néhány honfitársa, akik a nyugati kultúrát tanulmányozzák, hogy otthon ki-ki a saját hivatása szerint szolgálatára lehessen annak az államnak, amely rohamos haladást, emelkedést mutat az utóbbi évtizedek alatt. Megkapóan fejezi ezt ki a szerző Tokeramo ajkán: amit Európa évtizedek nehéz munkájával elért, azt Japán 15 év alatt elsajátította s hasznára fordította. Ezt a célt, a faji érdeket szolgálják s képviselik szereplőink. Nagyhatású jelenetben tudja a szerző a lehető legegyszerűbb, de annál megkapóbb eszközökkel demonstrálni a japánok mély, úgyszólván kizárólagos faji érzékét. Tokeramo lakásán találkoznak olykor-olykor a honfitársak, hogy dolgaikat, munkájuk eredményét, vagy folytatásának módját megbeszéljék. Mikor mindenkit eltávolított Tokeramo, egy kicsit »haza utaznak« a cseresznyeía-virág s Chrysantheme hazájába: felöltik japán köntösüket s a párolgó tea melle ülnek le meghitt körben. Odaképzelik magukat távoli hazájukba, ahol épen a gyermekek, a jövendő Japán ünnepét ülik s ebből az ünnepi hangulatból beszökik valami az ő szivükbe is. Gitárkiseret mellett nak látszott. Edith és Alice pirulás nélkül utánozták kalapjait, ruháit és modorát, bár ez utóbbi, meg kel! vallanom, nem valami jól sikerült nekik. Nagyon szerették volna, ha Dorothyt veszem el feleségül és ezt, én magam is óhajtottam; de nem voltam elég képzelődő, hogy egy percig is arra gondoltam volna, miszerint Dorothy szívesen veszi közeledésemet s igy a háttérbe vonultam, bár az együgyü- ségig boldog voltam, ha jelenlétemet észrevette. Kedves, barátságos volt nővéreihez és én meg- | biztam őket, puhatolják ki ízlését, hogy aszerint viselkedjem. S igy mikor Alice azt vetette fel, hogy Dorothy nem szeretné a káposztát, azonnal beláttam, hogy valami radikális hibája lehet annak az ártatlan növénynek, és felhagytam a sürgetéssel, hogy ebédkor az asztalra kerüljön. De borzasztóan kívántam a lucskoskáposztát és eljött a szerencsétlen nap, mikor a sors alkalmat adott, hogy vágyamat könnyen kielégíthettem. Anyám és a lányok, a szakácsnőnek és szobalányoknak szabadságot adva, bevásárlási körutjokra indultak és én egyedül maradtam a komornyikkal, akit könnyű volt az útból eltávolítani. Ekkor kimentem és egy nagy darab húst és káposztát vásároltam és a villásreggeli készítéséhez fogtam; ami ha anyám tudomására jut vala, kétségbe- ejtette volna. Mindent ügyesen elrendeztem; a tűz javában pattogott, a káposzta a hússal a fazékban főtt már, mikor csengettek ... Az ajtót kinyitva, ott állt előttem — Dorothy. Rögtön elfelejtettem a káposztát és minden további habozás nélkül a szalonba vezettem. Attól féltem, ha Dorothy megtudja a nővéreim honnemlétét, visszafordul; de letette boáját, lehúzta keztyüit és azt mondta, addig marad, mig jól fölmelegszik, kint hideg lévén. Boldogságom éppen a hetedik égbe ragadt oly gyorsasággal, amivel csak egy szerelmes repülhet; s ott maradtam mindaddig, miglen egy gyenge, de hamisítatlan szag el nem terjedt lassan, de biztosan az egész szobában . . . Először számba sem vettem és reméltem, hogy Dorothy sem fogja észrevenni. Úgy is volt egy kis ideig, de aztán felkiáltott: »Káposztaszag!« »Talán a — a szomszédok,« — hebegtem kétségbeesve, elfelejtve, hogy uj házunk magában állott — s igy nem voltak oly közeli szomszédaink — »igen, a szomszédok főznek káposztát a lunch hoz. Szoktak néha . . .« »Lehet« mormogta Dorothy udvariasan. »De igazán úgy érzik, mintha a maguk káposztája lenne.« »Oh, dehogy,« mondtam szemtelenül. »Mi nem csináltatunk káposztát.* Szerettem volna, ha Dorothy még tovább marad, de attól is féltem, ha nem megy el, felfedezi titkomat. . . »Itthon van a szakácsnőjük]1« kérdé. »Nincs itthon,« felelém, nem értve meg kérdésének célját. »Egész napra szabadsága van, valamint a szobalányoknak is.« »Hisz akkor igazán a legjobbkor jöttem« mondá Dorothy. »Biztosan káposztát hagyott a tűzhelyen. Kimegyek és megnézem « Kétszer is szólásra nyitottam számat, hogy mindent megvalljak, de mindkétszer cserben hagyott a bátorságom. Végre is követtem Dorothyt a konyhába. A tűzhelyhez futott és levette a fedőt a fazékról, amelyben drága káposztám főtt. Ha nagyságom megengedte volna, szívesen bebújtam volna a padló hasadékai közé és a szökésről gondolkoztam már, mikor Dorothy hangja visszatartott. »Ezt a szakácsnő a maga villásregelijeként hagyta itt,» mondá. »Milyen nagyszerű; úgy szeretem a káposztát ! Nálunk sohasem adják fel, mert mama nem tűrheti a szagát — mikor fő. Igazán nagyon önző, ha ezt a nagyszerű káposztát mind magának akarja megtartani. Ha ebben a percben meg nem hiv villás- reggelire, úgy magam fogom magamat meghívni.« énekelnek japán dalt s hallgatják nemrég Berlinbe érkezett társuk szavát az édes haza legújabb eseményeiről. Könny szökött a szemünkbe ennél a poétikus jelenetnél. Erős ellentétként szerepel Lindner, a német iró (Korda), aki gyűlöli a japánokat, mert gépekké, automata bábukká alakítja őket fanatizmusuk. A züllött német Íróból — látszólag — minden erkölcsi érzés kihalt: se Istent, se embert, se hazát nem ismer, csak önmagát, az embert. S ez az ellenszenves alak végül mégis megnyeri rokonszenvünket. Tokeramo ugyanis a nyugati műveltség közepette a nyugati érzelemvilág iránt is fogékonnyá válik: hálójába kerül a csábitó kokottnak, Kerner Ilonának (Benes). Érzi azt, hogy individuum, jogot formál egyéni eletéhez. De ez homlokegyenest ellenkezik eddigi felfogásával. Küzd benne a faji érzés és az egyén, a szeretni kezdő egyén. Honfitársai azt kívánják, hogy szakítson Ilonával, aki már a kémkedés gyanújába keveredett. Tokeramo akar is. De a csábitó szirén teljesen hatalmába ejti az eddig látszólag nyugodt Tokeramot s diadala mámorában rögtön el is fordul tőle, sőt piszkolja, megveti. Tokeramo e megrázó jelenetben megfojtja kedvesét. Honfitársai önfeláldozóan magukra vállalják a bűnt, sőt vetekednek a mártírhalálért, csakhogy Tokeramot s benne a nemzeti ügyet megmentsék. Hironárit (Tolnai) el is ítélik. De Tokeramo nem tud beletörődni, a nagy lelki küzdelem beteggé teszi. Munkáját befejezte ugyan, de teste össze- roskad a lelki kíntól. S most jön a megrázó vég : mikor honfitársai észreveszik, hogy lelkét még folyton a megölt kedvese foglalkoztatja, nyugodtan hagyják pusztulni, mert fajuk számára úgyis elveszett! Ellensúlyozásul poetikus, megkapó a züllött iró megtérése. O is szerette Ilonát. A közös veszteség fájdalma egyesíti öt Tokeramoval s mikor minden honfitársa elfordul ettől az értékes embertől, mert merészelt érezni, szeretni, akkor feléje fordul humánus érzésével, baráti szeretettel. Ungvári (Tokeramo) az úgynevezett kétlelkű embernek, ennek a drámai típusnak személye- sitöjeként nemcsak játszott, hanem alkotott. Meglepően alakított nemcsak a külsőségekben, hanem a japánt jellemző exotikus benső vonásokban is. Benes a kokott szerepében vált ki igazán temperamentumos alakításával. J. Széli Erzsit szeretnÖK nagyobb, önállóbb szerepben látni; kis szerepében finoman játszott. Korda a züllött iró szerepében kissé túlzott, de legalább játszott ez egyszer. 8- án, kedden »A muzsikus leány« (Jarno) második előadása újabb sikert hozott, főleg Szabadosnénak. 9- én, szerdán Földes »A kuruzsló« cimü 3 felvo- násos színmüvét adták elő. A darab kitűnő szatíra a szanatóriumi kezelés, a diplomás, de nem ügyes orvosok ellen. Hőse Tordai (Ungvári), aki szigorlata előtt lop, mert éhezik barátjával együtt. Kitiltják az egyetemről s elzárják. Barátja diplomát szerez, de elhal. Tordai kiszabadulása után ráveszi özv. Horváthnét, hogy engedje át neki elhalt fia diplomáját. Ezzel fölmegy Pestre s tudományával és szerencsés kezével hires és keresett sebésszé válik, persze dr. Horváth néven. Főleg rákszérumával kelt feltűnést. De leleplezik éppen akkor, mikor Horváthné is az ő operációjától varja felgyógyulását. A leleplezés következtében le kell mondania az akad. tagságról, felmentik az orvosszövetségben a rákszérumot ismertető fölolvasása megtartásától. Sőt betegei is megostromolják, visszakérve pénzüket. S mindez, mert nincs diplomája. A végső csapás azonban csak most következik a megrázó jelenet végén : nem engedik meg, hogy Horváthnét megÉs nem telt bele öt perc, Dorothy letette kalapját, kabátját és a szakácsnő nagy kötőjét magára vette. Együtt kutattuk fel a lisztet, sót, tejet és egyebeket. »Jó lesz, ha az ajtókat gondosan becsukja« — mondá, mig körülnézett. »Mert igazán fogalmam sincs róla, mit szólna édesanyja, ha hazajövetelekor az egész ház tele lenne káposztaszaggal.« Aztán, ez szintén Dorothy eszméje volt, a konyhaasztalra két személyre terítettem. Dorothynak figyelme mindenre kiterjedt, és kijelenté, hogy a lucskoskáposzta szaga nem talál a fényes ebédlőbe. »És ugy-e« kérdé, jókedvtől ragyogva, »sokkal kényelmesebb itt, mint abban a nagy ebédlő-teremben ?« »Több, mint kényelmes« feleltem merészen. »Egészen családias!« Dorothy elpirult és én bámulásába merültem el, mert azt hiszem, nála szebbet még soha életemben nem láttam és elfelejtve mindent, még azt is, hogy nem azért vagyok most itt, hogy neki udvaroljak, hanem a reggeliért, Dorothy emlékeztetett engem, »Éhes vagyok, ha maga nem is az és . . . Azonnal a vendéglátó házigazda kötelességeihez kezdtem, mig Dorothy az asztal másik oldaláról kérdezte »Egy vagy két kockacukrot tegyek a teájába?« »Szeretek a konyha körül settenkedni, jegyzé meg. »Azt hiszem a jó Isten egy szegény ember feleségének teremtett.« »Tudja« s ezt egész merészen mondtam, »én azt hiszem, hogy maga inkább« nekem van teremtve.« Dorothy tányérjára süté le szemeit, és az az elragadó pir újra visszatért orcáira, csakhogy most sö ■ tétebb volt. »Két olyan káposztakedvelö, mint amilyenek mi vagyunk . , .« érveltem. »Egész további, földi életükben együtt kellene, hogy a káposztát egyék . . .« fejezte be Dorothy helyettem. És ezt el is határoztuk.
