Nagybánya és Vidéke, 1910 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1910-03-27 / 13. szám
(2) 13. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE 1910. Március 27. Petőfi Sándor fia. Irta: Lomlesz Elek. Szendrey Júliának sokan szemére vetették, hogy Petőfi eltűnésének évfordulója előtt letette az övegyi fátyolt és újból férjhez ment. Ebben a szemrehányásban a »szeptember végén« cimü vers hatása érezhető : a szentimentális embereknek jobban tetszett volna, ha a valóság a költészethez alkalmazkodik. Arra senki sem gondolt, hogy a fiatal Szendrey Júliának joga volt a maga életéhez s az emberi jogok szempontjából a maga akarata szerint rendelkezhetett a sorsával. Annyi szenvedés, annyi rágalom közepette, amennyiben része volt, valósággal örvendeznie kellett, hogy olyan derék férfinak nyújthatta kezét, amilyen a második férje, Horváth Árpád egyetemi tanár volt. Gyermekének sorsa is eszébe juthatott, amikor rászánta magát az özvegyi fátyol »eldobására«. Petőfi Zoltán másfél esztendős volt akkor s gondoskodnia kellett a neveltetéséről. Nem sejtette még akkor, ebben a fiúban milyen végzetes módon fog megnyilatkozni az apjától örökölt temperamentum. Különös és rejtelníes jelentősége a teremtésnek, hogy a nagy emberek tehetsége visszafejlődik az ivadékaikban, akik a legtöbb esetben nem tudják tovább fejleszteni a fajt. Igen sok nagy ember utódok nélkül halt meg, vagy ha volt gyermekük, ebben vagy ennek gyermekében kiszáradta családja. Mintha a természet egy-egy családsor tagjainak fejlesztése közben egyszerre minden energiáját összeszedte volna, hogy a sor végén létrehozzon, egy igazi nagy embert s ebben azután kimerült volna az energiája. A fiúra vagy az unokára olykor kiárad még egy-egy sugara az apa lelki fényességének, de legtöbb esetben csak korcs törpéket nemzettek az óriások. Az ember igazi nagysága csak szellemi erejének hatalmas voltában rejlik, a régi hires hadakozók, vagy másféle régi ősök, akiknek ivadékai hosszú évszázadokon át szaporítják az emberek számát, rendesen csak az emlékezet hamis véleményén át nézve voltak nagy emberek, egyébként semmi más kiválló tulaldon sággal nem dicsekedhettek a testi erejükkel vagy a helyzetek jól kihasználó természetes okosságukkal. Jó vérü, erős testű, szaporaságra képesített emberállatok voltak és rendes menetben fejlesztették tovább a nemzetségüket. Nem minden hires hadakozót áldott meg a teremtés Napoleon lángeszével. S ime Napoleon sem tudta tovább fejleszteni a faját, fiában már kimerült a teremtés energiája. Hol vannak a világ legnagyobb eszü embereinek maradékai ? A teremtés bevégezte ezekben a nagy emberekben a munkáját és a család embersorának végén utoljára hatalmas fényt árasztott a nagy célokra kiszemelt, kiválasztott emberek leikébe. Azután kioltotta ezt a fényt örökre, megfosztva attól az utódokat, hogy úgy örököljék ezt, mint a testi erőt, a magas termetet és más hasonló külső tulajdonságokat. Ha a mi nagy embereink során végig tekintünk, sereges- től akadunk rá hasonló jelenségre. Nagy embereink vagy utódok nélkül haltak meg, vagy a gyermekeikben szakadt vége a faj tovább fejlesztésének. Petőfi Sándornak sem maradt utóda: fiában vége szakadt az ő ember-sorsának. S nem meglepő és sok példa nélkül való jelenség az sem, hogy fiában mennyire visszafejlődött a leikébe oltott energia Petőfi Zoltán tehetséges ember volt s apja eszének néhány sugara beletévedt az ő leikébe is. De valójában csak az apja temperamentumát örökölte: a szervezetbeli, úgy mondhatnók, állati tulajdonságok szálltak át rá arról az emberről, aki apja volt. A nagy észbeli tulajdonságok nélkül ezek a temperamentumbeli tulajdonságok végzetessé váltak rá, Élettörténete, amelyet a »Petőfi könyvtár« számára nagyon gondosan és érdekesen irt meg most Déri Gyula, kezdettől fogva azt mutatja, hogy Petőfi Zoltánt a temperamentuma kergette bele a tragikus sorsába. Valami különös, módszeres és gondos neveléssel talán meg lehetett volna benne fékezni ezt a temperamentumot s nem közönséges ember válhatott volna belőle, de erős kéz nem működött közre ebben. Anyja, talán a sok igazságtalan szemrehányás meg a magával való békétlenkedés miatt, ideges, türelmetlen és hisztérikus kitörésekre hajlandó nő volt. A fiú másoknál nevelkedett; nagybátyjának, Petőfi Istvánnak, aki gazdasági pályára akarta nevelni az iskolai tanulásban való hanyagsága következtében, nem volt elég intelligenciája a nevelés különös módjainak alkalmazásában. Mikor Petőfi Zoltán már ifjúvá serdült, maga látott hozzá sorsának intézéséhez: hozzálátott iskoláinak folytatásához mint magántanuló, rövid idő alatt sikerrel tette le vizsgáit. De amikor ismét rendes tanulóvá lett, tüzes temperamentuma, bohém természete nem tűrte meg az iskolai fegyelmet. Apjának hírneve fényt árasztott reá s az emberek valósággal agyonitatták őt nagy szeretetükben. Hol megszökött, hol pedig kicsapták az iskolából s végre mint vándorszínész csatangolt ide-oda. Akik megszánták és segíteni akartak rajta hiábavaló munkát végeztek. Ha pénzhez jutott, nyomban eldorbézolta. Rossz színész volt s nem lehetett hasznát venni. Verseiben meg-megcsillan a tehetség, de ezek sem kecsegtethetnek azzal a reménynyel, hogy nagy költő válhatott volna belőle. Korcs volt, ez volt a tragédiája. A dorbézolás utóbb megemésztette erejét: huszonkét éves korában mellbetegség vitte sírba. Még betegségében sem tagadta meg bohém természetét: mikor Meránba küldötték, útközben kilenc napig mulatott Bécsben és elvert a gyógyításra való pénzből száz forintot. Utóbb már oly ridegen bántak vele, még az írói Segitő-Egyesü- let is megtagadta a számára kért házomszáz forintnyi gyógyítási költséget. Ennek az egyesületnek pedig az ő legközelebbi rokonainak egyike, Gyulai Pál volt a titkára; ő fogalmazta az elutasító végzést is. Petőfi Sándor fia kézen-közön elveszett, elzüllött s alkalmasint nem is nagyon búslakodott senki a halálán. Persze, a temetése az egykorú tudósítás szerint olyan volt, hogy a gyászoló közönség száma, még a legtulzottabb várakozást is felülmúlta. Nem csoda, hiszen temetni sehol sem tudnak olyan fényesen mint náiunk. * * Az utolsó nemesi fölkelés. — Országos ünnep — Még. benne vagyunk március idusának forró hangulatában és már ismét újabb, nagy és emlékezetes évforduló megünneplésére készül az egész ország népe. Ez az országos ünnep, mely az utolsó nemesi fölkelés hü tükrét helyezi a nemzet elé, egyben rehabilitálni óhajtja az abban részt vett apáinkat, kiket gyávasággal vádolt és bélyegzett meg gyűlöletes ellenségünk : Ausztria. Az Úrvacsora és a kehely. — Egyházi történészek nyomán. — Irta: P, L. Turia. A kehely, mit Jézus az Oltáriszentség rendelésekor használt csodálatos és titokteljes edény volt, ősidők óta a templom egyéb régi, drága edényei közt vala, melyek használatát és eredetét elfelejtették. A templomban sokszor kiselejtezték az elavult, ismeretlen edényeket és kincseket s eladták azokat vagy átdolgozták. így találták ezt a szent edényt, melyet ismeietlen anyaga miatt be nem olvaszthattak. A kehelylyel egy egész hordozható készülék volt összekötve. Lapos tálcán, melyből még egy lapot lehetett kihúzni, állott a nagy kehely s körülötte hat kisebb pohár. A kehelyben volt egy kisebb edény is, rajta tányérka, fölötte domború fedél, a kehely aljában pedig egy kivehető kanalacska. A nagy kehely tömege olyan vastag volt, mint egy harang; valami természetes anyagból vala, mintha úgy nőtt és nem csinálták volna. A más anyagból hozzá illesztett lábat sötét aranyércből dolgozták ki nagy művészettel, köröskörül egy kígyóval, alul szőlővel. Drága kövek is díszítették. E csodálatos tükörsima kehely már Ábrahámnál is volt. Melkizedek hozta Szemirámisz országából Kanaánba, mikor Jeruzsálemben különféle helyeket alapított. Használta az áldozatnál, mikor, Ábrahám előtt kenyeret és bort áldozott. Már a Noé birtokában is vala, fönn ^volt a bárkában Ádám csontjaival. A három hófehér ruhás férfiak, kik Ábrahám- hóz jöttek és neki termékenységet Ígértek, hozták Noénak a kelyhet, mely valahol elveszett volt. Valami buzaszem-féle vala benne, de nagyobb, mint nálunk, olyan mint a napraforgó mag; s venyige is volt benne. Azt mondták Noénak, hogy dicsőségteljes férfi, hogy hoznak neki valami titokteljes dolgot, amit magával vigyen Úgy tetszett, mintha szentséget hoznának, melynek nem szabad elpusztulnia. A kehely Babilonban Noé gyermekeinek jó törzsénél volt. Ezekkel Szemirámisz úgy bánt, mint rabszolgákkal. Melkizedek kivezette őket s a kelyhet magával vitte. Aztán a későbbi Jeruzsálem területén épületeket emelt. Mély alapokat épített, ahol a vacsora terme és a templom állott. Melkizedek nyúlánk magas nagyon komoly és szelíd volt; haja hosszú, világos szőke, mint világos, hosszú selyem; rövid, kétrétű, hófehér szakála is selymes vala. Hosszú, fehér, ruhát és betűkkel kivarrott övét viselt, midőn Ábrahámhoz ment magával vivén a kelyhet, melyet Ábrahám elé az oltárra helyezett, az Ádám csontjai mellé, aztán fodros sapkát tett fejére s az oltár mögé ment Ábrahám kenyeret s bort nyújtott neki, mert vágyott a Melkizedek áldozatára. Melkizedek a titokzatos kehelybe öntötte a bort, majd fölemelte s megáldotta, aztán, a kenyeret emelte föl ,s áldotta meg és megszegte Ádám csontjai felett, Ábrahámmal egyemben kérve az Istent, hogy teljesítse ígéretét, mit e csontoknak tett vala : Az ígéret pedig az Üdvözítő volt. * Az Oltáriszentség rendelésénél Jézus parancsára ismét rendbe szedték az asztalt; s egy fehér áttört, gyolcs lepellel borított vörös takaróval födték be. Most a titokzatos kelyhet hozták tartójával együtt s az Ur elébe tették. Majd borral és vízzel teltampho- rákat és a megtörésre előkészített kenyereket tettek az asztalra. Az Ur, János és Péter között foglalt helyet, az ajtók zárva voltak. Jézus imádkozott és nagyon ünnepélyesen beszélt, az Úrvacsoráját s az egész cselekményt megmagyarázta, mintha egy pap a másikat misézni tanítaná. A tálcából, melyen a kehely állott, egy másikat A múlt évben volt száz éve annak, hogy egész Európán győzedelmesen vonult keresztül a francia kard; Napoleon lábainál feküdtek a legnagyobb birodalmak. Az újkori világhódító a Hasburgok trónját is le akarta dönteni; a megsemmisülés veszedelme fenyegette Ausztriát. I. Ferencz császár fegyverbe szólította a magyar nemességet trónja megmentésére, Ausztria védelmére. A harc kimenetele ismeretes: Napoleon megsemmisítette az osztrák haderőt és Ausztria csúfos vereségét az insurgensekre hárította, ezeket állította pellengére és vádolta meg gyávasággal. Osztrák források nyomán irt történelmi munkák egész sorozata száz esztendőn keresztül kompromittálta a magyar nemzet vitézi bátorságát, sőt akadtak magyar történetírók is, akik egyetértve az osztrák felfogással, az utolsó nemesi fölkelést nemzetünk és hazánk szégyenére állították be a világtörténelembe. Ausztria, mely a múlt évben nagy ünnepségek rendezésével adózott az 1809-iki háborúban elesett osztrák katonák emlékének s a csatát vesztett János főherceget úgy igyekezett feltüntetni, mint a legjelesebb hadvezért, megismételte vádjait: gyávasággal bélyegezvén meg a magyar insurgenseket. Magyarország hazafias vármegyéi ez év május havában a Győr melletti Kismegyesen rendeznek országos ünnepséget az utolsó nemesi fölkelés emlékezetére s ennek az ünnepélynek az ad rendkívüli díszt, hogy egy olyan történelmi munkát ad a nemzet kezébe és az egész müveit világnak, amely a száz éven át — osztrák forrásból eredőleg — kompromittált insurgenseket rehabilitálja. Az utolsó nemesi fölkelésben részt vett vármegyék jeles történetírónkat, dr. rugonfalvi Kiss István györvármegyei fölevéltárost bízták meg az insurrekció történetének megirásával. Kiss István dr. nagybecsű munkája most került a könyvpiacra, amelynek csak egyetlen hibája van, hogy t. i. nem adták ki az összes müveit nemzetek nyelvén, megismertetve azokat az utolsó nemesi fölkelés igaz történetével. Lapunk szűk tere — sajnos — nem engedi, hogy a rendkívül becses, szinte szenzációszámba menő hatalmas történelmi munka anyagát kellően ismertessük és méltassuk, azt azonban mint örvendetes tényt, le kell szögeznünk, hogy az abban felhalmozott források szerint megjelölt adatok, okirattal igazolt tények meg- döntik az osztrák történelmi irodalom hazugságait és egész Ausztriának szemébe vágja megbízhatatlanságát, a történeti igazságok meghamisítását. A mi vármegyénket is közelebbről érdekli, mert a megyei fölkelő hadak szereplését is bőven ismerteti. Álig jelent meg a nemzet becsületét közelebbről érdeklő munka, mely nyomasztó érzéstől szabadította föl a nemzetet. Az országos ünnepélyt rendező vármegyék méltóbb, szebb emléket nem állíthattak apáinknak, mint hogy a gyávaság bélyegét róluk levéve, a történeti igazságnak megfelelően átutalták azt annak, akit megillet, az osztrák haderőnek. Az utolsó nemesi fölkelés nevezetes évfordulóját ez év május havában ünnepli meg az ország és nemzet. Ez az ünnepély most már fenyes lehet, mert az utolsó nemesi fölkelésben részt vett apáinknak az elismerés pálmáját nyújtja, ezredéves dicsőségünket régi fényében ragyogtatja »az insurregtió története.« Az ünnepélyen, mely — mint már említettük — húzott ki, a kelyhet takaró leplet levette s a kihúzott lapra borította. A. kenyereket a tálcára tette, a kelyhet közelebb vonta s a benne levő kisebb poharat kivette, a többi hat pohárka mellé helyezve azt. Erre mindkét kezével, a tálcával együtt fölemelte a kényeteket, az égre pillantott, imádkozott, fölajánlotta, megáldotta, letette s befödte fehér lepellel. Majd a kelyhet vevén, Péternek nyújtotta, hogy bort és Jánosnak, hogy vizet öntsön bele ; megáldotta a kelyhet, imádkozott és felajánlva fölemelte és megint letette. Péter és János által, ama tányér fölött, melyben azelőtt a kenyerek voltak, vizet öntetett kezeire és a kehely lábából kivett kanálkával a kezeire öntött vízből az ő kezeikre merített. Ez edényben aztán mindnyájan megmosták kezeiket. Jézus e titokzatos cselekménye alatt mindig szeretetteljesebb lett: most mindenét oda akarja nekik adni, maga magát; úgy látszott, mintha magát kiöntené, egészen átlátszó lett; olyan volt, mint egy világitó fényalak. Ebben a hangulatban törte a kenyeret az előre jelzett darabokba és egymásra tette tányérján, az első falatból ujja hegyével egy darabkát letört s a kehelybe ejtette. Ugyanabban a pillanatban, mikor ezt tette, egy képet láttak az apostolok, mintha a szent Szűz, ámbár nem volt jelen, a szentséget lelkileg venné magához Ekkor emlékeztek, hogy reggel Betániában megmondta, miszerint a husvétot Fiával akarja megülni, ki is tűzte az órát, melyben az imába merülve lelkében el is nyerte. Jézus még imádkozott és tanított, minden szava mint a tűz és világosság hatolt az apostolok szivébe, Judást kivéve, aztán a kezéoe vette a tányért a kenyérrel a kehelyre tette és mondá: »Vegyétek és egyétek, ez az én testem, melyet értetek adtam!« Jobbját mintegy áldólag terjeszté föléjük és mikor azt tette, fény özönlött belőle, szavai világítottak, valamint a kenyér is, mely mint egy világitó
