Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-04-19 / 16. szám
(2) 16. szám. NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE urnák nézetét, mely szerint a két százalékból alig takaríthatnánk meg valamit, ha a kivitelre bárkit is kérnénk fel, vagyis ha a művezetéssel a városi mérnököt bíznánk meg, vagy pedig ha ugyanazon többség célszerűnek tartana ily intézkedést. Ama gyanúsításra nézve pedig, hogy a vöröspont jeligés tervezet mellőzése és azon* * kivül tudj’ Isten mely okok miatt harcolnánk, ajánljuk czikkiró urnák a »Protectiós bolondokháza* cikknek elolvasását, amely »Az Újság« f. hó 12-iki számában látott napvilágot. Ha az említett cikket elolvassa, bizonyára neki is kevésbbé fog imponálni a Magyar Mérnök és Épitész-Egylet bírálata. Mi nagyon jól tudjuk azt, hogy nem a mai városi vezetőség volt az oka annak, hogy a Rákóczi-romok ott díszelegnek a piacon. Először a megszületni nem akaró pályázati hirdetmény kétségbeejtő vajúdása, azután egy-két hivatali asztalfiók, majd egy pár hónapig tartó ex-lex, hegyibe a lehető legrosszabb országos pénzügyi viszonyok. Jöhet azonban még ilyen akadály több is, újabb pénzügyi és esetleg miniszteri nehézségek. De épp azért lassan a testtel, nagy kérdéseket úgy ötletszerűen elhamarkodni nem szabad. Majdnem két évi stagnálás után ne csináljunk saító mortálekat, hanem intézkedjünk higgadtan, körültekintően, mert ma még legfeljebb azt mondják reánk, ha a romokat látják : — A nagybányaiak óvatosak. De ha valami elhirtelenkedett dolgot produkálunk rósz tervek és hibás pénzügyi számítások alapján, akkor azzal gúnyolhatnak, hogy — A nagybányaiak korlátlanok! Ám a szó, csak szó, az még hagyján, de a pénzbeli teher a mi vállainkat fogja majd nyomni. Azért hát csak hadd számítson az a városi mérnök, vegye elő a körzőt, meg az irónt is, hiszen azért eszi a város kenyerét, hogy azzal együtt érezzen s meg is vagyunk róla győződve, hogy amilyen derék ember, a város érdekeit teljesen a magáévá teszi a művezetésnél is. Ugyan mit szólna hozzá a »Nagybánya« szerkesztője, ha a városi jegyzői teendőket pl. a szatmári jegyzők valamelyikével végeztetnénk. Régente azt hallottam egy zseniális embertől, hogy a városi tisztviselőt arról lehet megismerni, hogy ha szó van egy másik helybeli városi tisztviselőről, akkor ő annak lelkes ellensége. Hát ez még most is igy volna? Hm! Hm! Nem hisszük! Kiállítási kitüntetések. A szatmári Lorántffy Zsuzsánna egyesült háziipari kiállításán Nagybányáról kitüntetést nyertek: Ezüst érmet és oklevelet. A nagybányai nőegyesület háziipari osztálya. Oklevelet Gellért Aranka, Mándy Gizi, Stoll Tiborné, Radó Amália, Weisz Lajosné, Steinfeld Jolán, Waigandt Anna, Mészáros Mariska és Ida, Bohacsek Ilona, Molcsányi Lili, Szokol Ziza. A kiállítók között jury tagok is szerepelnek, kik jegyzőkönyvi köszönetben részesültek. Történt, hogy egy földmives éppen a vezér palotája előtt vezette el egyszer a lovait a szántóföldjére. A vezér ott állt az ablaknál és megpillantotta a szép lovakat s el is határozta nyomban, hogy megszerzi a lovakat a földmivestől; gonosz módon akarta megfosztani a jószágtól a szegény embert. Megparancsolta az egyik szolgájának, hogy kövesse a földmivest és tudja meg, hogy hová megy a lovaival. A szolga engedelmeskedett és mindenütt nyomon követte a földmivest, aki a földjére ment és eke elé fogta a lovait és szántott velük. Mikor elvégezte a dolgát, a földje közelében levő kutnál megitatta a fáradt állatokat, aztán hazatért. A szolga elmondotta ezt a vezérnek, aki azután gonosz tervet eszelt ki. A kúthoz vezető keskeny ut mentén feküdt az ő szántóföldje is, amelyhez szintén gonosz módon jutott hozzá. • Kiment másnap a szántóföldjére nehány szolgájával együtt s azon a helyen szőnyegeket terített a kúthoz vezető ösvényre. A földmives is ott volt másnap a szántóföldjén a lovával együtt, hogy folytassa a munkáját. A szántás után, szokása szerint, ismét elindult a kúthoz, hogy megitassa a lovait. Mikor a vezér földjéhez ért, rákiáltott az egyik szolga: — Vigyázz, be ne szennyezd az ösvényre terített szőnyegeket. Uram, a hatalmas vezér terítette ide ezeket s jaj annak, aki rálép valamelyikre. A földműves megköszönte a figyelmeztetést, azután az ut mentén levő szántóföldre tért le a lovaival, . A falut még egyszer bejárom ... — Irta: Révai Károly. — A falut még egyszer bejárom,1 Velem tipeg a kis leányom, Itt is megáll — otlt is benéz, így jóformán a búcsú kész. Lásd: ill a Révai-ligelben Be sokszor méláztunk mi kelten! Mig lopva ránk szállt a setét, Itt mondtam neked sok mesét. A dombon túl, a temetőben A napot néztük lemenőben; Ott ért a csöndes alkonyat Egy roskadó sírkő alatt. Mig halkan zizegett a jávor, Én mesélgettem nagymamáról; Sötét szemed kigyult, — akár Mint két kis szenljános bogár. Nézd, ez a templom! Ints feléje! Tudod e, kit viltem beléje? Anyádat — édes esküvőre, És tégedet — keresztelőre! Ott áll egy ház! Végy búcsúi altól, A fedele van szinaranyból, Falai fényben ragyogók, Gyémánlosak az ablakok. Azt kérded: hol van?.Ne kétkedjél! Ott, amelyikben Te születtél! Te úgy látod, hogy roskatag De kincset érnek e falak! S ne kérdje senki: milyen? hol van? Nekem aranyból, gyémántból van! Ó, mesebeli arany Pagoda! Ez ócska, roskadozó házat Nem adnám éretted oda! . . . Orvosi tudomány és művészet. Művészi és orvosi körökben méltó feltűnést keltett dr Sassy János, Miskolcz város müvészlelkü orvosának, fenti cim alatt tartott előadása, melyet a »Budapesti Orvosi Körben« a múlt év folyamán adott elő. E tanulmánya a »Gyógyászat« ez. orvosi szaklapban is megjelent, mint külön lenyomat az 1907. évi számokból, s mivel annak idején az előadáson nem lehettem jelen, csak most ismertetem ezen minden izében talpraesett tanulmányt. Külföldön már a múlt század elején találunk kísérleteket, hogy kimutassák, milyen tért foglalnak az egyes tudományágak a művészetben, különösen a szobrászatban, illetve a festészetben. Nálunk úgyszólván egyedül álló dr Sassynak ily irányú munkálkodása, amely az orvosi tudomány és képzőművészet egymáshoz való kapcsával foglalkozik. A középkori festők alkotásait tanulmányozva, kimutatja, hogy orvosi szempontból is mily érdekes a vonatkozás az orvosi tudomány és festészet között, idézi Laufenauernek az »Idegéletvilágából« cimü munkáját, »a régi hírneves festők úgy lefestették az idegesség alakjait, hogy a képekből azt szöveg nélkül ma is lehet olvasni.« Hogy mily behatóan foglalkoztak a középkori festők az anatómiával, arra nézve a műtörténelem lapjain kivül, nagyon szépen tanúskodik az elhunyt Viktoria angol királynő rajzgyüjteményében levő hogy kikerülje az ösvényt. Az egyik lova eközben lehajtotta a fejét és leszakított a fogaival nehány fűszálat. Csak erre várt a vezér. Odalépett a földmives elé és haragosan kiáltott rá : — Mit keresel itt a lovaiddal az én földemen ? Nem látod, hogy a lovaid letarolják itt a füvet ? Szigorú büntetés vár reád a gondatlanságodért. Büntetésül elveszem tőled lovaidat. % A szegény ember leborult a vezér előtt és kegyelemért könyörgött. — Kergessétek el innen ezt az embert! — kiáltott most a vezér a szolgáinak. — A lovait pedig vezessétek be az én istállómba! A szolgák elkergették a szegény embert, aki azután egyenesen a sahhoz futott és elpanaszolta neki a baját. A sah nagy megdöbbenéssel hallgatta a panaszt. Eleinte nem akarta elhinni s megparancsolta az egyik tisztjének, hogy kutassa ki az igazságot. A tiszt azután megtudta a vezér szolgáitól, hogy a szegény földmives csakugyan igazat mondott. A sah ekkor maga elé rendelte a vezért és megkérdezte tőle, hogy miért vette el a földmivestől a lovakat ? A vezér ekkor elmondotta az esetet s azzal mentegette magát, hogy meg akarta büntetni a földmivest. Közben elterjedt a városban a földmives panaszának hire s a már régebben megkárosított emberek is bátorságot kaptak és tömegesen özönlöttek a sah palotája elé. A nép zajongását meghallotta a sah és kiküldötte a palota elé az egyik tisztjét, hogy tudakolja meg a népcsödület okát. Mikor azután megtudta, hogy a vezér már sokszor megfosztotta az embereket 1908. Április 19. egyik rajza Leonardo da Vincinek. »A rajzok egyikén a szív félhold képű billentyűinek (valvulae semilunares) különböző helyzete van feltüntetve a Nodula Arantii pontos megjelölésével, mely rajz világos bizonyítéka annak, hogy azt oly ember készítette, kinek már a vérkeringésről helyes fogalmának kellett lennie«, miután pedig Harvey a vérkeringés felfedezője Leonardo da Vinci halála után egy félszázaddal született, a vérkeringés fölfedezésének dicsősége Leonardo da Vincit illeti meg. Nagy művészi érzékre és műértelemre valló módon fejtegeti ezek után, hogy mennyire és mily módon nyilvánulhat a képzőművészeti és pedig a szobrászati és festészeti alkotásokban az egyes betegségek és beteg emberi alakok ábrázolása a művészet alapelveinek fentartásával. Ennek illusztrálására felhozza id. Holbein (L460—1524) német festő »Szt. Erzsébet« c. oltárképét, melyen a művész az emberi nyavalyák legundoritóbbját, a poklosságot festette, s mindamellett a festmény nem fogja senkiben az undor érzetét fölkelteni, mert: »A művész finom tapintattal már a csoportosításnál úgy helyezte el a poklosokat a képnek szögletébe, hogy minél szembeötlőbb legyen az ellentét közöttük és Erzsébetnek az előtérbe állított magasztosan szép alakja között s ez által annál élesebb világításban tündököljön a betegeket ápoló és vigasztaló szent asszonynak nemes önfeláldozása és cselekedeteinek erkölcsi értéke mintegy növekedjék a szemlélő előtt, kinek figyelmét és csodálatát első sorban maga Szt. Erzsébet köti le.« Nagyon megszivlelésre méltó s bizony leplezetlen igazsággal jellemzi az »ultra modern« festészeti irányok túlkapásait. Egyetlen kornak sem voltak oly ferde kinövései, mint a jelenkori festészeti irányoknak. Pedig mily egészséges elvből indultak ki. Félre dobva az akadémiai copfot, ki a szabad természetbe a valóságnak önmagáért a természetért való tanulmányozása s annak jellegzetes visszaadása volt a főcél az igazság megtartásával. S ha tekintjük a renaissance egyik másik nagy mesterének müveit, bizony azt tapasztaljuk, hogy már ők is alapul vették a természeti formákat, s milyen megfigyelés kellett ahoz, hogy oly betegségeket, amelyeket maga az orvosi tudomány sem ismert részletesen, oly hűséggel ábrázolták, hogy összehasonlítva azokat egykorú orvosok följegyzéseivel, a betegség sympto- mait jobban lehet leolvasni a festményről mint a régi, egykorú foliansról. S hogy hova jutottunk, mennyire eltértünk a természet lelkiismeretes tanulmányozásától, tekintsünk végig a ma dívó művészi irányzatokon. Kevés kivétellel bizony mind eltértek az alapelvtől; a természeti jelenségeket, amiket vissza akartak adni, analyzálni kezdték s igy festményeiken fizikai kísérleteket, optikai csalódásokat tüntettek fel s a kép tulajdonképeni tárgya, lelke, teljesen mellékessé vált. Nagyon találóan jellemzi ezeket: »egyes túlzók s ilyenek rendesen a gyengébb tehetségű epigonok közül kerülnek ki, kik levegő tanulmányok és szin- elemzés útvesztőibe annyira belebonyolódtak, hogy utóbb már teljesen megfeledkeztek még az alakról is, elannyira, hogy ha az ilyen képeken az elnagyolt rajzhibáktól hemzsegő emberi alakokat anatómiai szempontból tekintjük, első pillanatra sokszor lehetetlen eldönteni, vájjon karikatúrával van-e dolgunk vagy éretlen gyermek kezébe került az ecset. így aztán helylyel-közzel találkozunk ultra modern festményeken olyan emberi alakokkal, kiknek felső végtagjait bármelyik gorilla jogosan igényelhetné magának ............a hosszú keskeny nyak s hozzá a tö rzsnek és az alsó végtagoknak aránytalansága arcul csap minden anatómiát. Lehetetlennek tartom s velem együtt bizonyára mindenki aki valaha anatoa vagyonuktól, nagy megdöbbenése haraggá változott. Türtőztette haragját és igy szólt a vezérhez: — Majd megnézem azt a helyet, ahol a földmivest megbüntetted. Vitesd oda a lovakat is. Másnap a sah elment a tisztjeivel a vezér földjére. A vezér már várakozott rá ott a lovakkal együtt. Ott volt a földmives is. A sah megvizsgálta az ösvényt, azután igy szólt a vezérhez: Vezesd haza a lovakat, én majd követni foglak. A vezér engedelmeskedett s útközben egyszerre észrevette, hogy nagy tűz lobog az ösvényen. A sah rakatta a tüzet a földmives földje mellett. A vezér zavartan állt meg, majd hátra fordult és megkérdezte a sahtól: — Hogyan folytassam az utamat ezen a tűzön keresztül ? — Cselekedjél úgy, amint jónak látod — felelt a sah. A vezér ekkor letért az útról a szántóföldre, hogy kikerülje a tüzet. A sah, amikor utolérte, haragosan kiáltott rá — Hogy merészkedtél rálépni a más földjére? — De hiszen nem folytathattam volna az utamat, ha ezt nem cselekszem — felelte a vezér. A sah ekkor azt mondotta neki: — Amit igazságosnak gondolsz a magad jóvoltára, miért mondtad bűnnek a más kárára? A vezér észrevette most, hogy csapdába került. Siránkozva rogyott le a földre és kegyelemért esedezett. A sah azonban engesztelhetetlen maradt. Száműzte a vezért s a javait pedig szétosztotta a szegények között.
