Nagybánya és Vidéke, 1908 (34. évfolyam, 2-52. szám)
1908-04-19 / 16. szám
Nagybánya, 1908. r•*V 0 *C5»“ f ^ VoH ** * •• %^ h::::> Április 19. — 16. szám. XXXIV. évfolyam. NAGYBÁNYA ES VIDÉKÉ TÁRSADALMI HETILAP. A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDÉLT -V^sAlUST^F Előfizetési árak ST Egész évre 8 K. Félévre í K. Negyedévre 2 K. Egyes szánd 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Révész JTátnos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Felsőbányaí-utca 20. szám alatt. Üzleti hirdetések négyzetcentiméter, hivatalos hirdetések díjszabás szerint. Mozgalom indult meg, mint egy napilapban olvasom, hogy a husvétot állandóan ápr. 7-ére tegyék, mert az a körülmény, hogy a többi ünnepek is nagyrészt tőle függenek s a husvét mozgó ünnep lévén, az egész naptár évről-évre föl van kavarva: nem tetszik a világnak, neki határozott terminusra van szüksége. A husvét első napja ma márc. 22. és ápr. 25. közt ingadozik, hol előbb, hol később, igy lesz a farsang is rövidebb vagy hosszabb, igy esik a böjt előbbre vagy későbbre, nagypéntek, áldozócsütörtök, pünköst, a r. katholikusok űrnapja változó dátumokra. Tudvalevőleg a nicaeai zsinat másfélévezred előtt úgy határozott, hogy a tavaszi napéjegyenlőség után következő holdtölte után való első vasárnap, az a husvét. A kereszténység e döntésében az a szép felfogás nyilatkozott meg, hogy mivel Jézus vasárnap támadt főt, azért a husvétot mindig vasárnapon kell ünnepelni. Hogy is volna elképzelhető pl. Nagypéntek szerdán, vagy husvét vasárnapja pénteken, pedig ha határozott dátumra helyeznék ezt a nagy ünnepet, akkor ilyen képtelenségek keletkeznének. Különös az, hogy a nyughatatlan korszellem mindent megbolygat, pedig mennyi érdekesség, változatosság van abban, hogy a naptári év nem mindig olyan unottan egyforma. Ha úgy volna, akkor bizonyára az ellen törnének azok a folyton fészkelődő elemek, akiknek semmi se jó ezen a világon. Igen, igy szép nekünk a husvét, a maga örök és változatlan belső tartalmával és külső változatosságával, igy szép, az egyház mélyen járó tanításainak szent igazságával, az ősi, kedves népszokásokkal, hol fakadó rügyeivel, hol meg a hó alól kitörő természeti őserő félig alvó ébredésével. Ragaszkodjunk szent hagyományainkhoz, a kereszténység fenséges ünnepeihez, évezredek által megszentelt kegyeletes szokásaihoz, a jelen sivárságát, a múlt szépségei és örök tanulságai oszlatják el s ezek tartják ébren reménységünket, a bérharczok, a pogány kenyérküzdelmek között. Békesség legyen a nyájas olvasóval, kívánjunk egymásnak boldog ünnepeket! A városi nagyszálló. M. t. előfizetőink már alighanem unni is fogják, hogy oly gyakran tárgyaljuk a városi nagyszállót. De a »Nagybánya* múlt csütörtöki számában közölt cikkre lehetetlen nem reflektálnunk. Előbbi sorainkban cikkíró ur célzatosságot, sőt rosszakaratot lát. A célzatosságra nézve feltétlen igaza van és nyíltan bevalljuk, hogy célzatosságunk a város érdekében csúcsosodik ki. A rosszakaratunkra vonatkozó állítás is — mi tűrés tagadás — rém egészen alaptalan, hanem bizonyos megvilágításra szorul. Cikkíró ur szórul-szora mondja: »a pénzügyi szempontok amellett szólnak, hogy ha már az eddig kidolgozott részletes tervekért és költségvetésekért 2%-ot kell fizetnünk a tervező építészeknek, bizzuk reájuk az építkezés művezetését is, mert a teljes kivitelért még fizetendő két százalékból alig takaríthatnánk meg valamit, ha a kivitelre bárkit is kérnénk fel.« Beszéljünk tehát komolyan és ne sipuluszias- kodjunk a művezetés meg kivitel fogalmáról. Cikkíró ur azt akarja, hogy Jámbor urnák az építkezés művezetéséért további tizenhárom- ezer koronát fizessünk. Kétséget nem szenved, hogy ez határozott jóakarat Jámbor úrral szemben és amennyiben mi azt akarjuk, hogy a kérdéses tizenháromezer koronát takarítsa meg a város, természetes, hogy törekvésünk cikkíró szempontjából rosszakaratúnak nyilvánittatik. Távol legyen tőlünk ebből azt következtetni, hogy laptársunk fönnebb említett cikke a város érdekével szemben rosszakaratú lenne. Hiszen cikkíró urnák kétségbevonhatatlan jóakaratát és tárgyilagosságát megdönthetetlenül illustrálja amaz állítás, hogy a város naponként 80—100 korona jövedelmet kénytelen nélkülözni, amióta romokban hever a leégett régi szálló. Ez bizony nagy csapás, mert hiszen igy évenként 29—36 ezer korona kárt szenvedünk. Nem is képzeltük, hogy a romban heverő régi nagyszálló ennyit jövedelmezett. Minthogy azonban a régit többé vissza- fütytyenteni nem lehet, nem az a kérdés, mit vesztettünk a régi nagyszállónak elpusztulása következtében, hanem az, hogy mit nyerünk az újnak felépítése által. Véghetetlenül sajnálom, hogy cikkíró ur, közgazdasági és különösen pénzügyi ismeretei mellett eme kérdéssel nem foglalkozott. Menynyire megkönnyithette volna a képviselőtestületnek feladatát. Köztudomású dolog, hogy a képviselőtestület optimistái mostanában azon fáradoznak, hogy a befektetendő összeget és a várható jövedelmet akként egyensúlyozzák, hogy a jövedelem a 30 — 40 évre felveendő kölcsön törlesztését, valamint a fizetendő kamatot fedezze. És ha sikerül a nehéz kérdés megoldása 30 — 40 esztendeig folyvást nélkülöznünk kell a cikkiró ur által kimutatott 80 — 10 koronát naponként. Hogy eme veszteség mily nagy, azt számokban nem merem kifejezni. Azonban ha a képzelt százezreknek nyomát hijába ütjük, mentsük meg legalább azt a 13 ezer koronát, amely ezidő szerint még kezünkben van és amelyet czikkiró ur csupa jóakaratból Jámbor urnák juttatni szándékozik. Grundböck István városi mérnök urnák sem tudományában, sem megbízhatóságában, sem szorgalmában nincsen okunk kételkedni. Bizzuk reá az uj szálló építésének művezetését. Ahhoz, hogy a művezetéssel Jámbor és Bálint budapesti cég bizassék meg, csak oly esetben járulnánk hozzá, ha a képviselőtestület ama tagj iinak többsége, kik az épitészettanból akár a budapesti egyetemen, akár pedig a selmeczi akadémián vizsgáztak, magáévá tenné cikkiró A názáreti. H|avaszi napsugárként járt a földön: Fényt árasztott maga a tiszta öltöny, Mely nyúlánk szép alakját bétakarta. S járt mindenütt gyógyítva, tanitgatva, Szeretett hona kék ege alatt . . . Követte őt a lelkes kis csapat, Körülölelve bizó szeretettel; Így élt közöttük a Fiú, a Mester, S hogy bizonyítsa égi küldetését, — Csodatettek jelzék járás-kelését: A tiszta vizet nemes borrá tette, Jairus. lányát életre keltette . . . Gyógyított — merre útja vezetett, — Vakot, bénát és minden beteget. . . S neve Izraelbe és Júdeába Elterjedt, áldva, szeretve, csodálva ! Mint megtestesült égi szeretet, A lelkek nyopiorán úgy szenvedett! De olykor-olykor mégis fölvidult, Ha karjaiba kis gyermek simult . Ártatlan szemek fénylő sugarába Égi hazáját tükröződve látta . . . Szivére ölelt minden kisdedet! — — Szavának a vihar is engedett: Lecsilapult a háborgó elem, S hold fénye ömlött szét a tengeren. * S c, ki parancsolt a tenger szelének Megérté az emberi gyengeséget . . . A gyarló ember-szívekbe belátott; A megtérőnek áldón megbocsátott! De mig gyomlálgatta a lelkeket, Csalán marta, tövis vérezte meg! Kit a nép szeretettel vett körül, Sivár érdekhaddal szembe került . . . Avult törvények sok dölyfös sáfárja Merev tanok szavát szemébe vágta; Hatalmi féltés ezer kigyónyelve Szállott feléje lángolón, sziszegve! — És ő állta, állta a zivatart, Mely sok lelki iszapot felkavart; Tűrve a gúnyt, mely arczába csapott, Küldetett utján békén haladott. Megpihent olykor kis Bethaniába, Hol mindig gyöngéd megértést talála; Hol megtépdesett, fáradt galamblelke Megnyugvását, erejét visszanyerte.... Eleázárnál, akit szeretett, Talált csöndes, nyugalmas fedelet. S látván, hogy immár az idő bételve . . . Mielőtt nehéz sorsa elé menne, Hogy elbírhassa, mit rá mér a végzet: — A kis családhoz még egyszer benézett ; Fogadták most is meleg, hű szivek . . . Végső nagy útja előtt megpihent Eleazár — hogy közeledni látta — Átölelve vezette hajlékába. A jó Márta rendezett ügyesen, Hogy nyugvására minden meglegyen: S ha álom szállna fáradt pillájára, Vacsora után tiszta, hfis ágy várja; Sürgölődő t a délceg, karcsú lány, Vidulva az Ur egy-egy mosolyán . . . — Mária Jé/.us mellett térdre hullt, S hallgatá, mig az ég bealkonyált. A falu csöndes, ábrándos leánya, Belemerült két tiszta szemsugárba; S összekulcsolva ölén két kezét, A vendégre függesztő őzszemét . . . — Távol a bűnös nagy világ zajától: — Itta az igét szózatos ajkáról! És olykor-olykor halkan kérdezett, S úgy eltűnődött a válasz felett; — Mint szárnyát próbáló pelyhes madárka, Ha vágyik fölszállni a napsugárba ! Takács Ilus. A szegény ember lovai. (Keleti mese.) Irta: Londesz Elek. A sah vezére nagyon kapzsi ember volt. Sok kincset gyűjtött össze, de akármennyire megtelt a kincses kamrája, sóba sem szállt el a leikéből az elégedetlenkedés. Mindig többre és többre vágyakozott. A kincs után való nagy szomjúságban sok igazságtalanságot követett el. A szegény embereket megsarcolta, elvette vagyonkájukat, hogy ezzel is gyarapítsa a maga gazdaságát. A szegény emberek nagyon féltek a hatalmas vezértől s nem mertek panaszkodni ellene, nehogy még az életüktől is megfoszsza őket. A sah nem is sejtette a vezér gonoszságát, hiszen senki sem ment panaszra hozzá. Azt hitte, hogy jólelkü, igazságos ember s rábízta volna még az életét is. Xjap-a.nl*: mai száma S oldal. Husvét ünnepén.
