Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)
1903-01-11 / 2. szám
F Nagybánya, 1903. Január 11. — 2. szám. TÁRSADALMI HETILAP A NAGYBÁNYAI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE megtelenik: i^riisrrDEisr "^r^.s^LE5isr-A.E= telőfizetési árak: •. Egész évre 8 Kor. Fél évre i Kor. Negyedévre 2 Kor. Egyes szám 20fill. Előfizetések, reklamácziók és hirdetések Molnár Mihály könyvnyomdájába intézendők. Közlemények a szerkesztő lakására — Felsőbányai-utcza 20-ik szám alá — küldendők. Nyilttér soronként 20 fill. A legmagasabb tandíj. A községi iskolaszékek részére kiadott uj utasítás sok ellenszenvet keltett az ország egyes városaiban, bár készséggel elismeri a közvélemény, hogy az utasításban nagyon sok helyes intézkedés van s általában véve nemes intenünk vezették a minisztériumot mikor kiadta ezt a terjedelmes uj rendszeri. Hogy szó nélkül nem hagyhatják egyes városok azokat a dolgokat, melyekre nézve uj törvényt kellett volna hozni, az nagyon érlhelő, természetes dolog. Az iskolai hatóságok (iskolaszékek) jogai meg vannak nyirbálva, ám ez még nem volna b tj, ha az ügy érdekében történik, csakhogy alkotmányos országban, törvényt csak törvénynyel lehet megváltoztatni. Az igazgatót a tanfelügyelőség nevezi ki (eddig az iskolaszék választotta), mondják ez is jobb rend a réginél. Meghiszem, de ez sem változhatik át törvény nélkül, választásból, kinevezésre! A tanító testületre nézve az 1876. XXVIII. I. ez. 9. §-ának 5-ik bekezdése ezt mondja: »a községi iskola széknek a választott tagokon kívül minden helybeli hitfeiekezetnek rendes lelkésze és a községi népiskolai tani tó, vagy ahol több tanító van, a tanító testület képviselője is, tanácskozási 0,1 sza\aza‘n joggal bitó tagjai. Ahol az iskolaközségben legalább tizenöt lanitó van, ott a tanítók maguk közül két, a hol pedig legalább 30 tanító van, három képviselőt választhatnak.« Az uj utasitás pedig, (mely magáról azt mondja, hogy az 1876. évi XXVIII. törvény- czikket végrehajtja,) ugyanebben a dologban a 2 §. alatt igy intézkedik. »Az iskolaszéknek tanácskozási és szavazási joggal biró tagjai még: Az osztatlan elemi népiskolánál a tanító (tanítónő) két vagy több tanitós elemi iskolánál az igazgató tanító (tanítónő), a ki egyszersmind az iskolaszék előadója. Ha a községi elemi anilók száma a 15-öt túlhaladja, a tanitó testi let e czélru egybehívandó ülésen az iskolaszékbe két, ha a tanítók száma a 30-at túlhaladja, 3 képviselő tagot választ. Hivatalból tagjai a lelkészek, a községi orvos, a gazdasági szaktanító.« E kettőnek egybevetéséből világos, mily óriási eltéréseket mutat a törvény és az uLasi- lás. Behozza az orvosi, az igazgatót, a gazdasági tanítót rendes tagul s elveszi a több tanitós iskolák jogát, hogy maguknak egy képviselőt válasszanak, elviszi minden törvény nélkül. Ezek csak Ízelítőül és bevezetésül legyenek mondva. Nunc venio ad fortissimum Beleavatkozik sokszor a községek háztartásába, a községi (örvénybe, sőt a községek vagyoni állapotába is. Vegyük csak a tandijat. Az uj utasitás 26. §-a 5. pontjának 3. bekezdése szóról-szóra igy hangzik: »A tandijat a községi elemi népiskolában a helyi viszonyok számbavételével a községi elöljárósággal egyetértve az iskolaszék állapítja meg; de az fejenként 4 koronánál nagyobb nem lehet. Egy családból csak kél tanuló köteles tandi at fize'ni.« Ezzel szemben tessék mai számunk hírrovatát elolvasni s ott megtalálja a gondoktól gyötört szüle, hogy az izgató kéri és hirdeti, hogy tessék a tandíj második részletét (ismét 4 koronát) fizetni. Nagybánya városa szeptemberben 8 koronában állapította meg s tandijat, vidékiek részére 36 koronában s ennek felét be is szedette. Már most ezek az utasítások a jelen iskolai évben már érvényesek lévén, mikor a szülők szeptemberben 4 korona tandijat fizettek, akkor megfizették a maximumot. Én szegény és egyszerű ember vagyok, gondolkozásom lehet, hogy elmaradott, lehet, hogy nehéz, de mindenkitől bocsánatot kérek, ha kijelentem, hogy én már most nem tudom, hogy kinek engedelmeskedjem: a miniszternek-e? vagy Doroghy igazgató urnák? A miniszter hatalmas, de idehaza az igazgató is hatalmas ám, a ki egy intézetnek élén áll, egyiket sem szabad megharagitanom. A miniszter kimondja, hogy 2 frtnál több nem lehet a tandíj, az igazgató pedig a II félévre megint 2 frt kér tőlem. A város természetesen az igazgató pártjára áll, mert neki pénz kell, lehet, hogy ő utasítja is az igazgatót. Vagy érvényes az uj utasitás, vagy nem, ha érvényes, akkor azt, mint iskola fenntartó a város is tartozik respektálni, ha nem érvényes, akkor teljes egészében tekintsünk el tőle, de a törvényjog, és igazság korszakában mégis csak különös oda fejlődésünk,hogy megjelenik egy uj rendelet, melyből kiki kiválogatja magának a neki előnyösnek látszó részeket s azokat végrehajtja. Szeretnők, ha a hivatalos várostól vagy a kir. tanfelügyelőséglől ebben a (kérdésben tájékoztató intézkedést nyernénk. Történelmileg helyes-e a Szaszar elnevezés ? A »Nagybánya és Vidéke« 1902. decz. 21. számában »A régi Nagybánya« czimii czikkben említi a Tek. Szerkesztő ur azt, hogy Karácson Imre ur szerint Evlia Cselebi történetíró 1661-ben »llidzsé«-nek nevezi q pvrnpzelyi palakot Karácson Imre ur tévesen említi itt a Fernezelyi-patakot, a Szaszart nevezte Evlia Cselebi Ilidzsének. A Pallas Lexikon 12. kt. 923 oldatán ez áll: »Nagybánya a Fernezelvi-patak tág völgyében fekszik.« Ez téves adat, hiszen köztudomású dolog, hogy Nagybánya a Szaszar völgyében van. A tek. Szerkesztő ur: »Honnan került az Ilidse név, ki tudja? de. hogy szebb a Szaszarnál, az bizonyos. Ezután Ilidsének hívjuk és ne Szaszarnak. Idegen előtt nincs becsülete az utóbbi névnek.« Lehet, hogy szebb az Ilidse« név a Szaszarnál, de a »Szaszar« történelmi név, az bizonyos. A történelemben, néprajzban pedig a helyneveknek fontos szerepe van s nem szabad a helyneveket változtatni a történelmi múlt tekintetbe vétele nélkül, a nép is nehezen szokja meg a mesterkélt uj neveket. Az »Ilidse« nevet csak Evlia Cselebi találta ki, történelmi alapja nincs, azt sem az előtt, sem azután nem használták. A »Szaszar« k „NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE” tárczája. íMjiiiMAgiün ~nr 1 Gyötrődés. Hideg szived csak gyűlöletre készt. S én mégis oly nagyon, nagyon szeretlek téged. Szemed mosolygva máris másra néz, Míg vallomásom egyre mondom néked. Oh meg ne hallgass! ügy is mindhiába, Égő szavamra szived föl nem enged, Nem hat reád forró szerelmem láza, Gyötrelmemet te meg nem értheted. Oh meg ne hallgas! Szép hideg szemeddel Űzz el magadtól mig meg nem futok, A vágyat öld meg, a reményt szivemben. Mert mig ez bennem él, meghalni nem tudok. Tüzér. ■00® ■ A feleségem pesti utazása. A feleségem minden lehető és lehetetlen alkalommal előhozakodott vele, mikor ő Pesten járt. és mikor őt Párisba akarták vinni. És nem tagadom, ezzel imponált, nemcsak nekem, — aki elvégre is férje és igy első hódolója voltam, — de mindenkinek. Hja ! persze, nem minden bokorban születik olyan ember, aki a fővárost látta, hát még aztán olyan, aki Parist is láthatta vo’na, — esetleg. És ebben a büszke öntudatban a feleségem ha szót tett róla, olyan szánakozó forma pillantást vetett rám, mely az ő végtelen jó szivéről tanúskodott. Hogyne, hiszen én szegény halandó csak képeken láttam a fővárost, és igen természetesnek és bizonyosnak látszott, hogy majdan a túlvilágra is úgy utazom, hogy a főváros csak képzeletben él előttem Hát ez a kilátás nem volt valami kecsegtető, de én természetemnél fogva belenyugszom mindenbe és igy belenyugodtam ebbe is. Csak legalább a feleségem mesélt volna hát olykor a pesti utazásáról. De nem tette, ha magunk voltunk, mindig megközelíthetetlen némaságba burkolódzik, hiába kérdezgetem olykor bátortalanul, hogy mit látott? milyen volt a főváros? csak hanyagul legyintett a kezével és azt mondta : — Hiába mondom el, aki nem látta, nem is képzelheti. Lehet, hogy igaza is volt. Hanem egyszer történt valami, ami kihozta a feleségemet a rendes kerékvágásból és akkor lehullott a lepel a titokzatos utazásról. Elgy ifjú embert helyeztek át a mi hivatalunkhoz valahonnan a vidékről, akarom mondani, más vidék- ,ről. Mikor látogatást tett nálunk, a feleségem nem felejtette el a beszédbe szőni azt az esetet, mikor ő Pesten járt, sőt az apja Párisba is el akarta vinni. A mi ifjú látogatónk örömteljes meglepetéssel ug rótt föl a székről e kijelentésre, hogy szinte megijedtünk. — Ah Nagysád! ismeri a mi kedves városunkat, az én drága szülőhelyemet ? mily holdog vagyok, hogy legalább lesz olykor kivel beszélni róla. — így áradozott a mi látogatónk. Feleségemet láthatólag megijesztette ez árado- zá«, mit nem tudtam magamnak megmagyarázni, mert ha nekem azért nem akart beszélni a látottakról, a pesti utazásról, mert nem tudtam azokat elképzelni sem, ennek az ifjú embernek csak beszélhet, mert ez nem csak elképzelheti, de tudja is, mint aki látta a látnivalókat. Nem valami barátságos szemeket vetett rá mikor kérdezgette: »Láttáé nagysád ezt?« »Látta-e nagysád azt?« mire a feleségem röviden és szárazon felelt: »nem« és »nem«. Na, hát én is »nem« értettem a dolgot. Látogatónk látva, hogy a feleségem kedvetlen, végét vetette a látogatásnak és elbúcsúzott, remélve, hogy nem sokára ismét tiszteletét teheti és akkor ő nagyságát jobb kedvében fogja találni és elbeszélgetnek majd a kedves, szép fővárosról. Mikor látogatónk után betettem az ajtót, a feleségem energikusan jegyezte meg, hogy ez a fiatal ember többé be ne tegye a lábát a házunkba. Micsoda dolog ez ? az egyetlen embert, akivel a fővárosi élményeiről beszélhetne, nem akarja látni. Pedig én mar előre örvendtem, hogy mennyi uj és újabb dolgokat fogok én hallani Budapestről, ami rendkívül érdekesnek Ígérkezett és ahelyett a feleségem kategorikus kijelentése, mint egy robbanó bomba hatott reám. — De hát miért nem akarod látni ? kérdém bátortalanul. — Hát csak azért nem, mert nem! Felelt erre az én feleségem. Kezdtem e feleletre dühbe gurulni, pedig igen jámbor természetű vagyok. — Hát aztán hogy adod tudtára, hogy nem óhajtod látni? kezdém ismét a társalgást, félelmes nyugalommal. Én ? sehogy — felelt ő — hanem te fogod módját ejteni, hogy megértesd vele. — Ohó — feleltem — de azt már nem teszem- Hogy sértsek én meg egy jámbor, gyanútlan embert ? — és kezdett bennem az önérzet talpra állani. Még XXIX. évfolyam.
