Nagybánya és Vidéke, 1903 (29. évfolyam, 1-53. szám)

1903-09-27 / 39. szám

1903. szeptember 27.

enyészet a nemzet felett. A bécsi udvar tanácsosai teljesen elérkezettünk hitték az időt. hogy Magyar- országot megsemmisítsék. Úgy bántak vele, mint egy meghódított tartománynyal. A vértörvényszékek megkezdték iszonyatos munkájukat és a nemzet legjobbjai vérpadon, gályákon, börtönben pusztulnak el. A kétszeresen felemelt adók behajtása a legszörnyiibb zaklatással és zsarolással járt. A só árakat felemelték. Behozták a fogyasztási adókat, a dohány egyedárusá- got. A vissza-katholizálás, a protestánsok üldözése teljes erővel folyt; a földesurnak az a joga, hogy jobbágyait saját vallására kényszerithette; — a »jus reformandi» — vallásüldöző elve hitében támadta meg a népet. Minden esztendő uj meg uj csapást hozott. Megkezdték a várak lerombolását s ezt a nép által kiállított kényszer közmunkával végeztették. A véradót is óriási mérvben felemelték s a spanyol örökösödési háború czéljaira nyolcz huszár és négy gyalogezredet állítottak fel, melyhez megkezdődött az ember-vadászat, a katona fogdosás. És ez különösen nagy erővel folyt Beregben, Szatmárban és Ugocsában, a melyeknek népe egyáltalán nem akart kötélnek állani s a Bagossy Fái parancsnoksága alatt felállított ezred legénysége sehogy sem akart kitelni. A kurucz költészet megkapó egyszerűséggel festi e korról, hogy a jobbágy »Vérrel szántja földjét, vérrel boronálja,» továbbá hogy:

«Már minálunk verbuválnak kötéllel,

Elviszik a szegény legényt erővel.»

Kollonits kimondta a végzetes kijelentést: Magyarországot elébb szegénynyé, aztán katholikussá, végül németté tenni!» És a hatalom mindent elkövetett ennek megvalósítására.

A török csak a keresztyén harangokat némitotta el; a német a gondolatot is elakarta némitani. A török meghagyta nyelvünket, vallásunkat; mert megvetette azt; a német ki akarta ragadni lelkűnkből a hitet, mert gyűlölte azt; ki akarta szánkból tépni a nyelvet, mi végből a szellemi élet elfojtására behozta a czenzurát; mert az összbirodalmat akarta megvalósítani. A török csak a füst után kért adót: a németnek a láng, a gondolat is kellett, el akarta azt is némitani, hogy elnemzetlenitő törekvéseinek többé semmi se állhassa az útját. Készen vol már a hallotti szem- fedő a nemzetre. Es e vészben, viharban egy volt csak ébren: a kálvinista kakas. Börtön el nem nyom’naa, vérpad meg nem félemlithette, gálya el nem láncolhatta;' ott virrasztóit a haldokló nemzet nehéz álmai felett, várva a hajnal ébredését.

A tiszahát sürü erdeiben, a bodrog-köz kiöntéseinek zugó nádasaiban ott tanyáztak a «bujdosók« és 1697-ben Szalontay János, Tyukody Ferenez és Kabay Márton vezérlete alatt felkelést is szerveztek a Tokaj Hegyalján, de ezt a Harangodi pusztán vérbe fojtotta a hatalom.

Ekkor az elkeserített, agyon sanyargatott nép szeme a vértanuk ivadéka: II. Rákóczi Ferencz felé irányult. A hatalom annak a tudatában, hogy a vértanuk sírjából uj élet uj csirája fakad: félt az oroszlánok ivadékától s a Munkács kapitulác/.iójakor anyja kebeléről leszakított II. Rákóczi Ferenczet a fekete lelkű Kollonits által neveltette fel, ki ezt az ő setét lelkének szellemében teljesítette is: ámde a vértanuk ivadékában nem tudta ez sem elfojteni a martirvért. Sejtette is ezt a hatalom, a mely Rákóczit született lázadónak tekintve, állandóan ott settenkedett körülte a sötét gyanú, a minek végre is sikerült Rákóczit tőrbe csalni és 1701. évi április 18-án Nagy.sáros nevű

vonzó, magával ragadó, úgy a ritka erények egész glóriája ékesíti lelki világál.

A lélek- nemesség oly vakító fényözönnel lövell ki bensejéből, a gondolkodás fennköltsége oly meglepő' varázszsal hatolt környezetére, bogy akaratlanul is hódolt neki mindenki.

Szive csordultig volt teli a legnemesebb szeretet melegével, nagy, derülten tekintő' szemeiből pe dig a határtalan jóság édessége áradott.

Egészben véve az érzelmek embere voll, az önzetlenség és tiszta szándék hófehér köntösében

Mint hazafi páratlan jellem.

Hazaszeretete mérhetlen, perzselő tüzkésd égő, melyei sem anyagi előnyök sem becsvágy, sem hiúság," sem csábítás ki nem olthatott.

Ez a tűz csökkenés nélkül égeti, lobogott pattogod. a szabadsághős nagyszerű szerepének első jeleneténél, az ország határszélén ép úgy, mint dicsősége tetőpontján, midőn a lengyel és magyar koronát kínálták neki és szomorú számkivetésének tanyáján, a reménytelenség szörnyű sötétségében.

Nagy hazafi volt. mint tán senki más. aki rengeteg vagvonát, családi boldogságát, szív e, lelke nyugalmát, fejedelmi bíborát, szóval mindenéi, ami értékes és becses lehet embernek, a haza oltárára tette le. Úgy cselekedett, mintha kötelessége led volna igv cselekednie, mert másként nem cselekedhetett.

Magyarok! íme egy ember, kiben az emberi természet átszellemül, megfinomul, az árnyéktól megszabadul, a test rabigájából kikéi a szellem ereje s az erények fenségében, dicsőségében lénvlik mint a királyi nap.

»Hej Rákóczi, Bercsényi!

Magyarok vitézi!

Nemzetünk hírszerzői,

Eényes csillagaij!«

Nemzetünk hírszerzője, fényes csillaga Rákóczi! akit Isten küldött a nyomorban sinylő. vérig kiűzöd, kiszipolyozott, nemzeti függetlenségétől, ősi jogaitól

NAGYBÁNYA ÉS VIDÉKE.

39. szám. (3 )

várában elfogták és Bécsújhelyben ugyanazon börtönbe zárták, melyből nagyapja és nagybátyja a vérpadra léptek. Börtönéből Lehmann várkapitány segélyével 1701. évi november hó 7-én szerencsésen kitörvén, a már e óbb kibujdosott gróf Bercsényi Miklóshoz lengyel földre menekült és itt találta az ítélet is, a mely öt 1703. évi április hó 30-ikán fej és jószágvesztésre Ítélte.

Ez alatt bent a hazában az elkeseredés fokozottan nőtt és kereste a nyílt kitörésre való alkalmat. Rákócziban van minden reményük s legelőször Szalontay János keresi fel öt, majd pedig a bujdosók vezére Tarpai Esze Tamás és Kiss Albert küldöttjeként az agg dolhai gör. kath. lelkész Papp Mihály és Bige László jelennek meg nala, előadva, hogy otthon Messiásként várják és csak a harczi kiáltó szót lesik, E felhívásra Rákóczi, Bercsényi hűséges és értelmes lovásza utján, — gróf Károlyi Sándor szerint pedig saját apródja Berzevic/.y Ádára utján, meggyőződvén a küldöttek állításának valódiságáról, 1703. évi május 12-én a maga és Bercsényi nevében, mindkettőjük aláírása és pecsétje alatt, a lengyelországi Brezsánban kelt pátenset küldött nemzetéhez, melyet és 10 -12 piros tafota selyemből készített, aranyozott zászlót oly utasítással adtak át Papp Mihály és társainak, hogy azokat egyelőre ne bontsák ki és a háború kitörését ne hirdessék. A zászlók egyik oldalán a Rákóczi czimer és e fölirás volt : F'. R D. F. V. S R. I. P. (t. i. Franciscus Rákóczi De Felső Vadász Sacri Romani Imperii Princeps,) a másik oldalon pedig nagy aranyos betűkkel: Cum deo pro Patria et Libertate. A koczka el volt vetve ! Joga vo:t hozzá, mártír vérből eredő kötelessége volt, hogy hazája igazáért fegyvert ragadjon, bár elődjei példájából jól ismerhette, hogy a magyar igazság vértanuság.

Megindult a görgeteg, mely 8 évi legendás időt,

! a fényes kurucz korszakot irta be történelmünkbe.

Esze Tamás és társai az adott utasítás ellenére,

' május hó 21-én Tarpán és Mezőváriban, 22-én pedig : Beregszászban az országos vásáron kibontják a Rákóczi standárokat és a nép lelkesülve sorakozik azok alá. A felkelők május hó 24-én már Tisza-Újlakot is hatalmukba ejtik és az oltani sótár oltalmára kirendelt 16 muskatérosból átló német őrséget lekaszabolják. Midőn tehát Rákóczit ünnepeljük ; a zászló-bontó északkeleti Bereg, Máramaros, Szatmár és Ugocsa vármegye fiai nem vétenek a történelmi hűség ellen sem, ha az ünnepség egy része Tisza-Újlak belterületén folyik le, mert ezzel Nagy Rákóczi nemzeti szabadságharcza első fegyvertényének színhelyét is ünnepeljük.

A felkelés kezdete azonban balsikerrel jár, mert Báró Károlyi Sándor 1703. évi junius hó 7-én Dolhá- nál megveri a szabadságért felkelőket

Junius 14-én Rákóczi maga is. — 1703. évi febr. hó 18-án meghalt édes anyját, »nemének és századának dicsőségét« gyászolva, — talpig feketében magyar földre lép és honfoglaló ősei nyomdokait követve, junius 16-án a vereczkei szoroson előre nyomul, hogy az idegen betolakodókkal szemben megkezdje a második magyar honfoglalás nagy munkáját. Julius 14-én 2800 főnyi hadával — a 3000 főből álló labancz se- reggei szemben — Tisza-Becsnél jkiküzdi az átkelést. Ez az első diadal és ez a tiszabecsi győzelem a megnyitója Nagy Rákóczi dicsöségteljes nemzeti szabadság- harczának. Az első sikert követi a többi és julius hó 23-án csatlakozik zászlója alá az első főur Brebiri báró Melith Pál, nemzetségének utolsó sarja, csengeri nagy birtokos személyében, ki a Szatmár vármegyei Krasznaközi nemességet vitte magával. Augusztus hó 3-án a kulcsos városok közül elsőül Debreczen, augusztus 14-én pedig Nagybánya csatlakozott hozzá és ez nagyjelentőségű volt, mert Debreczen a szabadságharcz kime- rithetlen erőforrása lett és maradt a háború végéig, Nagybányán pedig első pénzeit, aranyat, ezüstöt és rézlibertást veretett. Az ősz bekövetkeztével pedig már egész a Dunáig ura Rákóczi Magyarországnak.

A tiszabecsi napig az egész mozgalmat paraszti lázongásnak vélelmező és visszavonult nemesség a tiszai átkelés után nap-nap után tömegesen vonul a Rákóczi zászlók alá és ezzel uj irányt vesz a szabadságharcz : átváltozik nemzetivé. Elébb a mindenéből kifosztott, kétségbeesésbe hajtott jobbágyság és a bujdosók, a nemesség nélkül ragadnak fegyvert, kik vezért keresnek és találnak Rákócziban. A mozgalom első inditó oka az ínség, és az ebből eredő létért való küzdelem, továbbá a nyomorgatás szülte elkeseredés. A mozgalom megindultakor az inkább szocziális jellegű mert a jobbágyság az urakat is ellenségeinek tartva, inkább osztálygyülöletből táplálkozik. A tiszabecsi nap azonban átváltoztatja a küzdelem jellegét és a tömeg kényszerének befolyása alatt átalakul az teljesen nemzetivé, és pedig annyira, hogy a Rákóczi hadseregében 15 mágnás tábornok szolgált és 1705-ben 75 ezer ember harczolt Rákóczi zászlói alatt. E naptól kezdve a megindult szabadságharcz eszménye a független Magyarország, melynek tápláló ereje a német elleni féktelen gyülölségből fakad, és a bécsi udvar nemzetirtó törekvése ellen a megtámadott jogok védelme és az élő törvények megtartása iránti küzdelem irányítja tovább végig az egész szabadságharczot.

Rákóczi erős lélekkel, de óvatos körültekintéssel fogott nagy küldetéséhez s Emlékirataiban maga azt írja a tiszabecsi siker után: »De hol az a nehézség, melyet a bátorság könnyűvé ne tenne, ha erős akarat járul hozzá?« S ez az erős. meg nem alkuvó akarat vezeti őt egész harczában, maga aként jellemezvén küldetését, hogy: »Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hivó szózat legyek. És meghalld e szózatot az ország minden népe.«

Istennel kezdi a harczot, de nem mind lázadó, hanem mint olyan, a ki érzi, hogy ez dicsőséges nevéből eredő joga és kötelessége, és erre küldetése van.

Rákóczi még ma is csak lázadó jobbágy az udvar es a hadsereg előtt. Pedig hát mily hosszú idő folyik le, mennyi tenger vérbe kerül, mig az 1705. évi szeptember hó 12-étöl október hó 2-ig tartó Szé- ssényi országgyűlésen »a haza szabadságáért öszeszö- vetkezett magyar rendek vezérlő fejedelme« czimet elfogadja, mig továbbá Ónodhoz jut, a mikor is a sa- jókörömi mezőn tartott, ónodinak nevezett országgyűlésen 1707. junius 13-án elhangzik: »Eb ura fakó!« Már az 1704. évi julius 6-iki gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választja ugyan, de csakis az 1707. évi április 5-iki marosvásárhelyi országgyűlésen, — mely öt a »haza apja« czimme! ruházta fel, — tette le e fejedelmi esküt, melyről aként elmélkedik »Emlékiratai«-ban : »Nincs ábrándszerübb valami, mint azt hinni, hogy eskük és törvények által megköthetni őket, (t. i. a fejedelmeket,) ha tulajdon lelkiismerete meg nem köti.« Mily magas látkörben világítja meg ez a pár sor is a Rákóczi gondolatvilágát! E gondolkodás is mily óriási mértékben növeli meg azt a kolosszust, a kinek neve Rákóczi!

Az 1708. évi augusztus 3-iki trencséni ütközettel kezdődik Rákóczi dicsőségének hanyatlása és erről a

megfosztott, idegen kormány alatt raboskodó, földig alázott nemzete fölszabaditójául,

Prófétája népének, ki miként a zsidó nagy népvezér Mózes, vesszejével csodákat müveit a hatalmas Pháraó előtt s kivezette népét a szolgaság házából. kardjával, hadi népével, honszerelmével össze- törle a százados rabbilincseket, szilánkokra zúzta az i elviselhetetlen rabigát, visszaadta a hazát népének ! és a népet hazájának.

Az ő harczai záróköve egy szomorú korszaknak. melyben a császári központi hatalom a török szolgaság után uj lánczokat kovácsolt számára, mely- j ben idegen zsoldos hadak elragadták nejét, gyerme- í keit, elpusztilotlák földét s sivataggá tették ősi honál, amelyben nem volt jog, nem volt állami és egyéni szabadság, nem fénylett a magyar szent korona, hanem volt császári kényuralom, zsarnokság és jog- tipró bitorlás.

Messiásként fogadta a szegény elnyomott nép a szabadsághősi, térdre borult előtte és áldólag terjesztette kezeit feléje.

S ő maga is megholt győződve, hogy őt Isten küldötte.

Meg volt győződve, hogy csak az ő személyé- .nek vezetése alatt vívhatja ki a magyar nép régi törvényekben, szerződésekben biztosított függetlenségét és önállóságát,

() maga mondja: »Családom tekintélyénél és őseim nevénél foyva egyedül én valék a/.r kinek zászlaja alatt az ő szándékaik egyesülhettek. Én szerezhettem szövetségest csupán és állíthattam vissza az 1. Rákóczy György-félé békeszerződést, mely megerősítette volt az ország szabadságait.«

Valóban Isten küldötte volt., nem úgy mint Attila, a világverő hun király, az Isten ostora, ki még a rétek füvét is elpusztította, hanem mint bosszúálló angyal, ki mig egyfelől megtorolta, a csatatereken önvérét ontva, a vett sérelmeket, másfelől egy jobb jövő olajágával kezében a remény magvait vetette a kétségbeesett honfi-keblekbe.

Szabadságot hirdetett a felkelő népnek, békességet, anyagi és szellemi jólétet a terhek alatt roskadozó nemzetnek.

Csoda-e ha rajongott érte nemes és pór, har- czos és munkás egyaránt, csoda-e hogy szavai az ige erejével ragadták magukkal e hon harczvágyó gyermekeit, hogy egy nagy táborrá lett a Kárpátok alja és végtelen honi róna.

fis mikor 1703. junius 14-én a határokon feltűnt fejedelmi alakja s megvillantak fegyverei, egy újabb honfoglalásra indult, mint a honszerző Árpád hadrontó seregei.

Kicsi tábora hirtelen ezrekre szaporodott, midőn erdőkön, hegyeken át bujdosva vonul ide a Tiszához, hol első nagyobb csatáját vívta, melynek emlékét lelkesen ünnepeljük e szobornál.

Nagy csata volt ez és döntő, mert ettől függött a hadjárat további sorsa, mert ez volt Magyarország kapuja, kincses házának, segélyforrásainak kulcsa.

Bem a piskii hídnál így szólott hős honvédéihez : »Brücke ist verloren, Siebenbürgen ist verloren«.

Rákóczi is ezt kiálthatta katonáinak. »Nem kelünk át a Tiszán, nincs Magyarország!«

Előre kuruezok!

Rákóczi lovasai megkezdték a támadást, de a császáriaktól erős tűzzel fogadtattak, úgy hogy Rákóczi már visszavonulásra gondolt, amikor Ocskav és Borbély rettenetes rohammal bevették a sánezokat és a németeket, labanezokat a Tiszába szorították.

Ezen szerencsés csatával országos jelleget öltött a mozgalom, az egész keleti magyar töld Budáig mozgásba jött.

Ráday Pál gróf megszerkesztette a hires mani- fesztumot:

»Recrudescunt diutina Inclvtae Gentis Hungáriáé vuinera.« Megújulnak a dicső magyar nemzet régi sebei

A lelkesedés oly általános volt, hogy fennen hirdették Rákóczi kuruezai, hogy isten és angyalainak légiói jönnek a szabadságért küzdő nemzet se