Református főgimnázium, Nagykőrös, 1936
Olaszországi képek. Ha utazásról hazatérve elmélkedünk a látottak felett, akkor azok filmszerűen peregnek le lelki szemeink előtt. A képek tarka összevisszaságban nyüzsögnek agyunkban, míg kiválnak közülök azok, amelyek lelkületűnkre mélyebb hatással voltak és elraktározva talán egész életünk végéig megmaradnak. Ha később gyönyörködni akarunk a képekben, egyszerűen le kell pergetnünk a filmet és megjelennek a képek agyunk mozivásznán. Vájjon melyik az az ország, ahonnan az útazó a legtöbb és legszebb ilyen emléket tudja magával hozni? Melyik az az ország, amelyben oly csodálatosan párosulnak a természeti és művészeti szépségek, az Alkotónak és az emberi kéznek páratlan remekei? Melyik az az ország, amelyik káprázatos kultúrájával az egész európai művészetnek bölcsője volt? Ezekre a kérdésekre nem nehéz felelni; a válasz csak az lehet: Itália. Lehet-e nagyobb élményt elképzelni, mint megismerkedni e csodálatos föld remekeivel? Egy utazás Itáliában oly nyomot hagy lelkűnkben, amit még az idő sem tud elhomályosítani. Örökre megmarad olyan emléknek, amire mindig gyönyörűséggel gondolunk vissza. íme, már is elfog bennünket a visszaemlékezés gyönyöre és a film folytatólagosan pereg előttünk. Utazás. A hosszú éjjeli rohanás után a hajnal első piros sugarai a Karszt kopár szikláiról verődnek vissza. Sehol egy fa, sehol egy cserje, egész a láthatár széléig nyúlnak a fehér mészkőszirtek. Egyszerre, midőn valamelyik csúcsra érünk, a táj mintegy varázsütésre megváltozik és elébünk tárul a tenger végeláthatatlan sík tükre. Leírhatatlan érzés fogja el a szárazföldhöz szokott embert e nagyszerű, hatalmas víztömeg láttára. Észre sem vesszük, hogy a vonat sebesen rohan velünk, lenyűgözve, meresztjük szemünket a végtelenbe, ahol az égbolt a vízzel egybeolvad. Merengésünkből az ősi Miramare kastély riaszt fel bennünket, és a természet szépségéről az emberalkotta mű vonja el figyelmünket. De tovább robogunk, és miközben egyik oldalról a tengerre, a másikról pedig az Alpok hófedte csúcsaira nyílik kilátás, elénk tűnik Velence, a csodaváros. A Canal Grande-n végighajózva elébünk tárulnak a középkori építőművészet legkiválóbb remekei. A csodálkozás hangja rebben el ajkunkról. Alig tudunk a patinás ősi épületek nézésével betelni. Egyszerre megértjük az angol írót, akit a „Stones of Venice“ egyik legragyogóbb regényének megírására késztettek. Mintha Velence minden kincse a Szent Márk templom, a Dózse palota, a Sóhajok hídja, a Frari, a Rialtó, a palotasor, a múltnak egy egy itt maradt őre lenne. Gyönyörű város. Egy gondolat forog agyunkban, mikor elhagyjuk: ide még visszatérünk.
