Református főgimnázium, Nagykőrös, 1933
5 hajnali szürkületből vihar közeledik felénk. És a zugás nő. Belőle tompa dübörgés hangzik ki, mint mikor ezernyi mének száguldanak. Kerekek éles nyikorgása, mint mikor egy egész nemzet költözködik. És a szürkületből lovasok lépnek elő. Izmosak és bátrak, mint a puszták párdúca , .. „Hah Álmos az, népfelriasztó, És Árpád, ellenségszalasztó, Kik, mint sasok, a völgybe csaptának!“ Fölragyog a nap. Felvirrad a történelem. És a fiatal tanár beszél tovább. A sáppadt arc pirossá lesz. A fekete szemek kigyulnak. A beszélő hang áttüzesedik. És lenn a padokban feszülnek a diákmellények. Kerekre nyílnak a diákszemek. Ilyen volt az első óra. És ilyen a többi. Izzó magyar volt. Mikor hőseinkhez lépett közel, levetette saruját. Tudta, hogy legnagyobb magyar eleink is csak emberek voltak, de azért úgy beszélt róluk, mintha vita sanctorum-ot mesélt volna el. Kritikai elméje akkor világított élesen, mikor azokról beszélt, akik a magyar nemzeten évszázadokon át csak uralkodni akartak, de azt igazán szeretni nem tudták sohasem. Egy jelenetre gondolok. Arról volt szó, hogy Zrínyi, a költő, életének utolsó évében milyen nagyszerű hadi tervet készített a török ellen, s kicsiny seregével milyen eredményes hadjáratot vezetett. A török, hogy a vereség csorbáját kiköszörülje, Zrinyi vára, Zerin-vár ellen vonul. Zrínyi az igazi hősnek vitézségével harcol, egyben mindenfelé küldözi futárjait felmentő seregért. Zrinyi Péter négyezer emberrel siet testvére segítségére. Útba ejti Montecuccoli császári vezért és kérve kéri, hogy szabadítsa föl a szorongatott várat. Minden kérés hiába való. A hősi küzdelem véget ér. Zerin elbukik. Ehhez a történethez ennyit tett hozzá: Montecuccoli ott volt nagy sereggel egy hajitásnyira, de azért füle botját sem mozdította meg. Mit törődött ő azzal, hogy egy magyar vár elesik és nehány ezer magyar vitéz elpusztul!... Nem felejtem el azt a nézést és azt a hangot, amellyel ezt elmondta. Abban a hangban és abban a tekintetben benne volt az osztrák kormányrendszernek minden ítélete. Ebben a szellemben vezetett végig az egész történeten. Míg így kézen fogva hozott mind közelebb a jelenhez, sokszor lángoltunk, sokszor véreztünk, de mindig okultunk. Rajongó szeretettel csüngött tárgyán. Kezében a múlt valóban a jövő tanítómesterévé változott. És a történelmet szerette és tanulta minden diák. De nemcsak tárgyát szerette, hanem szerette a diákot is. Lélekben csak az állhat olyan közel az ifjúsághoz, aki lélekben maga is ifjú. Mindig erősen fölöttünk állott. Tudatosan forgolódott úgy, hogy fölöttünk áljon. De azért mindig éreztük, hogy együtt van velünk. Ha jók voltunk, tekintetével olyan melegen tudott simogatni, mintha ott nyugodott volna fejünkön valami áldott atyai kéz. Ha megfeledkeztünk magunkról és kötelességünkről, elég volt egy szemrehányó tekintete. Magunkba szálltunk. Megbüntetett Kovács tanár ur, de megérdemeltük. Mestere volt annak a pedagógiának, amelyik szigorú és igazságos, de amelyből személyt nem válogató szeretet árad, szóval amelyik nevel.
