Református főgimnázium, Nagykőrös, 1933
6 így jelenik meg Kovács Lajosnak, az ifjú tanárnak arca előttem, az egykori körösi diák előtt. így fog élni mindaddig, ameddig én élek. A szelíd arcra most is föltekintek, és azt a fiatal tanárt újra, meg újra megáldom. Tantárgyai és diákjai mellett legjobban az iskolát és tanártársait szerette. Hogy milyen meleg és milyen melegséget keltő volt ez az érzése, annak legbeszédesebb bizonysága az, hogy tiz évi itt működése után az akkori boldogemlékű igazgatónak elköltözésével megüresedett igazgatói állásra tanártársai őt ítélték legméltóbbnak. És itt megjelenik előttem az az arca, amelyet már én is a meglett férfi szemeivel láttam. A harminc évvel ezelőtti ifjú délceg alakja már kissé meghajolt. Szemeiben a régi tűz már bágyadtabban égett. De a régi szelídség még mindig megmaradt. Sőt még erősebbé lett. Mintha az elbágyadó régi vonások mind a szelídségbe olvadtak volna bele. Előttem áll az öreg bölcs, aki mindenkihez jósággal közelédik, mindenkinek használni akar, az életnek váratlan fordulatain nem csodálkozik, kicsiny emberek apró játékain nem botránkozik meg. Minden fölött csendesen mosolyog, mint a napsugaras őszi fák, amelyek szelíden bólintanak akkor is, ha lombjuk között megszólal egy elkésett madár, akkor is, mikor gyümölcsüket elszedik. Ez a szelíd bölcsesség sok mindent megmagyaráz. Igazgatói működése arra az időre esik, amelynél nehezebbet még a mai kor gyermeke sem tud elképzelni. Jött a háború a maga súlyos következményeivel. A hadbavonulá- sok miatt a működő tanárok száma megfogyatkozik. Az iskolaépület kórházzá alakul. A tágas udvarban a játékos, zajos sereget mankóra támaszkodó katonák csoportjai váltják föl. Majd jön a még nagyobb próba. Az összeomlás, a forradalmak, a megszállás, iskolánk kifosztása. Végül jön a gazdasági háború ideje, iskolánk tökéinek elpusztulása. Jönnek a romok, amelyek között az erős férfi-lélek is megannyi jerémiási lélekké változik, és annak mélyéről olyan természetesen törnek elő a siralmak. És ezekben az apokaliptikus változásokban Kovács Lajos nyugodt lélekkel halad a maga útján. Úgy tesz, mint a régi bölcsek szokták. Nem lepődik meg és nem zúgolódik. Tudja, hogy Isten kezében a megpróbáltatás is eszköz. S a hivő embernek csak egyetlen kötelessége van: Isten akaratán megnyugodva elvégezni mindent, ami elvégezhető. És így tett. Mint igazgató végezte a vezetés munkáját. Mint tanár, tanított teljes óraszámmal. Mind a két minőségben egész ember volt. S mikor enyhült a próba, az öregedő ember ifjúi lelkesedéssel fogott az újraépítéshez. Hogy az iskolákért olyan sokat és olyan szívesen áldozó egyház a jogrend helyreállása után olyan gyorsan a virágzás útjára indította az ősi gimnáziumot, abban ennek a csendes, de áldott munkának nem kevés része van. így jelenik meg előttem Kovács Lajosnak, az igazgatónak arca. — A kedves, szelíd arc, amely reánk mosolyog, a bölcs, áldott arc, amely mikor
