Református főgimnázium, Nagykőrös, 1933
4 három középfokú iskolát egyformán érdeklik. Méltóztassanak megengedni, hogy most eltérjek a rendes gyakorlattól. Úgy érzem, hogy az a ritka alkalom, amely egy intézet életében évtizedenként legfeljebb egyszer fordul elő, nemcsak megengedi, hanem egyenesen megköveteli ezt. Engedjék meg, hogy nehány vonással Kovács Lajos arcát rajzoljam meg, akinek nagy szerénysége még azt is megtiltotta, hogy ez ünnepen személyesen részt vegyen. Harminchat éves korában jött ide hozzánk. Messziről jött. Dunántúlnak lankás vidékeiről. De messziről jött lelki értelemben is. Abból a világból, amelybe más prizmán keresztül esik a hitnek napsugara, ahol tehát más színben látják a mennyei Atyát és más színben az Ur Jézusnak testvéri arcát. Az alkotó munkásságnak delén álló férfi magával hozta azt a honszerelmet, amelyet a fejlődő szívben fölkeltettek a gyönyörű Dunántúlnak, Pápának, Esztergálnak, Zala-Apátinak, Komáromnak, Győrnek, Pannonhalmának és Esztergomnak felejthetetlen vidékei; és magával hozta azt az alázatos, de férfias hitet, amely leginkább a nagy rázkódtatásokon átment, látásokat látó, boldog lelkek tulajdona. A nagy messzeségből úgy jött ide hozzánk, mint aki hazatér. Az egykori pannonhalmi hitszónok olyan hivő lélekkel imádkozott a mi templomunk egyszerű, tiszta falai között, mint aki érzi, hogy őt az a gondviselő Kegyelem már időtlen időkkel ezelőtt ebbe a templomba hívta el. Hozzánk érkezésére még mindig a diák leikével emlékezem. Abban a serdülő diákiélekben nagy Várakozások élnek. Erős kritikai hajlam és sok, sok igazságérzet. A diák tudja legjobban megismerni és megítélni tanárját. Kenyeremnek javát már megettem. Itt vagyok életem délutánján. Mellettem már nyúlnak az árnyékok. Sok mindent másképpen látok most, mint három évtizeddel ezelőtt. De most is azt mondom, hogy az a tanár a legjobb, akit a diák tart annak; akire az mindig a gyermeknek szerető és félő szemeivel tekinthet föl. Emlékezem, hogy azok alatt a kopott diákkabátok alatt milyen lázas várakozással dobogtak a szivek, mikor először jött órára Kovács Lajos tanár ur. Néma csend ült a teremben. Szikár alakja, beesett arca, égő fekete szemei tiszteletet parancsoltak. De abban a szelíd mosolyban, amely ajka körül játszott, olyan sok volt a biztatás. És szólni kezdett. Tanítása maga volt a megtestesült egyszerűség. De az egyszerű szavak olyanok voltak, mint a mesteri ecsetvonások, amelyeknek nyomán élet támad a sötét vásznon. És a múlt, amelynek utain eddig is szerető kezek vezettek, élni és beszélni kezdett. Megjelent a regék ködös világa. Az ázsiai puszták, azokon imbolygó lábnyomok, melyeket inkább sejteni lehet, mint látni. Majd hallatszik a homályból az első hang. Bizonytalanul és halkan, mint mikor messziről sóhajt valaki. A hang irányából bontakozni kezd egy alak. Az első magyar. Félig már valóság. Félig még mese. Majd zugás hallik. Olyan, mint mikor a
