Hausel Sándor: Pásztó Mezőváros 18. századi társadalomszerkezetének és lakosságának kialakulása - Tanulmányok Pásztó történetéből 5/1. (Pásztó, 1999)

IV. ÖSSZEGZÉS

IV. ÖSSZEGZÉS Pásztó mezőváros a török hódoltság után osztozott Heves és Nógrád megye településeinek sorsában, a háborús években elhagyták lakói. Annyiban azonban eltér történetének alakulása más nógrádi mezővárosétól, hogy nem földesúri telepítés révén népesedett újra, mint Szécsény vagy Balassagyarmat: zömében korábbi pásztói családok tértek vissza. Közösségi létének folyamatosságát mutatja az is, hogy a 17. század végén magasabb szintű önkormányzati status, a szabad királyi városi rang elnyerését kezdeményezte, noha sohasem volt ennek birtokában. Ennek elérése azonban minden erőfeszítése (elsősorban anyagi) ellenére nem sikerült. A Rákóczi-szabadságharc után a magyar országgyűlés döntötte el mezővárosi jogállását, mégpedig oly értelemben, hogy földesurai befolyása alá került. A mezőváros és földesurai között létrejött megegyezés az egész századon át betöltötte szerepét. A század végén a megváltozott földesúri földhasználat iránti igény miatt keletkezett az egyetlen nagyobb feszültség, de széles körű mozgalommá nem vált. E mezővárosi közösség 1711 után évtizedeken át fogadta sorai közé a környék magyar lakosságán túl a szláv és a német telepeseket. E telepesek beáramlásának sajátossága, hogy nem tömbben, hanem javarészt családonként, s időben folyamatosan érkeztek, ezért viszonylagos nagy számuk dacára a 18. század végére beolvadtak Pásztó magyar lakosságába. Foglalkozásukat tekintve iparűzők, szolgálók, napszámosok voltak. A többgenerációs pásztóiak mellé tehát újabb, s újabb hullámban érkeztek a magyar országlakosokon kívül szlovák, délszláv, német, morva és más nemzetiségűek. A század közepén egy többnemzetiségű mezővárost találunk a Mátra lábánál, azonban egy újabb félévszázad múltával a betelepedettek utódai elmagyarosodtak, s csak Pásztó változatos családnevei emlékeztethettek valamikori származásukra.