Rajeczky Benjámin: A pásztói apátság az újkorban 1526-1950 - Tanulmányok Pásztó történetéből 2. (Pásztó, 1991)
II. fejezet Wellehrád kísérlete. 1699 - 1776
válaszul megrovást kapott: miért akar kedveskedni a magyaroknak, akik gyűlölik a morvákat és németeket? 116 Ez a hang valószínű magyarázatát adta annak a négy évtizedes fukar (és következésképpen ráfizetéses) pénzgazdálkodásnak, mely végül is megakadályozta az önálló pásztói apátság felújítását. Nyilván kihatott ez a magatartás a magyar rendtagok kérdésére is. Láttuk, Nezorin igyekezett eleget tenni a kinevezésben megkívánt magyar utánpótlás megvalósításának, de Mály József már nem volt hajlandó magyar fiatalt felvenni a magas kolostori létszámra hivatkozással. A Wiesner által ajánlott Balog Bernát gyöngyösi káplánt Hauck apát ugyancsak avval utalta 3 évi várakozásra, hogy az uralkodó a kolostornak 70 fogadalmas tagot engedélyezett, s az akkori 64 rendtag mellett 7 novícius volt. Csak 20 év múlva merült fel az utolsó wellehrádi apátban az a (különben természetes) lehetőség, hogy a magyar jelentkezőket Pásztón vegyék fel novíciusnak, így megkerülve a létszámkorlátozás adta akadályt. Ehhez azonban konvent, templom, kolostori életrend kellett volna; mindezt Wellehrád eltakarékoskodta. Barkóczy püspök említett szerepe az apátság felülvizsgálásában több dologra híja fel figyelmünket. Az első, hogy az egri püspök egyben Heves és Külső-Szolnok vármegye főispánja is volt. Erre való tekintettel Wellehrád elsőrendű érdeke lett volna a vele való jó viszony minél sürgősebb kialakítása, lévén a megyével kapcsolatos ügyekben döntő az ő állásfoglalása, illetve közbenjárása. Igaz, hogy eleve nem volt ebből a szempontból sem könnyű feladata, hiszen - mint láttuk - Telekessy püspök Zolnay halálakor, tudomásul sem véve, hogy a ciszterci rendet az apátságba már 1699-ben bevezették, kísérletet tett annak megszerzésére az egyházmegye számára, hogy jövedelméből a szemináriumot fenntartsa. Érthető, hogy a Nezorinal szembeni kudarcot nem felejtette, és a Rákóczi-felkelés utáni jelentkezésükkor Cziganeket és Gonczikot barátságtalanul fogadta. Ennek ellenére 1715 után, Erdődy püspöksége idején a rendház felépítése, mely megoldotta a szerzetesek lakásgondját, megadta a kedvező alkalmat, hogy a plébánia birtoklásának kérdését békésen megoldják. Sajnos, ezt Wellehrád a jogi következményektől való félelmében nem használta ki, és így állandó ütközőpontot teremtett önmaga és a püspökség között. Minél inkább aktuálissá vált a templom restaurálása és a plébánia építése, annál több alkalommal érezte kötelességének a rendház feje, hogy területsérelem címén tiltakozzék az építőanyag lerakása, kerítéskészítés, faültetés stb. ellen. Mikor pedig a házépítésben a földesurak jobbágyai is részt vettek, ellenkezése jeléül megtiltotta az apátság alattvalóinak a közmunkában való részvételt, maga ellen fordította a város közvéleményét, sőt a megyei hatóságokat is, melyek a püspökség érdekében azt elrendelték. Súlyosbította a helyzetet két szerzetes viselkedése, akik az ünnepélyes alapkőletétel után arra kocsikázva botrányos módon fejezték ki tiltakozásukat. 117 Pedig a szomszédsági viszony a 30-40-es években, Bakabányi plébánossága és Hadersbach, Wlach, Dalmata elöljárók alatt meglehetősen normalizálódott. A városi protokollum szerint 1735-ben "megárendálta az Szeginy Váras Barát Uraimék Psztájokot ugy mint Nádasdot, és Csontfalvát Tehén Csorda és jánnos ökrök Pascuatiojára [legeltetésére]"; 1737-ben kaszáláskor a város lakosai "az Barátok számára is jó akarattért kaszáltak egy-egy renne. Uo. 398-399. p. 117. Uo. 153. p.
