Soós Imre; Lénárt Andor: Képek a pásztói egyházközösség és művelődés történetéből 1848-ig; Pásztó mezőváros kézműves (céhes) iparosainak története 1872-ig - Tanulmányok Pásztó történetéből 1. (Salgótarján, 1991)
Lénárt Andor: PÁSZTÓ MEZŐVÁROS KÉZMŰVES (CÉHES) IPAROSAINAK TÖRTÉNETE 1872-IG
4. Ezen tanodák a kézműves iparosokra kötelezők. Senki közülük "legénnyé föl nem szabadítható" ha az elemi iskolát el nem végezte, "vagy a vasárnapi tanodákban szorgalmatosan és elég sikerrel járt légyen ". Az oktatást a helyi iskola hitoktatója és valamelyik rendes tanítója végezte, s ezért, mivelhogy már rendes fizetést kapnak a várostól, "mérsékelt jutalmat nyerőidnek". De a szorgalmatosan tanító és tanítványaival kitűnő eredményt elértek külön jutalomban részesülhettek. "Tekintettel azonban a tanodának sajátságát, és a nevelés érdekét, a tanulókat külön fizetéssel terhelni nem szabad"? 9 Az 1848-49-es szabadságharc alatt a "Pásztó Városa Nemzetőrsége kiigazított névsoráéban 1848. augusztus 29-én a 332 földbirtokos, szőlőműves, gazdatiszt, közpolgár, árendás, gyógyszerész, jegyző, gyámnok, ügyvéd, egyházfi, segédlelkész, haszonbérlő, kereskedő foglalkozású egyén között tekintélyes számú kézműves szerepel. A nemzetőrök között ugyani 122 (36,75 %) a kézműves. Köztük húsz és harminc év közötti 20, harminc és negyven közötti 65, negyenegy és ötven közötti 37. A legidősebbek 48 évesek: Bódi János, Fekete György, Halanya Antal, Seres István, Szalóki János. 41 éves Molnár János, 46 évesek: Halász József, Leszák János, Mihalka János, Pallai István, Szabó Mihály, Zovár József. A legfiatalabbak a 21 éves Budunszki Antal, Berta István, a 24 éves Csányi György, Krivári György, 25 éves Förter János, Humán Ferenc és Petrán JózsefP 11. A komisszárius és a céhek viszonyáról Az I. Ferenctől kapott privilégium 38. artikulusa értelmében a céhbiztost, a komisszáriust az elöljáróságnak kellett kineveznie. A király rendelete ellenére mégis a földesurak tették azt. Vass egy 1846-ban kelt iratra hivatkozva mondja, hogy ekkor a földesurak által kinevezett céhbiztosnak, Csányi Lászlónak mind a hat céh pontosan fizette a neki járó taksát. O azonban nem elégedett meg a privilégiumlevélben lefektetett neki járó összeggel. Felemelte a taksát, és azt ezüstben követelte. A hat céh kérte a vármegyét, szerezzen érvényt Csányi Lászlóval szemben a 38. paragrafus előírásának. Indokaik között az alábbiak szerepelnek: "... a szabaduló, valamint a szegődő két váltóforintot fizet a céhnek; s ha abból 30 krajcárokat a céhbiztosnak adnak, mi marad a céhnek, és honnan történik a fizetés akkor, amikor gyűlést szükséges tartami" Az évenkénti négykántorkor tartott gyűléseken egy-egy forint járt a biztosnak, más gyűlések után 30 krajcár. "Miből fogjuk az mindenik céh által évenként tartani szqkott hat szentmisét szolgáltatni, miből fogjuk az oltárokat viaszgyertyákkal és egyéb szükségesekkel ellátni? Miből fogjuk a processziók alkalmával a céhek részéről szükséges hat viaszgyergyát megszerezni? És végre miből fogjuk a céhekhez segedelemért folyamodó szegény vándorló legényeket, s más szerencsétleneket segíteni, midőn a céheiknek egy fillérnyi más jövedelmek nincsen. ,ei 79. HML Evi XLIV/30. és V-101/b. 31. 80. HML IV-106/2. 81. VASS: 50. p.
