Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Gyarmati György: A hivatásos áldozat és a hivatásos hóhér a Rákosikorszakban, az 1950-es évek elején

könnyen felfogható, s bírósági útra terelhető lett volna. Nem így történt. Az ügy kivizsgálására küldött megyei politikai rendőrség nyomozói azzal kezdték, hogy összeszedték és elhurcolták a falu módosabb szőlősgazdáit. Ők ettől kezdve „gyilkosságra felbujtó kulákokként" szerepeltek, csak ki kellett verni belőlük, hogy leitatva maguk uszították a szegény sorsú elkövetőt a kommunista elöljáróra. Hármat közülük ezzel vádolva állítottak bíróság elé - azaz az ügyészség is statisztált a koncepció peresítéséhez. A vádlott az eljárás minden szakában fenntartotta vallomását, azt illetően, hogy ő az elkövető, s a rajta kívül oda citáltaknak nincs közük tettéhez. A bíróság ugyan végül is felmentette az értelemszerűen tagadó gazdákat, de ebbe a politikai rendőrség nem nyugodott bele. Saját hatáskörében több évre internálta a bíróság által elengedetteket. Utóbbiak - az internáló táborok időközbeni felszámolása miatt - alig valamivel hamarabb kerültek szabadlábra, mint a börtönbüntetése letöltése nyomán szabaduló elkövető. A társadalommal szembeni retorzió eszköztárába tartozott a kitelepítés és az internálás rendszere is. A nyugati és a déli határvidékről már 1949 folyamán - a Jugoszláviát ellenségnek nyilvánító KOMINFORM határozat nyomán - megkezdődött a „megbízhatatlannak minősülő elemek" eltávolítása. E határ menti térség községeiből közel 1.100, városaiból 450 főt érintett - ha volt, családtagjaival együtt - az evakuálás. Ennek újabb fordulójára a koreai háború kitörését követően gerjesztett háborús hisztéria részeként került sor. Ekkor a fővárosból és a vidéki ipari centrumokból telepítették ki a Horthy-rendszer korábbi főtisztviselőit, katona- és rendőrfőtiszti karát, valamint az egykori földbirtokosokat és gyárosokat, családtagjaikkal együtt számolva mintegy 15 ezer főt. (Közöttük olyanokat is, akiket a háború folyamán, mint zsidó származásúakat deportálták különböző náci koncentrációs táborokba.) Egy részük számára „Isten háta mögötti falvakat" jelöltek ki kényszerlakhelyül, más részüket az ország keleti részeinek lakatlanabb területeire (Hortobágy, Nagykunság) deportálták.

7 Ezek közül a legnagyobb a hortobágyi munkatábor volt, ahol mezőgazdasági kényszermunkával kellett megkeresniük a kitelepítetteknek „állami ellátásuk" ellenértékét. A kitelepítések, internálások egyúttal - különösen a fővárosban - azt a célt is szolgálták, hogy lakáshoz juttathassák a rendszer egyre duzzadó új káderállományát, a minisztériumokba, illetve a hadsereg, a rendőrség, az ÁVH tisztikarába „kiemelt" funkcionáriusokat. De mindenkit nem lehetett elvinni, s lassan már nem is volt hova. Akár még otthonuk környékén is pórul járhattak. Ha egy magángazdálkodó paraszt esős időben térve meg parcellájából, szekerével keréknyomot barázdált a fa7 Kiss 2005.13-50. p.; KITASZÍTOTTAK 2001-2006.; GYARMATI 2004.2. sz. 54-60. p.