Szívvel és tettel. Tanulmányok Á. Varga László tiszteletére (Budapest–Salgótarján, 2008)

EGYÉN ÉS HATALOM - 20. SZÁZADI TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁK - Gyarmati György: A hivatásos áldozat és a hivatásos hóhér a Rákosikorszakban, az 1950-es évek elején

lu - szárazon poros, esőben latyakos, sártócsás - mellékútjára, akkor „közlekedési út elkátyúsítása" címen kihágást követett el. Ha egy munkás a műszak kezdetét lekésve érkezett be az üzembe, gyárba, késése „a tervtörvény teljesítését veszélyeztető szabotázsnak" minősülve vált büntetendő cselekménnyé. Egy öt évnyi börtönbüntetést kiszabó bírósági ítélet indoklásának részlete: „Vádlott tagadásával szemben a bíróság a bűnösséget mégis megállapította, mert a tiltott határátlépés bűntettének végrehajtását a tettes már akkor megkezdi, amikor lakását azzal a szándékkal hagyja el, hogy az országból tiltott úton távozik. Vádlott ugyan még nem hagyta el lakását [sic!], de szándéka ingói összecsomagolásával és másik részének biztonságba helyezésével a tiltott határátlépésre megvolt, s tettét csupán azért nem tudta végrehajtani, mert az útlevél kézhezvétele előtt [tehát előzetesen útlevélért is legálisan folyamodott!] letartóztatták". Magyarországon az ötvenes évek első felében évente átlagosan száz-kétszáz magánútlevelet adtak ki. Oktalanság? Esztelenség? Rendszerhazugságok sora? Igen! Miközben ebből állt össze maga a rendszer. Az ellenség-keresési kampányokkal állandósított éberségi hisztéria a társadalom egészétől - a párttagokra is kiterjedően vonta meg az „ártatlanság vélelmét". A hatalom bármely szerve - vagy az ekkoriban 35.000 főre rúgó besúgók (hálózati személyek) - által ellenségnek, (ellenséges megnyilvánulásnak) minősített személyek, (jelenségek) nemcsak aktív formában minősültek át azonnal elkövetővé, (büntetőjogi tényállássá), hanem passzív, vétlen formában is. Ha valakit politikai minősítés alapján ellenségnek nyilvánítottak, akkor nem csupán őt sújtotta a - perbeli bizonyítást is nélkülözhető - büntetőeljárás, hanem családtagja, munkatársa, barátja is „bűntárssá" válhatott, nevezett „ellenség" mivoltának fel nem ismeréséért, és fel nem jelentéséért. A politikai rendőrség - Illyés Gyula fordulatával élve - „önszorgalmú kutyaként" szolgálta gazdáját, a párt vezetését. De, hogy az intézményesített terror működjön a leghatékonyabban a szocialista rendszer mechanizmusában, ahhoz az államgépezet számos más ágazatában szolgálók tevőleges közreműködése is nélkülözhetetlen volt. Ezért körülményes azt kimutatni, hogy mennyi volt a bírói ítéletek közül a koncepciózus elemeken nyugvó, s mennyi lehetett - mert bizonyára ilyen is volt - a valóban kriminális cselekményekért vagy mulasztásokért kiszabott elmarasztalás. „A kulákság elleni harc" adminisztratív megtorló intézkedései ténylegesen 35-40.000 főre vonatkozhattak volna, az ideokratikus számítás azonban megduplázta a diszkrimináltak ezen körét. Hiszen ennek is ötszörösét, közel 400 ezer parasztot ítéltek el 1948 és 1953 között csak „közellátási bűntett" címén. Ennél is rövidebb időintervallumon belül, 1951 elejétől 1953 májusáig a „kihágási bíróság" jogkörével felruházott rendőrség összesen 850 ezer esetben szabott ki büntetést. S ami már kívül esett „önbíráskodási" hatáskörükön; 1950 tavaszától 1953 májusáig, három év során -