Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében

kényszerhelyzetbe került, vagy olyan helyzetbe kényszerítették, amikor egyáltalán azért, hogy munkaviszonyban maradhasson, hogy a gyerekeknek az életben tartása biztosítva legyen, ehhez igenis el kellett válni a férjétől... De voltak olyanok is, akik nem voltak közvetlen retorziónak kitéve arra az esetre, ha nem válnának el, és mégis elváltak, egyszerűen azért, mert túl hosszúnak találták ezt az időt. Senkinek én magam sem tudnám felróni, hogy miután négy-öt évig becsülettel várt, s a hatodik évben azt mondta, hogy neki is csak egy élete van, ő asszony, nő, neki van valami kívánnivalója az élettől, és nem tud tovább várni, és ezért elvált." Azok az interjúalanyaink, akik elmondták, hogy elvált tőlük a feleségük, többségében csak a tény közlésére szorítkoztak. A válás minden ember életében nagy törés, gondoljuk el, mennyivel nehezebb, ha az egyik félnek mindezt teljesen kiszolgáltatottan kell átélnie. A fokozott érzelmi érintettség lehet az egyik oka ennek a távolságtartó közlésnek. Szemérem és szégyenérzet... Egy szegedi nemzetőr a több száz oldalas interjúban csak ennyit mondott a válásáról: „Amíg a börtönben voltam, vagy három év után a családom elhagyott, elvált tőlem a feleségem." Ritka, hogy valaki a válásról részletesebben beszélt volna, akár az okokat, akár saját lelki reakcióját megosztotta volna velünk. A felidézett részletekben viszont közös az, hogy a férfi a börtönben tehetetlenül fogadta a válás hírét, elviselte vagy elszenvedte azt. Beletörődött. Mi mást tehetett volna? Egy katonatiszt erről így beszélt: „Elvált a feleségem tőlem. Az éhségsztrájk után, 1961-ben. Nem volt azért könnyű az a börtön... Mire térjek ki? Válóper. Kapok egy levelet a kerületi bíróságtól, hogy a feleségem, arra való hivatkozással, hogy tüdőbeteg vagyok és halálomon vagyok, elválik tőlem. Semmi előzmény... Megviselt." Egy másik vidéki forradalmár pedig a következőt mondta: „Levelet kaptam, amiből megtudtam, hogy a feleségem elvált tőlem. Egy régi barátom udvarolt neki. Tizenkét évre voltam ítélve. Én magam egyébként soha nem ítéltem el őt. Ebbe beletörődtem, mert hisz egy rabnak a sorsa nem volt biztos.. . Ki tudta, hogy én hat év múlva szabadulok?" Fontos kiemelni, hogy senki sem mondott ítéletet felesége döntésére, nem mondta azt, hogy morális vétségnek tarja, amit tett. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert ilyen kiélezett élethelyzetben került sor a válásra, vagy talán a már említett szemérmesség miatt, minden visszaemlékezés szinte hideg, távolságtartó volt. Arra is van példa, hogy maga a férj kezdeményezte, sőt mi több, szinte kierőszakolta a válást. Egy vidéki munkástanács-titkár így magyarázta döntését: „Amikor megvolt a másodfokú ítéletem is, és egyértelmű volt, hogy ennyire ítéltek el, eldöntöttem, hogy ezt az egész házassági ügyet fölszámolom, mert ennek egyszerűen nincs értelme... Annyira fiatalok voltunk még! Az volt a meg-