Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)
Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Körösi Zsuzsanna: „Életerőt adtak a küzdelemben." A feleség a börtönbüntetésre ítélt férfiak emlékezetében
győződésem, hogy annak semmi értelme nincs, hogy éveken keresztül teljesen más világban élünk, utána meg úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Úgyis valószerűtlen, hogy valaki ilyen fiatalon hűségesen tudjon várni a másikra... Megírtam a feleségemnek, hogy el akarok válni, fejezzük be, hiszen én kilátástalannak látom, hogy rövidesen összekerülhessünk, ő egy fiatal, egészséges nő, nem valószínű, hogy semmilyen kapcsolata nem lesz, azt pedig én nem fogom tudni elviselni... Ez elég keservesen ment, mert ő ebbe semmiképpen nem akart belemenni... Aztán meg is volt a válóper, amire a feleségem nem jött el, csak ügyvéddel képviseltette magát. Engem elvittek a tárgyalásra, ahol kimondták a válást/' » Az életútinterjú íratlan szabálya, hogy a visszaemlékező élete egy-egy nagyobb szakasza, illetve a teljes életút felidézése végén egyfajta összegzést ad. A forradalom utáni megtorlásra való visszaemlékezések esetében sincs ez másképp. Tanulmányom befejezéseképpen kommentár nélkül álljon itt néhány ilyen összegző interjúrészlet! A Forradalmi Honvédelmi Bizottmány egyik tagja így összegzett: „Azt hiszem, annak köszönhető, hogy nem roppantam össze, hogy a feleségem azok közé a kevés asszonyok közé tartozik, akik nemcsak hűséget, hanem életerőt is adtak a küzdelemben." Egy orvos visszaemlékezése: „A feleségem végig nagyon strammul helytállt. És a következő időszakban is... Mindig is mondtuk mi a börtönben, hogy alapjában véve a feleségeinknek, menyasszonyainknak, anyáinknak sokkal több gondja, baja van, sőt adott esetben veszélyeztetettségben is volt részük." Legvégül egy másik munkástanácstag emléke: „A feleségem csodálatos segítője és helytállója volt családunknak. És egy zokszó nélkül megvárt, soha szemrehányást nem tett. Én tudom, hogy számos házasság ment tönkre, és számosak súlyos szemrehányást kaptak, hogy ilyen-olyan helyzetben hagyták a családot. Ő olyan volt, hogy velem egy test, egy lélek - ugyanazt vállalta, amit én vállaltam... Ő kint vállalta a nehézségeket, én bent vállaltam a börtönben a dolgaimat. Én csak a legcsodálatosabban tudok emlékezni rá."