Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kónya Anikó: Történelem az élettörténetben. '56 generációs emlékezete

Önéletrajzi emlékezet és történelmi emlékezet Halbwachs a kollektív emlékezetről írt késői müvében két fogalom: az önéletrajzi emlékezet (mémoire autobiographique) és a történelmi emlékezet (mémoire historique) között érezhető látszólagos ellentmondás feloldására törekedett.

5 A kétféle emlékezet jelentését a személyes történelem által köti össze, a gyermekkortól kezdve átélt történelemmel, amely generációkon keresztül fennmaradhat. A halbwachsi gondolatsort folytatva született meg Paul Ricoeur bevezető sorainkban kiragadott „személyes időtér" fogalma. Ő arra a kérdésre kereste a választ, hogy meddig terjed a személyes történelem, azaz miként terjed ki az elbeszélő által személyesen megélt történelem azáltal, amit mások átéltek és közvetítettek számára. „Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek az emlékezete magában foglalja a második világháború előtti időszak eseményeit is"

6 - vallja a szerző. Ebben a behatárolt időtérben az emlékezet és a történelem összetalálkoznak. A személyes múlt eseményeiből kitekintve azonban a szerző továbbviszi e fonalat az apáról a fiára és annak fiára szálló - évszázadot felölelő - időszakra. Arról az emlékezeti folyamatról van szó, amit még magunk (rokonaink, ismerőseink) történeteként tudunk elmesélni.

7 Ebben a gondolatmenetben történet és történelem közös tőről fakadnak, olyan gondolati folyamatok, melyek a múltat képesek újraértelmezni a jelen és jövő érdekében. A történelem, főként ha elbeszélő formát ölt, az emlékezés rokon formája, és ez a rokonság igen erős lesz akkor, amikor a történelem a saját élettörténetünk részévé válik. A múlt és jelen megélt folytonossága egybeszervezi a saját és a külső történelmet, mindkettőt a jelenhez kapcsolja az elbeszélés narratív ereje, illetve az elbeszélő azonossága által. A szerző a történelmi felejtést ugyanezen az alapon magyarázza, az emlékezés hiányát kifigurázva az intézményes hatalom által gyakorolt „emlékezeti amnesztiáról" beszél. Az elbeszélt történelem kapcsán több elméleti megközelítésben is elhangzik tanulságként, hogy a narratív igazság érdekében tett értelmezés és újraértelmezés elválaszthatatlan társas, kulturális mivoltunktól.

8 A történelmet elbeszélő ember mindenekelőtt saját történetének megalkotására törekszik, a közösségekben elsajátított módokon emlékezik. A társas és a belső világ olyan egybeolvadása, amely képes a történelmet fenntartani, az elbeszélés hagyományozó erejének köszönhető. Sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy az elbeszélés során nem a történelem objektív valósága, hanem annak kultúránkba (különböző csoportos társulásokba) tartozó értelmezése olvad össze a személyes élménnyel. 5 Maurice HALBWACHS: Mémoires collectives. Párizs, 1950. 6 Paul RICOEUR: Emlékezet - felejtés - történelem. In: N. KOVÁCS Tímea (szerk.): A kultúra narratívái. Narratívak 3. Budapest, 1999, 51. p. 7 Lásd uo. és Paul RICOEUR: La mémoire, l'histoire, d'oublié. Párizs, 2000. 8 PLÉH Csaba: Az elbeszélt történelem a pszichológiában. In: uő: A természet és a lélek: a naturalista megközelítés a pszichológiában. Budapest, 2003, 221-236. p.