Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kónya Anikó: Történelem az élettörténetben. '56 generációs emlékezete

jukból. És tudjuk, hallottuk az elbeszélésekből, hogy mik voltak: tehát hogy a vidék összefogott, élelmet küldtek fel a harcolóknak stb., ilyen a mai történelemben is egyedülálló, hogy az emberek pénzt kiraknak és nem veszik el a pénzt, tehát ez egy olyan eszmeiség, amit a mai napig nem lehet tapasztalni, főleg mostanában. Erről meg kell emlékezni, és ezt nem szabad elfelejteni. Ez egy olyan ünnep, amit nem szabad soha elfelejteni." Amikor a későbbiekben a családtagok elolvasták egymás interjúit és közös beszélgetésekben vettek részt, nyilvánvaló volt, hogy a legfiatalabbak is régóta és jól ismerik a családi történeteket. Sőt, azt további, az interjúban el nem hangzott részletekkel is kiegészítették. Fiútestvér, huszonöt éves: „Miután elolvastam a nagyszüleim interjúit, az jutott eszembe, hogy egyszer a nagyapám mesélte nekünk, hogy bár ő nem volt ott a Takaréktár utcai lövöldözésnél, de azért mégiscsak tanúja volt az eseményeknek. Akkoriban a Fürdőben dolgozott, aminek a hátsó fala valahogyan arra az utcára nyílik, nem közvetlenül, de a Takaréktár utcából is be lehet jutni onnan. Szóval azt mesélte, hogy éppen bent volt az irodájában és dolgozott, egyáltalán nem tudta, hogy a nagymamám is részt vett a tüntetésben, mert előtte otthon még megbeszélték, hogy ha mamámnak esetleg vonulnia kéne a munkatársaival, akkor majd a nagy tömegből kiválik és hazamegy, hogy biztonságban legyen. így nagypapám nem tudta, hogy nagymamám ott van, azt meg főleg csak utólag tudta meg, hogy mamát majdnem el is találták. Tehát ő éppen bent dolgozott az udvarra nyíló földszinti irodában, amikor arra lett figyelmes, hogy eldördült egy lövés, és hirtelen emberek tömegei másztak át rohanva - ki ahogy tudott - a Fürdő épületének a Takaréktár felőli hatalmas kőfalán. Nem tudta mire vélni az egészet, és mivel egyre több és több ember mászott át a falon lélekszakadva, és egyre többen gyülekeztek bent az udvaron, tőlük tudta meg, hogy mi történt. Aztán Mama is beszaladt hozzá, és Tata mérges volt, hogy nagymamám mégsem ment haza a megállapodásuk szerint. Hát ennyire emlékszem még az '56-os eseményekből." Joggal gondolhatjuk, hogy a családban élő emlékek beépültek az unokák élettörténetébe, ami személyesen hozzákapcsolja őket a történelmi eseményhez; meghatározza személyes és történelmi identitásukat. Az emlékek élettörténetben betöltött szerepét hangsúlyozza, ha kontrasztba állítjuk a kiemelt példát azokkal a hasonló módon gyűjtött családi generációs interjúkkal, ahol együtt hiányoznak 1956 családi emlékei és a forradalomhoz való érzelmi, gondolati viszonyulás. Bár a teljes interjúanyag sokkal gazdagabb és életszerűbb, a nagymama emléke kiemelkedő ebben a családi emlékezeti anyagban. Tekintsünk rá közelebbről arra a nyelvi eszközre, ami az élmények fenntartására képes! Az epizodikus elbeszélési mód különösen felismerhető az élénk, érzelmeket